ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-10-19 / 43. szám

liókra a maga teljes felekezeti fölfogását és ráerőszakolja a maga teljes felekezeti önkényét. Van-e fanatikusabb és intoleransabb felekezet, mint a liberalizmus? Mit csinált a kulturkampfos liberalizmus Németországban, mit csinál Combes Franciaországban, mit müveit Tisza, Weckerle, BánrTy Magyarországon? A liberális szekta valóban a legintoleránsabb, a legfanatikusabb szekta és ez vádol bennünket. Uj országház, mentsd meg kegyes honatyáinkat e rettenetes léghuzattól!!! A mi politikánk nem felekezeti politika. A keresztény politika józan, okos és lelkiismeretes politika. Mindenekelőtt azt tudja, hogy először Istennel kell számolnunk, tehát semmit Isten ellen, ez az első. Másodszor azt mondja : emberekkel van dolgunk. Sajnos, nem egyenlő vallásúak vagyunk, de nem tehetünk róla. Az országházba nem azért gyűltünk, hogy egymás vallásáról disputáljunk, hanem, hogy közös erővel, közös akarattal földi boldogulásunkról gondoskodjunk. Tehát hagyjuk békén egymás vallását, tiszteljük egymás meggyőződését és ne követeljünk, ne határozzunk semmit, a mi az ország egyik vagy másik bevett vallását sértené, a többire nézve egy kis jóakarat mellett majd megegyezünk. Ilyen röviden a keresztény politika. És ez felekezeti politika? Tud-e a liberális politika valaha ilyen liberális lenni, mint a keresztény politika?! Udvözlö-beszéd, amelyet a párkány-kerületi tanitó-egylet október 9-én tartott őszi gyűlésén Bittvai Tódor bátorkeszi, Endrödy Gyula muzslai és Juhász Béla kőhidgyarmati tanítókhoz negyven éves működésük alkalmából Stampay János köbölkuti főtanító mondott: Ünnepelt Kartársaink! Mélyen tisztelt Egyesület! Választmányunk mult hó 18-iki gyűlésén engem tisztelt meg ama szerencsével, hogy titeket, érdemekben megőszült bajtársaink és vezéreink tanitói müködésteknek negyvenedik évfordulója alkalmából egyesületünk nevében őszinte szivböl üdvözöljelek. És én örömmel teljesítem e megbízatást. Hiszen ma, mipön csekélyes, sokszor semmit mondó érdemek előtt, vagy hogy még tovább menjek, midőn az erkölcsi világrend megtévesztését czélzó sátánok munkálkodása előtt is tömjént gyújtanak, szabad-e némán maradnunk »A feleségednek is izent valamit a császár!« "Vagy úgy ?« mosolygott a vezér. »Nem szívesen hagylak ugyan itt vele, de hát Allahnak csak lesz annyi esze, hogy megvédje veled szemben!« S olyan furcsán mosolygott hozzá, hogy a jámbor effendinek egyszerre az inába szállt minden bátorsága. A nagyvezér a felesége szemébe nézett, kinek tekintete elborult egy pillanatra. Musztafa nem értett ebből semmit. Pedig de sokat beszéltek a nélkül, hogy egy árva szót is szóltak volna. Ibrahim azt mondta: »Isten veled, édes, elmegyek — meghalni!« A nő szeme meg azt rebegte: »Engem meg el akarnak vinni a szultán háremébe. De csak akarnak, mert inkább meghalok, mintsemhogy kéjhöigy legyek! A viszontlátásra ott fönn !« s kezével biztatóan mutatott a feszületre, melyen ott függött a Megfeszített képe. Az effendi magára maradt Irénével. Egy darabig küzködött szegény, mit is mondjon ennek az ördöngös teremtésnek, aki a két babonás szemével az egész világot meg tudná verni, végre aztán mégis csak kinyöszörögte nagy nehezen: »A szultán köszöntet!* Volt eszébe ! Az az ördög meg úgy tudott mulatni a szegény effendi zavarán. Villogó fogsorával úgy nevetett, hogy a könyei is potyogtak bele. »Várj csak, jó Musztafa, azonnal! Csak rendbe hozom egy kissé a ruhámat. Nem nedvesítenéd meg addig a torkod egy kis jó, tüzes malagáival? Ugy látom, igen száraz !