ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-11-01 / 45. szám

zsidó hálából ráült az egész világ nyakára és azt mondja gúnyosan, miért ne lehetne most már az egész világ Ghetto ! Ne a Mózes, a Próféták, ne a Krisztus, hanem a Ghetto erkölcsét élvez­zed emberiség)! Hát nem kellene ismét fölépíteni azokat a válaszfalakat?! A ker. törvények második pontja a zsidók­kal szemben az volt, hogy a keresztény ne lehes­sen függő viszonyban a zsidótól és a zsidó ne ne lehessen a keresztény ura. A kereszténység félt a zsidónak természetes ellenszenvétől, gyű­löletétől, azért zsidónak nem volt szabad nyilvá­nos hivatalt viselnie; ha vállalt, meg kellett attól fosztani, megbüntették és szerzett pénzét vissza kellett adnia. Kereszténynek nem volt szabad zsidónál szolgálatot vállalni; szigorúan meg volt tiltva szombatnapon azokat a kis szolgálatokat is végezni, a mit a zsidó maga nem akar a szom­batnap miatt tenni. A zsidót „urazni" sem volt szabad. A lateráni zsinat azt az elvet mondta ki, hogy : Judaeos subjacere Christianis oportet et eis pro sola humanitate faveri, a mi annyit tesz. a zsidót tekintsük és traktáljuk mint embert, de ne engedjük a keresztény fölé kerekedni. Kár volt ezt az okos elvet föladni. Hogy sinyli ezt most sok szegény cseléd, munkás, arató meg annyi ezer meg ezer, a zsidóktói függő keresztény ember, söt az egész keresztény társadalom ! A kereszténység harmadszor a birtokát, jószágát féltette a zsidótól. Azért a ker. törvény megtiltotta a zsidóknak, hogy fekvő birtokot sze­rezzenek, nem volt szabad birtokot sem venni, sem bérelni. Mindamellett a pénz már akkor is a zsidók kezén volt és a keresztény nép rop­pant sokat szenvedett az ö pénzuralmuktól. VIII. Kelemen pápa is panaszkodik : Az egész világ szenved uzsorásoktól, monopóliumoktól és csalá­saiktól ; roppant sok szerencsétlent juttattak kol­dusbotra, különösen parasztokat, együgyűeket és szegényeket.« Akárcsak mintha Egan, Bartha, Artim és sok más szavát hallanók ! A zsidók a ker. törvény szerint voltakép csak „mi van eladó" handlék lehettek és csak mellékesen keresked­hettek. Kölcsönért sem volt szabad hozzájuk for­dulni és velük általában semmiféle pénzszerzödést kötni. Minő bölcs törvények, miért nem tartották magukat ezekhez a keresztények ? Más képe volna Magyarországnak és egész Európának ! Negyedszer, a keresztény államok nem tekintették a zsidókat rendes állampolgároknak, hanem csak tűrték őket. És valóban a kivételes törvények dacára a zsidók annyi bajt okoz­tak, hogy alig volt keresztény állam vagy város, a melyből őket majd egyszer, majd másszor ki ne űztek volna. A századok tapasztalata szerint, nagy böl­csesség az a lateráni zsinat szabálya : Judaeos sub­jacere Christianis oportet. Ez valódi jövendölés volt. Föladták ezt a szabályt, emancipálták a zsidót, és a jövendölés beteljesedett. A zsidóság fölül­kerekedett : magához ragadta a két legnagyobb hatalmat, a pénzeszsákot és a sajtót. A sajtóval megrontotta a közerkölcsöket, pénzével rabszol­gájává tette az embereket és most már könnyű adni, de meggondolta a dolgot és 10 ezer rupist adott, csakhogy vele semmit ne csináljanak. A zsiványok ezt megígérték. De azért utánna vala­mennyinek levágták az orrát és elpályáztak. Pater Weisz e nép megtérítését tűzte ki feladatául. 