ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-03-03 / 10. szám

VI. évfolyam. Esztergom, 1901. március 3. 10. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor. Félévre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Nagyböjt az országgyűlésen. Esztergom, március 2. (Dr. P.) Nagyszerű föllépése volt a néppártnak a magyar országgyűlésen február 22-én és 23-án. Épp a nagyböjt első pénteké volt, mikor fölemelte és fölmagasztalta elveinek zászlaját, a keresztet s tartott azoknak az uraknak, kik ritkán hallanak keresztény igazságokat, oly nagyböjti prédikációt, amilyet a magyar országgyűlésen eddig senki sem mondott. A kereszt védelmében tényleg az a néhány képviselő úgy állt ott az ország szine előtt, mintha keresztes-vitézek lettek volna, elvhüségbe, bátorságba, kitartásba, megfélemlithetlenségbe öltözve; szavuk úgy hangzott, mintha pallosok suhognának; az eszme erejében az egyes alakok hősökké nőttek s úgy tetszett, mintha a maroknyi párt hangos, lármás hadsereggé sokasodott volna, mely azt zúgja: ne féljetek, sokan vannak velünk. S valóban a parlament többsége s- a keresztény Magyarország a néppárttal érzett. Ilyenkor az igazság ereje áttör a hagyományos gondolatlanságon.; áttöri a rágalmak és jogtalan vádaknak jégkérgét s az elbódított közönség látja, hogy nem aljas, nem átkos elvekért küzd a néppárt, hanem a legszentebb érdekekért; nem haszonlesésből, hanem meggyőződésből áll ki a küzdőtérre, s úgy beszél, hogy szavától meglágyulnak a szivek a túloldalon is, bár nem lazulnak meg mindjárt a szájkosár madzagai, melyeket a pártfegyelem s az emberi gyávaság köt csomóba a t. nagyságos urak felséges ajkaira. Ezt a mély benyomást s az igazság hódító erejét azon a nagyböjti pénteken a AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Temetés után. Mintha ma történnék, — előttem a gyászkép; Hallom a zsolozsma bús melódiáját, S hallom, a mint — sirva — suttogja a gyásznép : Nem, nem érdemelte ily kora halálát. . . . Hiszen nem is oly rég' — vidám kedvvel, [vágygyal Rajzolta meg nékünk a jövendő képét. S ime ! ifjú lelke föl az égbe szárnyalt: Szive hő vágyát, te zord halál, széttéped. Gyászos, sötét ború szállt a kis családra; — A mióta meghalt, oly üres a fészek. — Tépelődve jár-kel két anyátlan árva, S minden zugot, nelyet oly fürkészve néz meg . . . Nincs, elment; — zokogva kisérték öt végig Akác erdő mellé a kis temetőbe. Kinos, gyötrő érzés: megmondani nékik, Hogy az a hely most már — örök pihenője . . . Robogó vonatok tompa dübörgése Lett siri danája, s vadgalamb bugása; S kesergő férjének sóhaja, kérése: Legyen áldott, boldog csendes nyugovása . . . K. Béla. Laptulajdonos és kiadó : Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. házban s a házon kivül egyaránt érezték ; érezték azok a képviselők, kik meggyőződésből keresztények, de politikából liberálisok; érezték azok a nagyságos és méltóságos urak, kik a keresztet aranyláncon nyakukban hordják, de a kereszt védelméért ki nem lépnek; érezték azok a papok és jókatholikusok, kik frázisokkal eltorlaszolják magukat, hogy a cselekvés terére lépniök s kellemetlen kedély-háborgásoknak magokat kitenniök ne kelljen. Ezek titokban mind elismeréssel adóztak a néppártnak s ugyanakkor titkos szégyent érezhették: önmaguk előtt szégyenkeztek. Mert vak legyen, aki nem látja, hogy a felekezetiség vak-lármájából agyon-ijedezett liberális urak közül senki sem szólalt volna föl a kereszt ügyében, ha a néppárt nincs ott. Agyonhallgatták volna ezt is. Vak legyen, aki nem látja, hogy keresztény érdekek védelmét hiába várjuk azoktól, kik ez érdekeket elvi magaslatra emelni nem képesek, s nem mernek belőlük programm-pontokat alakitani, bár nagyon verik a mellüket, hogy szivükön hordják a kereszténységet. Agyonhallgattatás, ez a gyávaságnak megérdemlett jutalma; ezt kapnók meg, ha a liberális urakra hagyatkoznánk, no és még valamit, itt-ott az elismerésnek s a kegyes megemlékezésnek kenyérmorzsáját hullatná elénk a t. kormány, hogy ne látszassék, mintha végleg megfeledkezett volna rólunk. S ez elég Önöknek, t. béke-szirének? ezt Önök megegyeztetik elveik szeretetével, s a meggyőződésnek hóditó erejével? Ugyan kérem, ha már megvakultak, hát meg is sikeA rózsa és a fülemüle. — Románc prózában. — Fojtóan sütött a nap, vakitó arany fény ömlött