ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-12-08 / 50. szám

szóba hozatalát részben oly túlzott, részben oly veszélyes dolognak tartom, hogy ennek felhozatalát egyházi részről épen nem vártam volna. Laurán dr. minden áron azt akarja bebizonyítani, hogy a szent Atya nem a néppártot, hanem az 1894. évi november hó 18-án tartott gyűlést áldotta meg. Ám legyen! Ebből azonban nem következik, hogy csak az a kath. párt lett volna igazán katholikus, hogy a néppárt, mert nem tisztán kath. párt, nem védi korrektül a kath. érdekeket, s hogy nem teljesít a katholicizmus érdekében ép oly szolgálatokat. Vagy kérdem Laurán dr. urat, mi kifogásolni valót lát abban, hogy a.néppárt a felekezetek jogát tiszteletben akarja tartani? Nem olvasta ugyanazt akárhányszor, s hozzáteszem egész helyesen, a »Magyar Állam« jeles szerkesztőjének cikkeiben is, s egyáltalában a »M. Á « hasábjain? Vagy egyáltalán képzelhetö-e manap más felfogás és álláspont a létező jogokat élvezó' felekezetekkel szemben? Tessék a dolgot akár egyházi, akár állami szempontból vizsgálni, mindkét esetben arra a következtetésre fog jutni, hogy a néppárt nemcsak teljesen korrekt, de egyedül helyes ponton áll. Éneikül egyszerűen elvesztené a jogát, hogy mint politikai párt létezzék. Valóban kíváncsi volnék arra a politikára, melyet Laurán dr. akarna inaugurálni a mai Magyarországon. Igazán felesleges időpazarlás e felett még vitába is bocsátkozni: helyes-e a néppárt álláspontja katholikus szempontból ? Egész működése, elvei minket teljesen megnyugtatnak. Ha voltak hibái, ha vannak akár a sajtójában, akár a parlamenti fellépésében a modorra vonatkozó hibái, a mint azt Laurán dr. felemliti, az egészen más, sokkal mellékesebb kérdés. A modor mindenkinek egyéniségétől függ. Ebben pártfegyelem nem dönthet. Emberekre, önálló egyénekre valami közös szabású egyenruhát húzni nem lehet. Ha már yalakinek nem tetszik egyesek modora, ám legyen, de ebből nem a párt elveire fogok levonni hátrányos következtetéseket. Az igazság igazság marad keztyütlen kézben is. Ha Laurán dr. urnák kifogásai vannak a néppárt harcmódja ellen, akkor ne támadja a néppárt s orgánuma katholicitását. Azt a jogot pedig, hogy valamelyik párt mikép alakuljon meg, milyen nevet veLebilincselve tekintgettem ez érdekes ingerkedést, — pedig vesztemre tettem. Az erdő felöl hasonló felhő úszott, egyenesen neki az előbbinek, mintha csak feltartóztatni akarta volna útjában. Fölöttem még ragyogott a kék ég, de mindinkább szűkebben. A felhők eszeveszetten törtek egymás felé, mint a mondabeli sárkányok, tátongó torokkal, hogy egymást harapják. Az első felhő fátyola mindegyre tágult, úgy, hogy a nap sugarai csak töredezetten pislogtak át, végül eltűntek. A fátyol kezdte a felhő sötét magvának szinét felvenni. Azután halk, szakadozott morgás törte meg a nyomasztó csendet. A felhösárkányok szemben álltak egymással, s nem telt bele egy perc, midön összeölelkeztek a nagy tusára, — elfedve a felettem ragyogó kék égboltot is. Rettenetes ölelkezése volt ez a két sárkányfelhőnek. Torkukból a harag tüze lobbant ki cikcakkos villámok alakjában, egy percre végig hasitha a felhő sötét burkát, s kísértetiesen megvilágítva a beállott homályt. Majd rémes bödülés szakadt ki belölök, utána hangos recsegés