ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-02-10 / 7. szám

— Az esztergomi főispáni szék betöltése. A politikai köröknek is van farsangjuk, legalább azoknak van, melyeket a Pesti Hirlap képvisel, mikor csütörtöki számában »belpolitikai hirei« közt Komlóssy Ferenc kanonoknak esztergomi föispánságáról tréfálódzik. Azt irja ugyanis, hogy Széli Kálmán miniszterelnöknek meglehetős gondot okoz az esztergomi főispáni szék betöltésének kérdése. Egy főhercegnek s egy főhercegnőnek is van protegáltja erre az állásra s ez az oka annak, hogy a kinevezés oly soká késik. Most egy szerencsés megoldás gondolata merült föl a Pesti Hirlap fejében, az tudniillik, hogy Komlóssy Ferenc, esztergomi kanonok neveztessék ki főispánná. A Pesti Hirlap tehát Komlóssy Ferenc föispánságának komája illetőleg csak bábája szeretne lenni. Érvei, melyekkel ez elmés ötletét ajánlja, a következők: Komlóssy Ferenc Esztergommegye törvényhatóságának és közigazgatási bizottságának tagja s a választmányokban is vezető szerepet visz. Másodszor, Komlóssy Ferenc kineveztetésével teljesen meg lenne elégedve a megye közönsége, másrészt a papságnak sincs ellenvetése s különösen meg lenne elégedve az az úr, ki ezt a Pesti Hírlapba irta; s végül a hercegprimás igen szívesen venné kineveztetését. Gondoljuk, hogy a Pesti Hirlap riportere e kérdésben csak a dummer Auguszt szerepét játsza, amiért azonban szintén szép honorárium jár. Kegyetlenkedik Széli Kálmánnal, kinek »meglehetös gondjait" e farsangi hirrel akarja eloszlatni. Kegyetlenkedik főhercegekkel és főhercegnőkkel, kiknek álmait megzavarja. Kegyetlenkedik azzal a sok főispán-aspiránssal, ki már alig győzi várni, hogy jobbra, vagy balra döl-e sorsa. A megye bizonyára derék főispánt óhajt, de az egész megyében talán egy embernek kivételével senkinek eszeágában sincs Komlóssyra gondolni. Kegyetlenkedik végre Komlóssy kanonokkal is, ki e hirre bizonyára maga is megfelel, már a megyebeli főispán-aspiransok barátsága miatt is, mikor öt erre a magas lóra ülteti. Komlóssyt nem kell fölültetni; gondolom, hogy a Pesti Hírlapnak sem ül föl; fölült ö már egy jó, hátas paripára, melynek abraka ki nem fogy jó és rossz esztendőben egyaránt, mely nem vet és nem arat s mégis eszik, akárcsak az ég madara s bár tudjuk, hogy Komlóssy más paripákat is tudna megülni, mint a tavali jubileum alkalmából tapasztaltuk s képes levelező lapokon is láttuk, mégis ugy hiszszük, hogy ezt a paripát, melyet a »P. H.« ajánl föl neki, átengedi másnak. Hadd üljön rá olyan, ki különben gyalog jár. Á szegényügy Esztergomban. ii. (Dr. A.) A szegénység a szociális testnek, a társadalomnak betegsége, azért gyógyításában az irgalmasság nem mulaszthatja el a szociális szemmi teszi itt oly boldoggá őket ? Sokan el nem hiszik nekem, pedig úgy van, e házban őrzik az ifjúság számára azon csodaszert, mely a szivet, az ifjúság szivét tánc, zene, bohózat, eszemiszom s effélék nélkül is, söt ezek kizárásával az igazi örömre, kipusztithatlan jó kedvre, édesen vigasztaló érzeményre hangolja s tényleg boldogítja. Micsoda bűbájos csodaszer ez ? Megmondom. E ház, melyben az ifjúság némán farsangol, a nagy katholikus fö-úr, gróf Hunyady Imre által alapított s föntartott irgalmas-növérek zárdája. Az ifjúság benne háromnapi szent-gyakorlatot tart. Reggeltől estig előirt sorrend szerint ájtatoskodik, szívből jövő és szívhez szóló elmélkedő szent beszédeket hallgat, s belvilágát e 3 napra úgy rendezi be, mintha Istenen s kivüle semmi más a világon nem volna. Záradékul egész életéről, esetleg évi gyónást végez, és szokatlan meghatottsággal járul az Ur asztalához, s magát hathatós feltételekkel megerősítve, Istenével s az emberekkel teljesen kibékülve szinte pajkos vidorsággal tér szerető övéihez vissza. Az isteni kegyelemnek áldásos, titkos munkáját jó volna itt tanulmányozni, s nem egy a bál által elbágyasztott, kifáradt, kedve vesztett farsangoló rájönne a régi, de vajmi kevesek