ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-09-07 / 37. szám

gen keresztül vonuló törvény hatósági közútnak a régi állapotába leendő visszahelyezése tárgyában Előadó; a vármegyei főjegyző. — 90. Pozsony szab. kir. város törvényhatóságának folyó évi 28,788. sz. átirata a választási törvény revíziója tárgyában. — 91. Arad szab. kir. város törvénvhatóságának folyó évi 11642/260. sz. átirata az 1877. évi XX. t.-c. 391. és az 1886. évi XXII. t.-c. 121. §-ának módosítása tárgyában. Előadó: a vármegyei I. aljegyző. — 92. Esztergomvidéki gazdasági egyesületnek a központi mezőgazdasági bizottsággal egyesülés iránt beadott indítványa. — 93. Országos selyemtenyésztési felügyelőségnek a selyemtenyésztés 1901. évi állapotáról szóló jelentése. — 94. Nagyvárad város törvényhatósági bizottságának átirata az önálló vámterület felállítása tárgyában. — 95. Mezőgazdasági országos kiállítás rendező bizottság elnökségének meghívója az általa Pozsonyban rendezett kiállítás megnyitására. — 96. Pozsony szab. kir. város törvényhatósági bizottságának átirata a hazai ipar támogatása tárgyában. — 97. Győri kereskedelmi és iparkamara megkeresése a szolgaszemélyzet részére szüksédes egyenruhák beszerzése iránt közzéteendő árlejtési hirdetmények egy példányának mindenkori megküldése iránt. — 98. Csanád vármegye közönségének átirata a közgazdasági előadói állások újjászervezése tárgyában. — 99. Mezőgazdasági bizottság 1901. évi jelentése. Előadó : a vármegyei II. aljegyző. — 100. A budapesti polikhnikai egyesület köszönő átirata a törvényhatósági bizottság által megszavazott 200 korona segély tárgyában. — 102. Budapest székesfőváros átirata a Kossuth-mauzóleum alapkövének letétele alkalmából rendezendő ünnepségek tárgyában. Előadó : a vármegyei közig, gyakornok. — 103. Az »Orszagos Nemzeti Szövetséget elnökségének átirata az amerikai magyaroknak küldendő zászló költségeihez való hozzájárulás tárgyában. — 104. Torontál vármegye közönségének átirata a hivatalnokokra is kiterjesztendő vasárnapi munkaszünet tárgyában. — 105. Pancsova törvényhatósági város közönségének átirata Pancsova önálló képviselő választó kerületté tételének támogatása tárgyában. — lOo. Szilágy vármegye közönsége meghívót küld Wesselényi Miklós báró Zilahon felállított szobrának lelepzési ünnepélyéhez. Esztergom, 1902. augusztus hó 29-én. Andrássy János, kir. tanácsos, alispán. A hitszónoklati képzés és Bossuet. T. Főszerkesztő ur! Nem azért irok, hogy a kilátásba helyezett halhatatlanság koszorúját közelebb érjem : tisztában vagyok vele, hogy a halhatatlanság e földön minden emberre nézve egyforma : egy kis sírhely a névnek fölirásával, a mely emlék készítőjének jóakarata szerint hoszszabb vagy rövidebb ideig tart, aztán a név is belemerül a feledékenység homályába; aki e földön többet akar, nagyon is nevetséges dolgot akar. Én tisztán az ügy érdekében irok; bár jól érzem, hogy gyenge vagyok arra, hogy ily nehéz kérdést csak meg is mozgassak s ez, ha volna is kedvem a halhatatlanságra, — nagyon is lelohasztana ! A b. lapjában megjelent ismertetés egyes pontjai mintegy felhívnak, hogy a jó ügy érdekében rólok egyet-mást én is elmondjak. T. bírálóm nincs megelégedve a gymnásiumi képzéssel; azt hiszi, kevesebb idealizmust, kevesebb ismeretet visznek innen a papnevelőbe az