10 évvel ezelőtt már ott szemlét is tartott, s akkor az ottani vezetőnek megígérte, hogy nemsokára visszatér. De ezt a körülmények csak most engedték meg. Pater Brúderrel együtt mentek föl áprilisban. Alighogy felmentek, talál­koztak a vezetővel. Rögtön megismerte a pátert. — Ah, csak most jön vissza?! Hisz Ön azt mondta, hogy nemsokára visszajön ? Igen, mondtam, de azt nem, hogy mikor. Ezzel a felelettel mentette ki magát a páter. Utána kérte, hogy az ö orrukat le ne vágják ám. Erre ö elrestelte magát és azt mondta: Nem, önöknek ezt nem tesszük ! Rögtön vett vagy 16 hold földet és iskolát építtetett. Már 140 gyer­mek van benne. Remélhetőleg rövid idö alatt sikerül a 40 ezernyi hegyi népet megtéríteni, és ezzel egy nagy kulturfeladatot is teljesítenek az atyák. Ami a jövőt illeti, a kilátások jók. Csak 2 dologra van szükség. Először imádságra, hogy az Ur minél több munkást küldjön és kegyelmet. Másodszor anyagi támogatásra. Azért adta ezt is az Ur, hogy céljaira felhasználjuk. Tegyük tehát mindkettőt! Pados Gábor. volt megszerezni a harmadik nagy hatalmat is, a politikai hatalmat, a bamba keresztény társada­lom ezt is odaadta neki a iibarálizmus cégére alatt. Annyira jutottunk, hogy most keresztény­emancipációról gondoskodhatunk! Vasárnapi levél. — A párkányi vásárról. — A párkányi vásár idején az esztergomiak szive nagyot dobban. Hej, hires napok voltak ezek valaha! Olyan féle volt ez Magyarország­nak, mint ázsiai Oroszországnak a nisni-novo­gorodi vásár. A vasúttalan, vashidtalan idők párkányi vásárjának ezer nyelvű zajából már csak egy gyenge viszhang maradt meg, s ez is évről évre gyengül, ahogy fogy a régi jó alakok száma, és ahogy értékét veszíti azoknak régi szokásokhoz kötött gondolkozása. Hja, haladunk ! A kultúra görbén bár, de szertelenül hosszú lépésekben megy előbbre. Pedig de is nagyszerű napok virradtak a nagy környékre Simon Juda napján ! A híres budai vásárok sem voltak oly látogatottak, s oly nehezen várottak, mint a párkányiak. A régi paraszt ember, de még a nemzetes fajta is, a világért sem vett volna va­lamit évközben, a mit a párkányi vásáron is le­hetett venni. Inkább nélkülözte ! A párkányi vásáron ott találta az örményt a maga portékájával, a törököt pokrócaival, az arabot a datolyájával, a rácot a disznajával, a taliánt a gyönyörű mozaik ékszereivel, narancsá­val, fügéjével. Ott volt minden európai náció, sőt zsidó is akadt elvétve, s a jó régi nép, izrael fiának akkor szerény sátora előtt, bizony csodára állt meg. — Ez hát az a' idegen embör? Gyerünk be, veszünk töle, hogy milyen nyelvön szól ? És amint a nagyanyám meséli, ki ezt szinte dédapjától hallotta, mikor az élelmes örmények észrevették, hogy a magyar embert mint vonzza a zsidónak már puszta látása is, egyik következő vásáron komédiás bódéban mutogattak egyet. A bódéra ki irta az örmény, hogy: »>Itt látható Juda Sem on } ke garaseer táncol mendenkenek«. A sátorban pedig egy ketrecben, orrában kari­kával, megláncolva táncoltatott egy »zsedot«, s a magyar csodálkozott, hogy az minden nótát kiver a lőcs lábaival. Próbára is tették sokan ; olyan nótát is fütyültek neki, a milyet magyar ember nem tudott volna eljárni : még arra is dobálta a lábait. Régi jó világ! De másként van most! A bolondos örmény elszabadította csudáját; Juda Simonék lefoglalták maguknak egész magyar ke­reskedelmet s ha volna örmény kereskedő, most azt mutogatná, az egykori táncos, de hogy az nincs: a magyar parasztnak fütyül. Most az tán­col neki . . . A magyar ipar és termelés is böviben volt képviselve. Eljött a tatai szabó ördögbör nad­rágjával, a lévai libafertályos »fain« falatjával, a szögedi a paprikájával, a tót az ostyepkával. A tordai kalácsos, a messziről jött almás asszony, a miskolci politikus csizmadia a maga fényes ráncos csizmájával. Mindez és a még sok ilyen­féle, ma már hamisított; nem az igazi vér. A tatai szabó ma gyárban készült bugyogót árul; a lévai ember Rombach-utcai libatöpörtyüt vesz a párkányi vásáron; a tordai kalácsos helyett esztergomi ember árulja a mézes tésztát; a finom jó alma helyett sült tököt árul a nenne; a mis­kolci csizmadiának sem érdemes már mesterségét űzni. Isten tudja, hová vetette a sors! Talán karlszbádi cipőben jár, vagy közönséges varga lett belőle, kinek ha nincsen munkája, régi ha­gyományaihoz hiven, eszméinek csirizével a poli­tika csámpás