által észrevett amaz igazságra, hogy az ember szivének a boldogsága nem a cigány hegedűjéből, nem a sörös- és boros-kancsókból bugygyan ki; az a tiszta lélek öntudatában, s az Isten kegyelmében keresendő. Egyébiránt, hogy a teljes igazságnál mapontok alkalmazását. Az igazi keresztény irgalmasság — miként azt Ehrle hires müvében »Beiträge zur Geschichte und Reform der Armenpflege« világosan kimutatta — nem is volt sohasem a puszta szánalom és részvét kifolyása, hanem mindig egyszersmind a szociális érzék megnyilatkozása, mely mérlegelte a szegények körülményeit, javítani célozta állapotjukat. A kritika nélküli jótékonyságot, vagyis azt az alamizsnálkodást, mely az adakozásban, az adományok kiosztásában látja egyedüli feladatát, a hivatalos Egyház — az apostolok, a szent atyák, a zsinatok — mindig elitélték. Ha az esztergomi szegény-ügy gondozását tekintjük, meg kell vallanunk, hogy annak föbaja éppen a szociális szellem és a kritika alkalmazásának nagyobb mérvű hiányában rejlik. Innen magyarázható meg, hogy a nagyszerű és párját ritkító adakozás sem képes orvosolni Esztergomban a szegény-ügy mizériáit. A kiknek tehát szegény-ügyünk felkarolása szivén fekszik, azoknak mindenekelőtt e szociális szellem ébresztésén és megteremtésén kellene fáradozniuk. Nem oly könnyű munka ez, de mégis sokat elérhetnénk, ha a szociális érzék legszükségesebb követelményeinek tennénk eleget az eddiginél nagyobb mértékben. E követelmények közé tartozik először is: a szegényeknek házi gondozása. Ha létesítjük is a városi szegények házát, ha állithatnánk is a szegények számára munka-házat: a szegényeknek házi gondozása még mindig elkerülhetetlenül szükséges kellék marad szegény-ügyünk rendezésében. Az intézeti gondozás a szegénység és gyámoítalanság egyes eseteiben fölötte üdvös, söt nagyobb városokban nélkülözhetetlen ; de azért nem teszi feleslegessé a házi gondozást már csak azért sem, mivel az intézeti gondozás a szegényeknek csak csekély töredékét karolhatja fel. A nemzetgazdaságtan irói, a kik csak foglalkoztak e kérdéssel, mind megegyeztek abban, hogy a házi gondozás nemcsak alapja és kiinduló pontja, hanem egyszersmind célja is mindazon törekvéseknek, melyek a szegény-ügy rendezésére irányulnak. A szegények házi gondozása mellett figyelhető meg egyedül a szegények lakásaiban uralkodó nyomor; ez tárja fel a házi viszonyok titkait, az elszegényedésnek okait. A házi gondozás segiti fel a szegényt a nélkül, hogy kiragadná családjából; ez teszi áldásossá az alamizsnát, mely közömbös soha sem lehet, hanem bizonyosan árt, hogy ha nincs a szegénynek javára. A házi gondozás ad alkalmat a szegénység erkölcsi oldalaival való radjak, az ürményi ifjúság máskép is farsangol a zárdában. A zárdában mondom, mert 250 legény s hajadon soha korcsmába nem lép, soha pálinkát nem iszik, s a lélekre veszélyes összejövetelektől is tartózkodik; de mulatni bizony ö is mulat, mint mondám a zárdában. Hétköznap az ifjúság nem ér rá mulatni, hanem ki-ki lelkiismeretesen teljesiti hivatása kötelességeit. Vasár- és ünnepnapokon azonban az istenitisztelet befejeztével, melyben mindig buzgó részt vesz, egész éven át farsangol — a zárdában. A legények elkülönítve a hajadonoktól az irgalmas-növérek felügyelete alatt társas-játékok, ének, zene, felolvasás, itt-ott ártatlan bohózatok előadásával töltik idejüket. Zenekaruk 14 tagból áll, kiknek karmestere egy iskolatestvér. Van itt élet, van itt oly jó kedv, amilyent semmiféle nyilvános mulatságon nem vesz észre az ember. Mindenki ingyen mulathat itt, s lelkét ép oly romlatlan tisztaságban viszi haza magával, amilyennel jött. Egy alkalommal a legszebb maszknak, — mert ilyen is van itt néha — a nővérek egy olvasót Ígértek. A legények szokatlan számban mulatoztak, midőn megnyílik az ajtó, s egy igen magas maszk lép be a terembe egy szintén maszkírozott hölgy ^társaságában. A maszk szokatlan öltözéke mindenkit meglepett annyira, hogy elnémult