ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-10-19 / 43. szám

ladva, az Istentől jóegészséggel megáldva, még igen-igen sokáig éljen. . - • # Ugyanígy kezdhetném tekintetes Endrödy Gyula muzslai fötanitó úrról való hymnuszomat, mint ahogy előbb Bittvai Tódor urét elmondottam. Tanitó volt az atyja . . . De álljunk meg egy kissé ! Hisz itt a dicsőség egész várával találkozunk. Nemcsak az atyja, hanem nagyatyja, sőt még a dédatyja is tanitó volt. S ami csaknem unicum számba megy, nem különböző négy helyen, hanem mindegyikök Muzslán megszakítás nélkül 152 esztendeje működének. S mintegy örökség gyanánt szállott át apáról fiára a muzslai kántortanitóság, melynek ünnepelt kartársunk immár 36 esztendeje hü sáfárja. Nem messze esik az alma a fájától, tartja a közmondás, de a fiatal Endrödy urban hamar felismerték a derék muzslaiak a jó gyümölcsöt, és siettek megtisztelni öt az ösatyjai által birtokolt stallummal, midőn 1866-ban az uralkodó kolera édes atyját elragadta az iskola katedrájáról. Azóta is változatlanul, mindig ugyanazon fiatalos hévvel és ügyszerettei, kiváló szakértelemmel tölti be hivatalát ugy az iskolában, mint a társadalomban. Hogy mily nagy közbecsülést és általános tiszteletet vivott ki magának községében, arról f. é. május 19-én személyesen meggyőződhettek azok, akik 40 éves tanitói működésének községe által tartott ünnepeltetésén jelen voltak. Ott voltak a megye és a község kiváló kapacitásai, a kerület ftdö papsága, a kerület tanitói, jó barátai, ismerősei, de főképen a falu közönsége, kik az napon szájról szájra adták e szívben megringatott szavakat: éljen Endrödy Gyula, a mi szeretett fötanitónk! Egy egész napot betöltő sorozat volt ünnepeltetése jubileumának. Igen, mert akit ugy szeretnek, mint őt, az iránt nem lehet egy futó perc alatt leróni a hála és szeretet adóját. Dicsöségteljesen állsz tehát ma itt közöttünk mélyen tisztelt férfiú s most mi rajtunk a sor, hogy téged méltóképen üdvözöljünk. Szerény sorsosaid lévén, tudjuk, hogy nem kívánsz tőlünk aranyat-ezüstöt, hanem kérünk, fogadd kegyesen e szivünkből jövő szózatot: az Eg áldjon és tartson meg nemes munkálkodásod közepett az egyház és haza javára az emberi kor legvégső határáig. És most szivemben a legédesebb érzelmekkel telve fordulok tekintetes nemespanni Juhász Béla kőhidgyarmati fötanitó ur felé, mert nem tudom, eléggé méltó lesz-e tollam arra, hogy életének, tanitói működésének főbb momentumait hiven ecseteljem, hogy ezáltal is hálaadómat mintegy lerójam. Igen, hálával tartozom iránta, azzal, amelylyel a tanítvány tanítója iránt tartozik. Töle tanultam meg az első betűket irni, olvasni. Még most is emlékszem azokra a szép kerekded vonásokra, amelyeket krétával a nagy táblára irt, emlékszem, amint közöttünk fel az udvarban. Ezeknek is épen ilyenkor kell megbolondulniuk! A mosolygás egy pillanat alatt elszállt az arcokról s gyöngyöző verejték ütött ki mindenki homlokán. A padisah remegve lépett az ablakhoz. Ibrahim állt ott a janicsárok közt, kik rajongva özönlötték körül bálványozott vezérüket. Ha ö lett volna velük a perzsa hadjáratban, bizonyára diadalról diadalra vezette volna őket s nem esett volna akkora folt a janicsárok becsületén ! S öklüket fenyegetöleg emelték a szultán felé, ki holthalványan, remegve nézte ezt a jelenetet. A janicsárok agája meg lekapta Ibrahim csalmáját s két tolla mellé odatüzött még egyet. A szultánt úgy kellett elvinni az ablaktól. Három tolla csak a próféta utódjának van az egész birodalomban. S a másik percben már megzendült az udvarban a janicsárok egetverő ordítása : »Éljen az új szultán!« Ibrahim hidegen tekintett föl az ablakba, honnan épen ekkor hurcolták el a szultánt, aztán kivette csalmájából a harmadik tollat. Néhány lelkes szót intézett hü katonáihoz, megköszönve a kitüntetést, melyet nem fogadhat el, mert a próféta zászlaját nem szabad beszenynyezni testvérharccal. De azok csak egyre azt kiabálták : »Éljen Ibrahim ! Éljen az uj szultán !