« Musztafa irtózattal fordult el töle. Ekkora elvetemültség! akkor, midőn az igazi, Krisztus szive szerinti érdemek méltatásáról van szó?! Szabad-e késnünk az elismeréssel akkor, mélyen tisztelt egyesület, midőn oly pályatársakkal állunk szemben, akik önfeláldozó munkájokkal már ezreknek és ezreknek megnemesitették szivét, elméjét ? Nem az igazságot, a becsületes munkát ünnepeljük-e akkor, midőn érdemektől megterhült bajtársainknak hozannát kiáltunk?! Föl tehát a szivekkel, mélyen tisztelt egyesület, áldozzunk elismeréseinkkel ősz bajtársainknak. Ünnepelt Kartársaink ! Mint a világitó-torony végtelenbe nyúló fénye, úgy tűntök fel ma előttünk érdemeitekkel, melyek negyven, hosszú, fáradalmakkal teljes évre visszanyúlnak. Jóllehet kétkedő szívvel, a bizonytalanság reményével indultatok meg a sok tövist, nélkülözést és hálátlanságot igérö pályán, de elindultatok, erősek voltatok az Istenben. Ti, mint az O választottai hamar felismertétek, hogy nem egyedül földi javak boldogíthatják az embert, hanem hogy van ennél egy fenségesebb boldogító érzemény : a mások boldogítása. Másokért élni, másokért küzdeni és szenvedni, óh, mily krisztusi elvek! És ti, mélyen tisztelt bajtársaink, csaknem egy emberöltön keresztül rendületlenül álltatok ezen eszmék szolgálatában. Keserű kenyereteket megédesítette mindenkor ama tudat, hogy becsülettel és önzetlenül szolgáltátok az Istent és hazát. S ha talán olykor megtelt is a pohár, nem ejtett kétségbe a keserűség, mert erősek voltatok Istenben. Az élet viharai nem törtek meg titeket, azok csak megedzettek s képessé tettek a további munkára. Szivetek és lelketek az aranynak tisztaságát vették fel negyven év tisztító tüzében. Ti vagytok tehát a mi kincses váraink, s bocsássatok meg nekünk, ha mi büszkén tekintve reátok, érdemeitek fénysugaraiban osztozunk. A ti nyomdokaitokat óhajtjuk követni, hogy majdan mi is hasonló érdemek részesei lehessünk. Ez okból engedjétek meg mélyen tisztelt bajtársaink, hogy sok dicsőségben teljes éltetek s müködéstek lefolyásába pillantván, azokból pályánkhoz erőt és kedvet meríthessünk. * " Tanitó volt az apja — »ám legyen a fiam is tanitó!« — igy gondolkodék nemesen tekintetes Bittvai Tódor ur jó szülője. S amint a kicsindi elemi iskolából kinőtt a kis Tucsi, elküldte öt Budára, a várbeli gymnáziumba, ahol négy osztályt jeles eredménynyel végzett. Igy felvértezve szívesen látták öt az ^esztergomi tanítóképzőben, ahol miután nem volt az utolsók között : felső elemi iskolai jeles tanképesitéssel bocsátották a tanitói pályára. Bezzeg kapós is volt a fiatal! Alig hogy lerázta az iskolaporát, NagyMarosra hivták kántortanítónak. De mivel a Bach... A jámbor Musztafa végre megunta künn a várakozást s egyre kiabált annak az ördögnek, hogy jöjjön már, mert a szultán úgy is dühös. Nem felelt neki senki. Végre berontott a másik szobába s ott találta a földön fekve azt, akit a szultán kéjhölgyévé akart tenni. Arca mosolygott, keze görcsösen szorította át a feszületet, mintha abba akarta volna lehelni lelkét. Musztafa boszankodni próbált, de nem sikerült. Kemény vonásai akarata ellenére is ellágyultak s hófehér szakállára sűrűn hullottak alá könyei. Ezalatt a szultán palotájában egyre folyt a titkos tanácskozás. A nagyvezér megölése nagy nehézségekbe ütközött, mert az igazhivők ura megesküdött, hogy mig ö él, egyetlen haja szála sem görbül meg. Már pedig meg kell halnia és Szulejmán még sem szegheti meg szavát. Egymásután szólaltak fel a divánban a kadileskerek, a mollák, Allah igaz papjai. De egyik sem tudott tanácsot adni. A szultán már őrjöngött dühében. Még a föfő papja a birodalomnak, a mufti sem tudott Szulejmán kedve szerint beszélni. Ezután bejött a deliktár aga, a szultán fegyverhordozója, s rémülten jelentette, hogy a janicsárok nem akarnak hozzányúlni az eléjük tálalt ételekhez. Ez pedig nagy baj. Mert a szultán az úr, de a janicsárok parancsolnak. S ha az az 500 janicsár, akit a szultán minden hónapban meg szokott hivni a zsolo kifizetésekor ebédre, nem nyul hozzá az ételekhez, ez azt jelenti, hogy a korszakban mi sem volt édesebb a magyar szónál, odaígérhették volna nemzeti nyelvéért kesergő Tucsinknak Nagy-Marost egész vagyonával, ő csak magyarok közé akarta magát fészkelni, nem fogadta el. Igy került Izsára. Itt, nem tudom mi ösztökélhette öt, magán szorgalom