ifjak, mint amennyi elégséges volna, illetve kellene a szónoki képzéshez. Ismét a régi nóta: a felsőbb képzés sikertelensége esetén szidják az alsóbbakat; igy tettek mindig, igy tesznek most is az egyetemen is Engedje meg t. bírálóm, hogy erre nézve határozottan kijelentsem, hogy a gymnásiális képzés, — ugy a mint én a mieinket ismerem, — megadja az ifjúságnak azt az általános műveltséget, a mely a felsőbb tanulmá nyokra képesiti, megadja nekik az ideális lelkesedést is. Hogy aztán az élet e lelkesedést a maga borzalmas érdekhajhászása közben lelohasztja, vagy épen teljesen meg is semmisiti, hogy a felsőbb oktatás nem bírja lekötni az ifjúságot, nem mintha valami nagyon magasan járna, hanem, mert nem keresi a kapcsolatot a középoktatással, arról a gymnáziutni nevelő-oktatás nem igen tehet. Ez azonban a nov. papokra kis részben áll; mert a nov papok nem csak a gymnasium, hanem egyúttal a szemináriumi nevelök hatása alatt is állanak ; ha tehát a gymnásiumi nevelés egyben-másban hibás volna, a szeminárium pótolhatná. Mikor pedig a növ. papok a theologiára kerülnek, akkor már tisztán az önök vezetése alá kerülnek; s a theol.-bölcselet keretében pótolhatnák a bölcseleti-képzés hiányát, a mit a gymnasium a maga sokoldalú és azért szük keretében meg nem adhat nekik. Azt hiszem, ezt t. bírálóm sem tagadhatja. Talán közelebb jutunk e kérdés velejéhez, ha újra felhívom a figyelmet arra, hogy a theol. tanítás sem tárgyaival, sem módszerével nem tudja lekötni a figyelmet; túlságos sok az elvont elmélet, kevés a szemléltetés s az élettel való kapcsolat. A gymnásiumi oktatás nem csak változatos tantárgyaival köti le a figyelmet, hanem egyúttal szemléltető módszerével, gondolkodást, önálló ítélkezést ébresztő előadásával; s a maga szük körében, az önképző körben is hozzászoktatja, hogy önálló terv szerint cselekedjék, bizonyos szellemi kört jeleljen magának, a mely kicsinyben az életnek a visszatükrözöje. A semináriumi nevelés bizonyos kiskorúságban tartja a növendéket; a tanulás könyvekhez és pontos időhöz van kötve; lehetőleg sok betű, kevés szemléltetés; nem mutatja neki a tudományt, mint tudományt, nincs módja belepillantani az emberi szellem kutató műhelyébe. Nem érintkezik a növendékség az élettel, a világot a négy fal közül nézi, nem látja az embert a maga érdekhajhászásával, sokszor alacsony önzésével, de igen sokszor nemes ambíciójával; a könyveiből elvont szabályok szerint ítéli meg az embereket s mivel fogalma sincs róla, hogy az élet néha mily kényszerítő körülmények közé helyezi az embert, ő tisztán rideg szabályai szerint itéli el. Az élettel való szorosabb kapcsolat átláttatná, hogy az embereket nem lehet ily ridegen megítélni, egyes viszonyokkal meg kell alkudni. Azt kérdi talán t. bírálóm, hogyan függ össze a hitszónoklati képzés kérdésével? A legszorosabban ! Hisz t. bírálóm is egészen helyesen hangoztatja, hogy a hitszónok teljesen különleges művész, a ki csak akkor boldogul, ha hallgatóságát is tekintetbe veszi. Igaza van ! Ezt a vegyes elemből álló hallgatóságot, ennek különböző életviszonyait, a szenvedélyek harcait, az indulatok küzdelmeit, gyorsan változó érdekeit ismernie kell, de nem lehet elméleti könyvekből tanulmányozni őket. Innét van, hogy a fiatal szónokok legtöbbje aztán moralista lesz, mert ez még a legkönnyebb