ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-11-23 / 48. szám

£ 8 Z T E R H 1, 1902. november 23 állítanak föl az áriái népek idealizmusával s jelesen a kereszténységgel szemben. Mert a genfi konvenció mindenütt ér: mérgezett golyókkal lődözni nem szabad s miután a kereskedelemben s a gazdasági életben sok van az erkölcsi tényezőkre s a lelkiismeretre bizva, azért mi a mi érdekeinket csak egyenlő morálisú népekkel szemben vagyunk képesek megvédni! Ér-e a mi tisztelt zsidó polgártársaink közt még a talmud, vagy nem ér? s melyik kiadás ér ? Ki a színnel! Hisz itt nincs hoszszu vezércikkekre, hanem csak egyszerű igen vagy nem-re szükség! Mi a népet, mert gyenge, mindenütt tömöritjük, szövetkezetekbe sorakoztatjuk, mert látjuk, hogy különben megesznek az idegenek, nem az ész s a műveltség hordozói, hanem a »dicső sár,« a pénzhatalomnak eszménytelen szolgái. S ime mennyit kell azért hallanunk népbutitásról és fanatizálásról! Igen, ez a fanatikusok beszéde, kik a i népet nem szeretik, mert nem az ö vérük s mert idegenek közte! üe nekünk a maroknyi »élelmes« tömegnek jajveszékelése tyrtaeusi ének, mely biztat, hogy jól dolgozunk s hogy jó irányban haladunk a győzelem felé. Mi tudjuk, hogy a gazdasági liberalizmus fölszabadítás akart lenni s különösen a szerzési szabadságot szolgálta, de látjuk, hogy most már nem fölszabadítássá, hanem kalózkodássá vedlett át. »A liberalizmus, mely kiindulása idejében az egyenlőségnek sugárzó géniusza volt, alkonyán a birtoktalán nagy tömegek éhségi törvényévé lettet s koldusságba s a gazdasági elnyomorodás révén szellemi elernyedésbe, lemondásba, jellemtelenségbe vezetett. Ez a mi állásfoglalásunk s ez se nem gyűlölködés, se nem irigykedés ; még kevésbé középkorba való visszaesés; hanem a legéletrevalóbb követelménynek s a fejlődés létföltételénck hangoztatása! Nem kell azért mindent felosztani, nem kell a tulajdonjogról lemondani; csak az értelmes fejlődésnek s a tűrhetetlen állapotok rendezésének kívánunk szabad tért. — Nem a jogrend fölbomlásáról van itt szó, hanem arról, hogy millióknak lehetővé tegyük a legprimitívebb életfunkciókat. hoz vonzódó szivek, úgy főleg a házastársak között elviselhetetlen állapotokat szül. Paula éles szeme csakhamar észrevette férje változását. Gyengéd szive azonban még érzékenyebben érezte. Mert hiszen alig hogy megnyílt szive előtt a földi boldogság, összeomlottak, rombadöltek összes reményei, vágyai és azok romjain életet kapott a lassú haldoklás. Mikor szobája méla csendjében a park lombjainak suttogását hallgatta és elgondolkozott a maga állapotján, ö. ki másról semmi rosszat se gondolt, — nem 'férjében kereste e baj okát. Mindig arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy benne van a hiba. Ebből kifolyólag szemrehányásokat tett magának, — mért nem tett úgy, mint a többi asszony ? Mért nem nézi az életet, az embert úgy, amint van, hanem olyannak kereste és keresi, a milyennek azt abban a kis, egyszerű szobácskában, ahol áldott jó anyja védőszárnyai alatt nevelkedett, — a maga együgyű, ártatlan, de fenkölt és tiszta szivében megalkotta ? Hacsak egy keveset enged szivének és beleveti magát ö is a nyilvános élet árjába, — sok kíntól szabadul meg ! De igy, — mert lelkét a köznapi élet hullámkarikáiba nem füröszti, sőt zománcát azok durvító, érzéketlenitö behatásától óvja, folytonfolyvást nagyobb mértékben kell éreznie a szív szenvedéseinek gyötrő láncolatát. Paula Jenőnek kedvében igyekezett járni és teljesíteni minden szeszélyét, — de hasztalan. És öt a tudat, hogy bármit tesz, már nem tud eleget tenni, — annál kinzóbban marcangolta. Mi lehet az oka ? — tépelődött nap-nap után, de