az egész társaság. A maszkbirálók elnöke azt mondja a maszknak, tied az olvasó, tagadhatatlanul tied a babér, de el nem képzelhetem, ki légy. De alig tesz a maszk a teremfoglalkozásra; ez képes egyedül vigasztaló erőt önteni a szegénynek nyújtott segítségben és alamizsnában; ez hat nevelöleg nemcsak a szegényre, hanem talán még nagyobb mértékben magára az adakozóra. Jól mondja egy nemzetgazdasági iró, hogy kevesebb volna a kétségbeesett öngyilkos, ha az alamizsnálkodók nagyobb számban térnének be e szegények padlásszobáiba és pince-üregeibe. E házi gondozás természetesen csak ugy felelhet meg céljának, ha rendszeres és a jótevők azt személyesen végezik. Nem nevezhető házi gondozásnak, ha a szegényt a jótékony-egylet tagja egyszer egy évben felkeresi, csak azért, hogy a könyöradományt átnyújtsa és azután nagy gyorsan elsiessen a nyomor színhelyéről. Még kevésbbé házi gondozás az, ha a szegényekre való felügyelet, a szegények állapotáról való jelentéstétel, a segélyre szorulóknak megvizsgálása és bejelentése szolgákra, alantas közegekre bizatik. Ott sem lehet szó házi gondozásról, ahol a szegények felkeresik ugyan az alamizsna osztogatókat, ahol a szegények eljönnek a különböző utalványokért, de a hol a szegényekhez a jótevők sorából soha sem néz el látogató. Nem akarjuk specifikálni azokat a viszonyokat, melyek e tekintetben az esztergomi szegény-ügy terén uralkodnak, mert e sorok célja nem a megszólás és a korholás, hanem az eredményesebb munkára való ösztönzés. Annyi azonban megállapítható, hogy a szegények házi gondozása városunkban nagyon el van hanyagolva. A szt. Vince-egyesület főcélja éppen ez a házi gondozás; és úgy tudjuk, hogy ezen eléggé fel nem karolható egyesületünk csekély számú tagjai folytatják is rendszeresen a házi gondozást és nemcsak osztogatják a segélyeket, hanem látogatják is a szegényeket. Ily irányú tevékenységet kellene kifejteniük többi jótékonysági tényezőinknek és intézményeinknek is. De ehhez a szociális szellemtől áthatott charitativ működés második fökelléke kívántatnék meg: a szeretet müveinek szervezése, jótékonysági intézményeinknek és tényezőinknek bizonyos központosítása. Erről a következő alkalommal. Az esztergomi tanítóképző ünnepe. Mint mindenütt, úgy a tanítói pályán is olyan férfiakra van szükség, kik lelkesedéssel töltik be hivatásukat. Olyan tanítókra van szükség, kik szeretik a népet és szives jóindulattal támogatják, gyámolitják tudatlanságában, bajaiban. Olyan tanitók kellenek, kik hivatásuk maben egy-két mozdulatot, az egész ifjúság harsány hangon kiáltja: Éljen a kegyelmes urunk, éljen a kegyelmes asszonyunk. Ok voltak. Oda nem adták ugyan nekik az olvasót, de nem tudnám megszámlálni, hány olvasót imádkozhatott már ezen boldog ifjúság azon főuraságért, mely neki itt e zárdában oly boldogító otthont nyitott s hozzá sokszor nyájasan leereszkedett. A farsang utolsó 3 napjáról az ürményi iskolás-gyermeknek azon fogalma van, hogy az az egyházi év legnagyobb ünnepe. Legalább a katecheta e kérdésére: melyek az egyházi év legnagyobb ünnepei ? azt a választ kapta, hogy a többi között a farsang 3 utolsó napja. Hogy jött a gyermek e gondolatra ? Ugy, hogy látta, hogy e három napon át reggeltől estig telve hívőkkel a díszesen felékesített templom. E három nap Ürményben csakugyan az imának, az áhítatnak napja. De azért esténként ismét megélénkül a kedves zárda, s nincs az a szülői ház, hol a gyermek jobban érezné magát, mint e zárdában. Akinek módjában van, győződjék meg személyesen, mint már sokan meggyőződtek, mily nemesen, mily ártatlanul, mily épületesen, és még mily vidoran farsangolnak a legények az ürményi női zárdában, s akkor reménylem meggyőződik majd arról is, hogy a boldogság nem ott van, ahol azt a farsangoló keresi, s nekem ad majd igazat, aki az Ürményben gyűjtött tapasztalataim alapján váltig állítom, hogy az ürményi ifjúság tényleg nyomában van az igazi állandó boldogságnak. B. J.