s a könyvekből tanult elméletek alapján korholja aztán hiveit unos-untalan. Azt tartom, t. bírálóm sem tagadja, hogy a hitszónoknak nem az a tiszte, hogy hiveit korholja, vagy hogy hibáikat kimutassa, hanem egyúttal az is, hogy kimutassa nekik, hogyan menekülhetnek meg bűneikből, hibáikból, hogyan oldhatják meg könnyebben életfeladataikat, kötelmeikel. Ehhez pedig szerető, s híveiért lelkesülő szív kell, a mely elnéző, türelmes a hibák iránt, de lankadatlan nem az ostorozásban, hanem a szerető gondozásban, hogy hiveit a helyes irányba terelje. Ehhez azonban nagy, mély élettapasztalat szükséges, több, mint a mennyit a száraz elmélet megadhat. Ha ily szónoka van valamely népnek, az szívesen hallgatja öt s nem távozik a templomból azzal a megjegyzéssel: könnyű neked beszélni, csak élnél a mi viszonyaink közt, majd máskép beszélnél, mert nem tudnál még Csak ennyire sem boldogulni, mint mi. Hogyan lehetne ezen segiteni, az most szorosan nem tartozik ide; meggyőződésem, hogy atheologiai képzésen és nevelésen gyökeresen kellene változtatni. (Bővebben szólok erről a Hittudományi folyóirat legközelebbi számában.) A másik nehéznek látszó kérdés köztünk Bossuet értékének kérdése. Valamennyi bírálóm ez ellen küzdött eddig, t. bírálóm sem tud tőle megszabadulni, habár olyan formán itél, hogy igaza is van, meg nem is. Bevezetésében felhozott megokolása, s későbbi — scholastikus modorban megfogalmazott megkülönböztetése, — kissé ellent mondanak egymásnak. Bevezetése szerint Bosszúét még a gyermekek kezébe is való klaszszikus, a második szerint Bossuet nagyon is lágy, sima szónok, a ki esetleg megtévesztheti a fiatal szónokot, hogy maga is ily könnyű modorú szónoklatot mondjon — vajha adná Isten, hogy minél előbb akadna csak egy is Magyarországban ! Befejezi pedig azt azzal, hogy Bosszúét beszédei mégis csak nagy kincs a magyar irodalomra. A nélkül, hogy az ellentét megfejtése iránt kiváncsiaskodnám, csak egy kérdést intézek valamennyi bírálómhoz : honnan van ez, hogy Bossuet belekerült s örökre benne marad a francia közép és felsőbb oktatás programmjába a nemzet első klasszikus irói közé, mint a kit minden franciának múlhatatlanul ismernie kell, s miért nem került e polcra sem Bourdalone, sem Massillon ? Hogyan van az, hogy Bossuet nem csak a francia oktatásban, hanem pl. a németországi intézetekben is kijelelt és követett klasszikus olvasmány s épen beszédei révén, — a másik kettő pedig nem ? Nem kell ehhez bővebb magyarázat. Ha oly óriási és gazdag irodalom még manapság is folyton visszatér Bosszuethoz, mint egyik legnagyobb írójához, s őt egy idegen, szintén nagy terjedelmű és gondos irodalom, mint klasszikust olvastatja és elemezteti, — azt hiszem, ez minden kétségen kivül helyezi, hogy Bossuet müvei ugy tartalomra, mint alakra remek müvek, akitől minden nemzet tanulhat, a ki minden komoly tanulmányozóra mély hatással lehet — gazdagodik tehát vele a mi szegény szónoki irodalmunk is. Ne csodálkozzanak tehát t. bírálóim, hogy én a világirodalomból első sorban öt fordítottam le s ne ütközzenek meg rajta, hogy főleg öt állítottam példaképül az ifjúság elé. Midőn mintaképről beszélek, soha sem értettem azt, a mint senki sem is értheti igy, hogy ifjúságunknak minden tekintetben utánozniok s mindenekfelett el is kellene érniök, bár — ismétlem, vajha elérnék; csakhogy ez lehetetlen, mert Demosthenest és Bossuet-t nem századok, hanem ezredek szülnek csak. Ertem e mintaképen azt, hogy az ö csodálata, hatalmas lelke termékenyítse meg az ö lelküket is hasonló gondolatokkal, lángbuzgalmat támasszon bennük és hasonló lelkesedést; tanulják meg töle, hogyan kell a szentírást felhasználni, hogyan kell a legnehezebb kérdéseket is könnyedén fejtegetni; de tanulják meg azt is, hogyan kell szabatosan, világosan írni, hogyan kell a mondatokat a gondolatokhoz alkalmazni, hogy külső és belső teljes összhangban gyakoroljanak művészi hatást a lélekre. Van-e szónok, a kinek erre nincs szüksége ? Azt hiszem, hogy e tekintetben a népszónok a müveit közönség szónokától épen nem különbözik, azaz hogy nem volna szabad különközniök, — sajnos, hogy tényleg különböznek. Ha majd a magyar hitszónoklati irodalom megéri azt a boldog korszakot, hogy az említett tulajdonságok mind együtt meglesznek egyes szónokaiban, akkor mellőzhetjük az idegen kiválóságokat, addig azonban csak ragaszkodjunk hozzájuk, a kik a szónoki tökéletességre - törekvőknek azonban még akkor is mintaképül lesznek. Hogy azonban az én általam kijelelt célt elérhessük, ahhoz komoly tanulmányt sürgetek elengedhetetlen föltételül. Nem csak egyszerű elolvasásban áll ez, hanem az egyes beszédekbe való belemélyedésbe, hogy a növendék magába szívja példaképének minden jellemző vonását — s utána maga is kezdjen hasonló szellemben irni egyes beszédeket. Az iskolának is, az önképzőköröknek is az a föhibájuk, hogy rendesen nem vezetnek ily szellemű komoly tanulmányra. A tanár és vezető munkája nem abban áll, hogy a hibákat megmondja, mert ez akár az írásbeli, akár a szóbeli munkában csak a hibának megállapítása; az igazi munka ezután kezdődik, mikor a hibát megmagyarázzuk s mindenekfelett világos útmutatást adunk, hogyan lehet azt a hibát jövőre elkerülni. E nélkül a tanár munkája tulajdonkép nem is munka; s a tanítás eredménytelenségének oka épen itt van mindamellett is, hogy az idő azért elmúlik, a fáradság meg van, — de nincs látható gyümölcse. S azért, bár örömmel értesültem, hogy esztergomi papnevelőben a szónoklattan már rendes tárgy, az eredményt még sem látom biztosítva, mert ugy veszem észre, hogy több az elmélet, mint a gyakorlat. Abból vagyok bátor ezt következtetni, hogy hitszónoklati pályadijakra elméleti tételeket tűztek ki — s erre is csak két pályázó akadt akkor a testületben. Minél kevesebb elmélet, minél több elemzés és gyakorlás szóban és írásban, fogja előidézni a hitszónoklat fejlődését, majdan virágzását — e nélkül nincs elöhaladás. A szóbeli előadásban is azért mutatkozik oly kevés elöhaladás, mert rendesen csak a rossz előadásra, a hibákra figyelmeztetik őket, de hogyan lehet töle megszabadulni, arra nem igen kapnak útmutatást, pedig tulajdonkép evvel kezdődnék itt is az elöhaladás. Nincs hiba, a melytől meg ne lehetne szabadulni a vezető okos tanácsadásai, a tanítvány kitartó türelme mellett. Hogy mi hiányzik még a theologiai és igy hitszónoklati képzéshez, arról sokat lehetne beszélni, de most nem tartozik ide. Csak azt említem meg, hogy ideje volna egy nagy chrestomathiát összeállítani a szentatyák legjellemzőbb helyeiből, továbbá egyet a latin és görög hitszónokok remekeiből. Nem csodálatos-e, hogy