« A népszerű nagyvezér könnyed, rugalmas léptekkel sietett föl — meghalni. gondosan körüljárt s megnézte, kijavította a mi ákom-bákomjainkat s igazi atyai szeretettel rávezetett a helyes megismerésére. Jóságos szelid arczán mindig az igazi tanitó békéje honolt. Nem volt indulatos soha. Ha csintalanságunkkal vétettünk a rend ellen, nem büntetett azonnal, hanem törvényt ült fölöttünk. Igazságtalanul senkit sem büntetett, de az Ítélet kimondásában és végrehajtásában részrehajlatlan volt Ha rosz fát tettem a tűzre, hiába voltam akkor keresztfia, igazságos szigorát megéreztette velem is, mint a többi nebulókkal. S mégis szerettük öt. Parancsait készséggel és föltétlenül teljesítettük. Vele szemben csak az engedelmességet ismertük. Szerettük és féltük öt egyaránt. Lerójam-e ezek után, hogy Táthon nemesi családból született, atyja szolgabíró volt, hogy Esztergomban és Rozsnyón a gymnázium hat osztályát jelesen, a tanképesitést kitűnően végezte; hogy a barsmegyei tót Zsemlért, melynek jegyzője is volt egyszersmind, a 60-as években 10 év alatt megmagyarositotta, hogy Köhidgyarmaton 28 éve működik, s hogy ottan tűzoltó-egyletet létesített, melynek kezdettől parancsnoka, hogy a gazdasági tanfolyam hallgatója volt s mint ilyen a kerületi főiskola felügyelőjévé neveztetett ki, leirjam-e, hogy népe mily osztatlan szeretettel, mondhatnám, bálványozással veszi őt körül, hogyöt a falu apraja nagyja szereti, tanácsadójának tekinti, hogy mily bizalommal fordul hozzá bajaival az ügyefogyott, terveivel a gazdag, hogy ekként szivének és eszének gazdagságát ingyen osztogatja, leirjam-e végül, hogy népe csak azért nem ünnepelte meg negyvenedik évfordulóját, mert végtelen szerénysége megakadályozta azt. S ha bármit is mondanék még életéből, mondhatnék e róla magasztosabbat, egy tanítóra nézve dicsőbbet, mint midőn azt állítom róla: te a nevelés nagymestere, Krisztusnak valóban fölkent bajnoka vagy. Ám fogadd hát te is a pálma-ágat, dicső férfiú, szerény egyesületünk részéről 40 éves tanitói működésednek emlékéül s kívánjuk, hogy Isten tartson és áldjon meg a jól megérdemlett boldogságban s hogy az ég sok ily hőssel áldja meg hazánkat! — A magyar sovinisták és Combes úr találkozása. Bretagneban és Franciaország északkeleti vidékein a nép anyanyelve nem francia, azért a papság a templomban és iskolákban természetesen szintén olyan nyelven beszél, a mit a nép ért és nem az állam nyelvén. Ezt Combes úr szigorúan megtiltotta, ellenkező esetben még a plébánosok állami fizetését is megvonja. A papság ennek dacára folytatja, a mit a józan ész diktál és a nép méltán követel és beton, illetve fiaman nyelven beszélnek híveikhez s azt mondják, hogy a katekizmus meg a prédikáció nyelvét nem a miniszter úr határozza meg. A szultán már magához tért, mire följutott. A nagyvezér derült, de tiszteletet kifejező arccal hajolt meg előtte. Szulejmán mosolyogni próbált, de nem sikerült neki. » Hivattalak,« szólt hosszú szünet után, »hogy megbeszéljem veled a bosszúhadjárat tervét.« (»Mar elintéztük a divánban . . .«) »Kegyessegeddel lekötelezel, Uram !« válaszolt Ibrahim szerényen. (»Most már azt hiszed, nem kell tőlem félned. Jól láttam, mekkora kő esett le a szivedről, mikor észrevetted, hogy csalmámból kitéptem a harmadik tollat. Pedig még most is megsemmisíthetnélek, ha akarnálak!«) »De most álmos vagyok. Az izgalom kimerített, pihenésre van szükségem. Maradj addig a szerailban !« (»Innen ugy sem mégy el többet!) »Ahogy parancsolod, uram !« felelte Ibrahim s hangjában rezgett valami a megvetésből. (»Ez az ember azt hiszi, nem tudok semmit. Pedig a mufti mindent megmondott az ajtó előtt. Maradj meg ebben a jámbor hitedben! Ne félj, nem bántalak! Sok jót tettél velem, ne láss hálátlannak!