saruira ragaszt foltokat. Hajdan több volt az áru-sátor és kevesebb a komédia, ma pedig nagy a komédia s keve­sebb a portékás. A mi van, az pedig majd mind esztergomi, párkányi, vagy budapesti zsidó. Haj­dan minden sátorra ezer vevő akadt, s máig lassan odajutottunk, hogy a fentisztelt kereskedők lassan többen lesznek a vásáron, mint a vevők­A komédiákban hajdan megláncolt medvék táncoltak, s az oláh doronggal ütötte őket, ha nem dörmögtek. Hej ! de is szép valami volt ez abban az időben, de ma ? — óh elkorcsult ma­gyar izlés ! — balha-cirkusz van a vásártéren, s a szeliditö, — persze ez is az élelmes fajtá­ból — nem doronggal szelídít, hanem vattából szedi ki a művészeit. Egy régi ember mesélte, hogy egyszer a párkányi vásáron megszökött egy medve. Az oláh futott utánna, de nem érte el, hanem egy párkányi parasztlegény fülön csípte a mackót, legyömöszöite, és a nadrágszíjával megkötözve a vállán vitte a sátorba. És milyen iróniája az időknek, hogy most az balha cirkusz­ban, ha egy olyan kis művész megvadul, s meg­ugrik, a közönség sikoltozva rohan a kijárat felé. Hajdan robosztus, nagyétü embereket mu­togattak. Ámulva nézték az emberek, hogy evett az meg egy félborjúr és ivott rá bort akó számra, hogy egy félóra múlva láncokat tépjen, s ge­rendával piszkálja a fogát. Milyen más idők voltak ezek ? ! Most vézna kis emberke kerül elénk a vásáron, s nyomortól átszellemült arccal kínálja a művészetét. Ha látni akarja valaki, egy pár rézpénzért 10 darab kavicsot eszik meg. Ez az idők nyomorúságának művészete. A sze­gény kókler bizony már nem tép láncokat, ötet tépi a sors; a fogát se piszkálja, mert nem ma­rad hús a foga között. Hajdan egy sátorban cigány mellett ropo­gós csárdást járt a vándor színész, vagy jó han­gon elénekelt a népnek egy hazafias dalt, most pedig láttam földmives embereket, kik fonográf­ból hallgatták a »Kis Khón« szellemes szövegét és melódiáját. Ez kétségtelenül a haladás jele és mégis úgy elszomorítja a lelkemet, mert a ha­ladás jegyében már oda is eljutottunk, hogy mig hajdan ezüsttel fizették meg azt a kóklert, aki a biró uram lajbi zsebébe pléhtallért varázsolt, most ott a körhinták előtt majdnem agyonverték azt a kis vörös izraelitát, ki egy öreg néne zse­béből nyolcvan nikkelértéket iparkodott elsandsi­rozni . . . De tovább jutottunk ! Hajdan, mikor az est beállt, a párkányi kis templom szerény gyertya világa sok-sok imádkozó embert vilá­gított meg. Nem is fértek be, kint álltak csend­ben a templom előtt. Ma is ott a tömeg, de nem a templomban, hanem egy modern sátor­ban, hol villanyfény mellett »Csak férfiaknak« címen vastag piszkot, undok trágárságot muto­gatnak. Nem is férnek be, kint is állottak a sá­tor előtt, sDkan-sokan, de nem csendben, hanem majd szétszedték a »modern haladás« villany­fényben és klóákában úszó sátorát. Hej! hol van­nak a régi jó párkányi vásárok ; régi szolid por­tékások, szolid komédiák; szolid erkölcsök . . . És az én jó öreg anyám még az idén is eljött a párkányi vásárra. A felső kis megye leg­felső csücskéből jött ide a jó lélek. Minek ? sze­gedi paprikát akart venni. Ezt csak nem bíz­hatta senkire, eljött ö maga. Úgy vezettem ötet, karonfogva. Lassan mentünk nagyon, még is el fáradtunk a keresgélésben. Nem is vett a jó öreg ! Azt mondja, tégla-port otthon is kaphat. Én meg biztatgattam : no majd a jövő vá­sárkor talán lesz, jöjjön csak el. Magamban meg úgy kívánom, hogy legalább addig éljen az a beteges törődött öreg, mig a párkányi vásáron hamisítatlan szegedi paprikát vehet. El élne még a lelkem jó darabig . . . Tpszilon. — A koldús-ügy miatti panasz sok alka­lommal különösen éles hangokban tör a közön­ség ajkára, mert felháborító látványok tárulnak elénk. Esztergom város rendőrkapitánya, mint hal­latszik, komolyan gondol a kérdés megoldására,

Next

/
Thumbnails
Contents