feleletre nem talált. O a hűség és a Aki emiatt követ dob ránk, az vagy reakcionárius, vagy szürke hiéna, mely jól találja magát a pusztulás s a romlás kietlenségében, igazi ragadozó élösdije a szenvedő társadalomnak s sárga filoxérája kizsarolható polgártársainak. — Egy nagy sebe társadalmunknak az, hogy a szegényebb osztályhoz tartozó leányifjuság védtelenül van kidobva az élet küzdelmeibe. Sorsánál fogva otthon nem kapott olyan erőteljes erkölcsi nevelést, hogy a rossz csábításoknak ellen bírjon állni. A nyomorúság kényszeríti, hogy szolgálattal keresse kenyerét idegenek között. Ez az idegen világ sokszor gonosz és erkölcstelen, melynek fövágya az erényt legázolni. A megélhetés nehézsége súlyosan indítja a különben is rosszra hajló gondolkodást s a gyámoltalan szegény leány elsülyed, mert nem nyújt a társadalom feléje eszközt, mely által menekülhetne. Mert vannak, kik romlatlan érzülettel jönnek a városba cselédnek és tisztességes módon akarják megkeresni kenyerüket. De tudjuk, hogy van a világon leánykereskedés! E lázító gazság összes fogásait a napi lapok bőven leírták és mindenki tudja, hogy ennek az üzletnek alapja a szegény leányok tudatlansága és nyomora. Ezen az alapon a jóakaratuak is elpusztulnak. Ezeknek a jóakaratuaknak megmentésére alakulnak a Leányvédö Egyesületek. Magyarország nagyobb városaiban, hol keresztény szellem van, egymás után keletkeznek ezek és kiszámithatlan sok jót okoznak. Az uri házakban folytonos a panasz a cselédek rosszasága miatt. Hát tegyenek ellene és akadályozzák a romlottságot! A Szent Erzsébet jótékonysági egylet vette kezébe mindenütt ezt az ügyet, mert a modern viszonyok között a jótékonyság gyakorlása sem lehet a régi modorban. Most a nyomor megakadályozására kell törekedni! Az a pillanatnyi segély édes-keveset ér és a számtalan visszaélés mutatja, hogy a forma már elavult. Nincs szánandóbb alak, mint egy a romlás szélén álló gyenge leány, ki az örvénybe hullással egy boldog család alapját semmisiti meg és nemzedékeket tesz szerencsétlenné. Ezt a gondolatot ajánljuk az esztergomi Szent Erzsébet-Egyesület szives figyelmébe. mély ragaszkodás varázsával kívánta férjét lebilincselni, és ím, hová jutott ? ! Azért azonban soha sem panaszkodott. Fájdalmát titkolta ! S midőn barátnéi, avagy ismerősei azt mondogatták neki, hogy selyem az élete, boldogság minden perce, — mosolyogva ismerte be, de e mosolyban benne volt a fájdalom vonása. Sokszor azt hitte, hogy szive meghasad a nagy fájdalomban, — de a Gondviselés nem engedte, hogy az idö nyújtotta keserűség serlegét csordultig üritse. Mig férje elhanyagolta, ö csendes szobájában kis leánykája bölcsője mellett más világot iparkodott szivébe varázsolni. Anya volt, és e tudat felemelte, vigasztalta, — habár szive nyugalmát teljesen nem is adá meg. Mert ha elnézte is mosolyogni, gügyögni kezdő gyermekét, annak pufók arcát, — mit ért ez, ha távol tartotta magát töle az, kinek gyermekét köszönhette. Annál fájóbb gyönyörrel zárta leánykáját szivére, melyben az elfojtott nemes érzelem csak gyült-gyült és hatalmasan lángolt. Oly tüzes volt férje iránti szeretettől, akár a tüzes alkonypír a búcsúzó nap sugaraitól visszatükröződő ég peremén. Jenő ha egy lépéssel közeledik az öt tárt karokkal, epedő szívvel váró Paula felé, — megteremti a maga és felesége boldogságát. De e lépés elmaradt, söt Jenő még csodálkozott, hogyan tud egy nő a legnagyobb földi kényelem és kínálkozó örömök közt kínlódni ?! Egyszer akadt meg, — de csak egy pillanatra. Mint az árban úszó fadarab, hogy a következő percben annál nagyobb erővel száguldjon Vasárnapi levél. — Téli képek. — Poétáink még öszi hervadásról