útján elvégezte a gymnázium V-ik osztályát. Rendkívüli szorgalma hamar ismertté tette öt az érdekelt körökben. Innen ismét Budára hivták öt tanítónak. Ez nagy kitüntetés volt ránézve, de mivel ö szótartó volt már fiatal korában, lett farnadi tanitó. Aki itt belépett iskolájába, tapasztalatokkal gazdagodva jött ki abból. Ezt elismerte a párkányjárási tanitó-egyesület is, amelynek felterjesztésére az államtól 100 frt jutalomdijat kapott. Működött még Puszta-Csenkén és Kernenden, mig végre 1869-ben Bátorkeszre került, ahol azóta is állandóan, híveinek és elöljáróinak szeretetében erősen meggyökerezve, működik. Itt az érdemeknek egész láncolata dicséri öt. Polgári olvasókört létesített, mely 20 év óta virágzik, tűzoltó-egyletet, amelynek kezdettől fogva számos tagja van, most meg iparosokból álló dalárdát szervezett. Keszthelyen a gazdasági tanfolyam hallgatója volt s ebbeli ismereteit a községre áldásosán értékesiti. Tanítványai között vannak, akik ma a társadalmi hivatalok legmagasabb polcára emelkedtek; de a köznépből is tanítványainak egész sorozata van, akik valamely tisztséghez, vagy hivatalhoz jutottak- Igy működik a mi Tódor bajtársunk immár 34-ik éve Bátorkeszen. S hogy ez mind igaz, nem én bizonyítom, mert hisz én csak 10 éve ismerem, hanem bizonyítja Bátorkeszen fiatal és öreg, ur és szegény, a más vallásúak úgy, mint a mi sorsosaink. Könnybe lábadtak szemeim, midőn f. évi július 26-án községe ünnepelte öt. Sok ovációt láttam, de ovációban a legkülönbözőbb testületektől és személyektől oly önzetlen szeretetet és ragaszkodást soha. A legdrágább ajándékok egész halmazával lepték meg öt. Csak akkor éreztem, hogy még keveset éltem s mily keveset tettem. Folytassam-e érdemeinek felsorolását ? Kell-e fényesebb bizonyítvány arról, hogy valaki igazán szereti pályáját, mint az, hogy fiait mind a tanitói pályára képeztette, s ha még annyi volna, — mint szokta mondani — mind e pályára képeztetné. Talán köny gördül szemeidből e szavakra, édes barátom, mert tudom, hogy aki fiaid közül e pályán büszkeséged volna, az a megdicsőültek között van. De vigasztalódjál, jó gyermekeidnek egész serege csüngő szeretettel vesz körül, akiknek javarésze már is érdemes fiai a hazának. Vétenék a leirás hűsége ellen, ha fel nem említeném, hogy egyletünknek sok éven át volt fáradhatlan jegyzője és most mint elnöke szerepel. Ime, mélyen tisztelt egyesület, bemutattam egy tanítót, akinek életleirása egy tanulságos könyv, amelyből csak üdvöset lehet meríteni. Kívánjuk tehát a mi ősz bajtársunknak, tek. Bittvai Tódor urnák, hogy ezen mederben habirodalom leghatalmasabb ereje lázong s a padisah élete egy percig sincs biztonságban. A szegény seliktár aga feje egy pillanat alatt búcsút vett nyakától. Miért volt olyan bolond, hogy ö jelentette a szultánnak ezt a hióbhirt. Allah paradicsomában majd elmélkedhetik e világ múlandóságáról. A szultán magán kivül volt dühében. »Adjatok valami tanácsot, mert leüttetem a tökfejeteket!« A diván tagjai remegve néztek össze. Hja! A szultán haragszik. Szép, szép ugyan Allah paradicsoma, de egyelőre nem vágyódnak oda ! Ekkor végre fölállt az alendár emir, aki a csatában a próféta zászlóját lobogtatja s alázatos hangon szólt a császárnak: »Igazhivok Ura! A világ legbölcsebb, leghatalmasabb, legfölségesebb fejedelme, királyok királya . . . »Azt mondd, kutya, mit tanácsolsz ? bődült fel Szulejmán. Az emir megijedt. Itt nem lesz jó kertelni. »Hat én azt gondolnám, hogy mivel az ember álmában úgyis halott, ha pedig halott, akkor nem él s mivel a régi bölcsek is mindig azt hangoztatták, hogy a halál nem más, mint álom s az álom tulajdonképen halál . . . »Elég!« kiáltott az igazhivők ura s arca csak úgy ragyogott a kárörömtől. A diván tagjai is örvendve húzták szét szájukat. Furcsa is volna, ha az ember nem örülne annak, hogy mást ölnek meg ö helyette ! Az általános örömzajtól meglehetősen elütött a janicsárok csatadala, mely szilaj erővel harsant