«) * A szultán mosolyogva intett búcsút kezével. Ibrahim derülten dült le egy karosszékre. A diván tagjai egymásra néztek. »Ennek az embernek tisztára elvette Allah az eszét, hogy ne lásson semmit!« A nagyvezér meg, amint magára maradt, odatolta a széket az ablakhoz. Az alkonyodó nap halványpiros fényt vetett a szerailra, melynek tündérligetében csillogó Vasárnapi levél. — Az izlés sajtó-törvénye. — A héten lefolyt országos katholikus nagygyűlésen egyik szónok azt mondotta, hogy ne csak a villanyosokon legyen megtiltva a köpködés, hanem az — újságokban is. És ezekkel a szavakkal kifejezésre hozta egész Magyarország újságolvasó közönségének leghőbb kívánságát, mert bizony, szeretve tisztelt olvasóim ! — kellene ilyen tilalom. A szabadsajtó magyar törvényeiben, sajnos, nincsenek ilyen hygienikus csészék, nincsenek ilyen paragrafusok, melyek illemre szorítanák a zsurnalisztikába, mint az irodalom villanyosába tévedt, vagy épen tolakodott individiumokot. Neveletlen fráterek tolakodnak fel az időmutató irodalom, a krónikairás lázasan rohanó gépezetére s a mellett, hogy ökörlábakkal eszméket tipornak el; hogy terjedelmes füleikkel felfujt nagyságokat és kancsal ideálokat legyezgetnek, — amellett még illetlenül a tisztességet, az Ízlést is szemen köpik. A tisztességes sajtó tisztességes munkásai már régen tiltakoznak ezen galíciai tolakodás ellen, de a közönség, az a szeretve tisztelt újságolvasó közönség, az honorálja az irodalom kalózait. Megmosolyogta, megfizette a salakot ontó eszmegödröket. A közönség, az édes olvasó közönség, mint a gyermek, öntudatlanul bele pancsolt a kloákába, bekente magát véle s majdnem hasonló lett azokhoz, kik nem eszik meg a pocsolyában fetrengő állatot, de maguk bele henteregnek, hogy bele csalják a bizar ízlésű társadalmat, hogy belefojtsák, hogy leragasszák a szemét tapadó sárral! És minekünk kell ezt a balga gyermeket tisztogatni! Tessék elhinni, nem kellemes munka, nem kellemes théma, de mint a jó anyának kötelességünk. A tisztogatás sohasem tetszik a gyermeknek s minket is megrugdalt, ha mosogattuk. Tisztességes, jó izlésü újságírók, mennyien veszítették el türelmüket ezért?! De lám a gyermek ébred! öntudatra jön, a jobb izlés felülkerekedik benne, mert látja a tükörben, lelkében, a saját elcsúfított ábrázatát; látja ezeknek a betükloákáknak kihatását a társadalomra. Sajnos, csak most, mikor már egészen bekenették öt azok, kik a zavarosban szeretnek, halászni. színekre bomlottak fel tüzes sugarai. A liget közepén volt az a kis forrás, melynek partján az eskü elhangzott. Ibrahim megvetéssel kapta el onnan fejét. Valamivel messzebb megragadó szépen csillogott a Marmara-tenger. Fodros hullámain víg élet zsibongott; egymást űzte a sok szebbnél szebb vitorlás. S lenn a ligetben édes madárdal zengett a lombok közt. Fenn meg, az azúrkék égen fecskék, sirályok szálltak vidáman csattogtatva szárnyaikat. Mily szép az élet! S ö neki meg kell halnia ! Lenn, az udvarban várakozó állásban voltak a janicsárok. A városon kivül 20.000 társuk lesi a parancsot. Csak egy szót kell szólania s ö lesz itt az úr! De ez vérbe kerülne. Már pedig a vérontást tiltja az, akit szive egész szeretetével szeret. Tiltja az az Isten, aki lejött az égből, hogy békét hozzon a szegény, bűnös emberi szívnek. Miért haljanak meg ezren csak azért, hogy ö életben maradhasson ? Krisztus bajnoka szivében nem lángolhat gyűlölet, csak szeretet még ellenségei iránt is. Szeme ekkor odatévedt a saját házára, honnan épen ekkor döcögött ki egy rozzant szénás szekér. A kutyák rémesen futottak utána, de azért szerencsésen megérkezett a tenger partjára. Ott aztán széthányták a szénát s kivették belőle Ibrahim gyönyörű hitvesét. Ott fog majd pihenni Irene a kék Marmara tenger partján, keresztény pap temeti el a megszentelt földbe. S a zordon katona szive úgy ellágyult. Ugy fájt neki, hogy ifjú, szép felesége elhervadt örökre.