el a légen, a minaretek karcsú tornyain ott rezgett a forró déli napsugár — aztán átsurrant a kerti házikó csavart háncsrostélyán, s mint könnyüvérü szerelmes, futtában érinté a levélkék bársony felületét . . . De ez csak ügyes csel volt tőle. Keresett valamit s mig a levélkék édesen megremegve hajlongtak előtte, az előbbi árnyék helyén termett s már megtalálta, a mit keresett. Megállott, s a déli napsugár sohasem langyuló melegségével hosszan, forrón, égetőn csókolgatva nyugodott a csak nemrég kinyilt rózsa piros szirmain. De a levelek észreveszik a hadi cselt, s most bosszút lihegnek a szerelmes napsugár felé, fejőket rázzák ... a mámor tünedezett, oltalmukba veszik a rózsát s elkergetik a tolakodó szerelmest. Jaj neked, kis rózsa, a nap éltet, de el is hervaszt s azonfelül csapodár udvarló. Egy nap alatt száz kelyhen pihen, üdül ... ne higyj neki! ha üdeséged és ifjúságod eltűnt, rád se néz többé. »Oh ! — sóhajt a rózsa — itt a feledés árnyékában pusztuljak el ? Csalfa sugár! neked ki nem nyilok ! — De hát senki se gyönyörködjék bennem ?« A rózsa szomorkodott, a nap letűnt, a minaretek karcsú csúcsai már nem tündököltek a fényben, Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. tűitek? S ha nem siketek, emlékezzenek vissza, mikor hallottak ily beszédeket a magyar országgyűlésen, mint amilyeneket a néppárt mond. Ilyet még minálunk nem hallottak. Eddig kegyesen ignoráltattunk s kegyetlenül agyonhallgattattunk ; ez volt sorsunk ; s ez volna sorsa minden nagy keresztény érdeknek ezentúl is, ha a megalkuvás s a csendes passzivitás receptje szerint keresnénk orvoslást bajainkra. Mennyire máskép áll a dolog, mikor nem kegyelemből, de önerőnkből élünk; mennyire esik latba parlamenti pártunknak tevékenysége, úgy az ügy méltóságára, mint a közhangulatra való tekintetből. Az ügy megérdemli, hogy ne ellenségeink jóindulatának alapjára állítsuk, mert a jóindulat nemes érzés ugyan, de az elvi ellentét oly hatalom, mely a jó-indulatot lépten-nyomon megrendítheti s legkritikusabb pillanatokban kérdéssé teheti; a közhangulat pedig még inkább sürgeti a parlamenti képviseletet. Árván-elhagyottan állnak a íaluban, városban a keresztény nagy elveknek hivei; ellenséges, világnézetek háttérbe szorítják a keresztény fölfogást; a felekezetlen állam parvenu-pompájával s a pénz hatalmával imponál a közönségnek : ki birná ily körülmények közt meggátolni a züllést? ki birná elfojtani a lemondásnak dalait? Vert hadsereg az ilyen nép s vezérei, ha megalkusznak az ellenséggel, elbújnak magányos házaik zöld salukáterei mögé s onnan szidják a világot. De adjatok egy erös parlamenti pártot, s meglátjátok, mily óriás kihatása lesz annak az önbizalom fokozására, az elvek nyilt megvallására; a parlamenti párt zászlóját leszúrva sötét fátyolt vont rajok az esti szürkület, a rózsa szivében epedve, lehajtá fejecskéjét. Már-már andalgó szender környezte, mikor a hold felemelkedett és bús sugarával elindult a felhőtlen, sötétkék égen. Az esti szellő, e pajkos gyermek, kidörzsölte szeméből az álmot s szokott sétájára készül. Lám, ma még egészen üres a tarisznyája, lusta volt, egész nap aludt, most ki kell pótolnia a mit elmulasztott. A holdsugárral karonfogva bejárják az egész földkerekséget, előttük nincs tilalom; leszállnak az odaliskok alabástrom nyakára, megcsókolják érintetlen, piros, dagadt ajkukat s aztán: uccu! tovább mennek, átsurrannak az ezüstös, titokzatosan suttogó habokon, melyek érintkezésökre kitárják puha, csipkés karjaikat... uccu! s megint messze vannak. A rózsalevelek között halk suttogás támad, bájolón hajlongnak a szerelmes cirógatásra, melylyel nekik a holdvilág és az esti szellő hízeleg . . . most . . . most megrezzen a félig elszenderült rózsa szivecskéje . . . mily hang!? . . . ó, mily fájdalom rezg benne . . . s mégis, mily édes, bü-bájos! Miről zeng? . . . Szeretett és szerettetett, csak rövid idő még —• ugy szólt az ének — s a kis énekest visszaviszi könnyű szárnya. kedves hazájába — rózsájához. Mily régen volt, hogy látták egymást, őt idecsatolta a dél csábitó fénye, s ö elhagyta a gyengéd fehér rózsát északon, hogy fáj a szive utána, de hisz már nem tart soká, csak hirt vár a szellőtől és a napsugártól, visszatér hozzá s vége lesz bánatuknak, fájdalmuknak . . . megint egyesülnek, megint kibékül-