mesélnek, őket még a hervadó virág lepergő szirma búsítja és a hulló levelek sóhajtása remegteti még sziveik titkos húrját, s tél apó már is fogát csikorgatva vágja szemünkbe a metsző északi levegőt. Itt a tél! mondják itt is, ott is. Itt a nyomor, a nélkülözések igazi évadja! Az utca is téli képet ölt. A járdán keresztül folyó kanálisok szenyvize már beállt és siető cilinderes emberek vágódnak rajta hanyatt. Nyáron a szagától, télen a jegétől. A kocsi úton egymást érik a jó porosz szénnel megrakott társzekerek. A két csontvázzá gebedt ló alig képes a túlterheltségében nyikorgó, ropogó szekeret húzni, de azért a kocsis még hegyébe ül a mésszel lefecskölt szénnek. Az a kocsi a jómóduaknak szállítja a szenet, azoknak, kik szekerenkint vesznek, s egész nap fűtenek. A kocsik után gyakran látni sompolygó gyerekeket, nem ritkán pedig felnőtteket. Nem úri népek. Az utca gyermekei és megszokott alakjai. Ruházatuk a lehető legegyszerűbb, többnyire több szinü és fázékonyan ásító sok zseb van rajta. Lábbelijük nem zárja el a külvilágtól lábukat, s tágra nyitott orrán az ilyen Kneip-sarúvá lett cipőnek, a szegény mezítelen ujjai tyúkszemtelenül tekingetnek ki a fagyos világba. Olyan érdekes, olyan komikus képe van az ilyen vigyorgó cipőnek, hogy inkább elnézem, mint a bundás oroszcipökbe bujtatott úri lábat. Oh! elpuhult úri nép ; óh ! Teremtés bölcsességköve ! Micsoda ellentét és mennyi természetes, következetes rend van a te beosztásodban. A nyáron sárga chawreauxba bújtatott láb meghűlne, ha nem volna bélelt cipőkben, de a nyári levegőben mezítelenséggel fürdő lábnak, télen is kell egy kis szabadság. Ezt nem feszélyezi a léghuzam, mely a cipőnek két általellenes hasadékán, akárcsak a Takarékpénztár átjáró-házán fütyörészve átsétálgat. És miképen ezen alakoknak lába, azonképen feje is szellős fedővel van letakarva. A jómódú ember cilindere helyett, mely a fej meleg gőzét egybegyűjtve kipárolja a kenőcsökkel, amúgy is elgyöngitett hajhagymákat, a szegény télen is szalmakalapot hord. Ez bizony szélnek ereszti a párolgást; a téli hideg jól átjárja, jól megedzi a szegény fejbőrét, hogy ki tova. Mikor a leánykája megszületett. A gondolat, hogy apa, — komolyabb gondolatokat támasztott benne. Erezte, hogy ezentúl csakugyan családjának kell élnie. Felébredt benne a komoly kötelességérzet. Szalmaláng volt, mely mihamar kialudt. Paula pedig szomorkodott és epesztette magát. Könnyei forrásai kiapadtak, csak sápadt arca, bágyat tekintete árulták el fájdalmát. Más semmi sem. O néma volt. Én, ki ismertem nemes szivét, tiszta lelkét, tengernyi bánatát, — Dolorosát láttam benne és csodáltam lelkierejét, lemondását, óriási áldozatosságát. Akadtak, kik megmosolyogták e szenvedő áldozatosságot. — Mért nem önti másfelé érzelmeit és iparkodik a világ örömeiben és élvezeteiben keresni kárpótlást ? Mért nem él a legszentebb érzelmeiben vérig sértett nő boszujával ? — kérdezgették. Persze feledték, hogy Paula nem a szalonok sablonos, kimért körében szívta a nagyvilági eszméket, — de egyszerű, csendes szobában, angyallelkü anyja nevelése alatt fejlesztette szi ve legtisztább ideáit. O egy lelket szeretett! — Lelket, melynek hűséget fogadott az oltár zsámolyánál élte legkomolyabb pillanatában. Hányszor, de hányszor fogta el a modern házasok kísértése öt is, — de lelke mindannyiszor elborzadt. Nem tántorodott meg akkor sem, midőn jó barátnői azt súgták, hogy férje egy színésznővel viszonyt kezd. Mély, érzékeny sebet ütött e hír rajta, de szive üde maradt ahhoz, hogy őrizze tisztaságát, hogy még álmodjon bűbájos képeket a boldogságról — a másvilágról, mely földi hajótöröttet fog majdan befogadni.