hallatszott . . . A csata megkezdődött. Az égiháború kitört. Eszeveszetten rohantam a lejtőn lefelé. Magam sem tudtam, merre, de futottam. Űzött a fölöttem lebegő veszedelem. Ezalatt dühöngött a vihar. Mint a felkorbácsolt tenger tajtékzó hullámárja búgott, dörgött az ég szakadatlanul. Közbe beleordított a rohanó szél, nyomában megharsantak a tábori kürtök, — gyen fel, bízzuk magára a pártra. Nem név és cégér, hanem tettek és tények kellenek nekünk. A néppárt nem mint a katholikusok pártja alakult meg, hanem mint egy keresztény, s közjogilag 67-es alapon álló párt. Védi, s mivel ma csak azok támadtatnak elsősorban, védi a katholicizmus jogait. Képviseli a keresztény magyar nép érdekeit. S ha imitt-amott élesebben panaszkodik a katholikusok semleges vagy ellenséges magatartása ellen, váljon nem érthetö-e ez psychologice? Exkommunikálnia persze nincs joga, de ezt nem is fogja tenni; de ha néha erösebben jajdul fel épen a magukat katholikusoknak nevező egyének támadásai ellen, nincs-e joga ahhozj midön nap-nap után bizonyitja a katholicizmus iránti lelkesedését, szeretetét? Ha programmja után nem volna rá joga, tettei által van reá feljogositva. Hagyjuk tehát a néppárt elleni támadásokat másokra. A katholicizmus ellenségeire. Ne akarjunk pápábbak lenni a pápánál. Legalább a kákán ne keressünk csomót. Legalább a néppárt katholicitását ne bántsuk, mert ez jogtalan s igazságtalan Ítélet és eljárás. Tári. Reklámos jótékonyság. (Dr. P.) Bismarck herceg azt mondta, hogy még a rideg politikának homlokán is ott ragyogjon a szociális olajcsepp ; mert oly politikai programm, mely a társadalom bajain nem segit, vagy legalább segiteni nem iparkodik, a nagy világban ez idö szerint nem udvarképes. Bismarck herceg tehát olajcseppekről beszél; hej be keveset mond! mi már olajcseppekkel nem boldogulunk, nekünk olajtengerek kellenének, hogy a társadalom testének sebeit gyógyithatnók ; egy-két csepp ennek a tengernyi bajnak meg se kottyan; legalább is olajforrások kellenek. A társadalom tehát iparkodik is s mindenféle forrást nyit a könyörületnek; fehér, vörös, kék — kereszteket tüz ki, jó —• sziveket toboroz, sorsjegyekkel, fortunaasszony álkulcsaival nyitogatja a szekrényeket; de a legszembeszököbb, s a legmodernebb e részben az, amit a budapesti jótékonyságnak egy reklámos neme végez a kenyér- és a tejosztogatás terén. Ennek a jótékonyságnak fullajtárjai, dobosai, csatlósai, rikkancsai vannak s ugy látszik nem is tartaná jóizünek velőtrázóan, rémesen. Megvillantak e támadó jelre a kékessárga villámok, gyilkoló tűzzel törve egyik táborból a másikba. Lihegve értem egy gesztenyefa alá. Hideg, kövér esőcseppek hullottak és verdesték a fa hatalmas leveleit. Homlokomon kiverödött a forró izzadság. Ugy tünt fel, mintha az orkán alábbhagyna. Legalább felettem zizegve kacérkodott a ringó gesztenyelevelekkel, suttogva, bánatosan kisérteties nótákat dalolva. S a vékonyabb ágak akárcsak értették volna a szél bánatos fütyürŐzését, szomorúan hajlongtak jobbra-balra. De csak néhány pillanatig tartott e suttogás, e bánatos kacérkodás. A szél mintha feldühödött volna, hogy az ágak, a levelek csintalanul ki-kitérnek ölelései elöl, rövid üvöltéssel rájuk rontott s dühösen tépázva rázta meg a lombozatot. Zokogásnak, halk jajkiáltásnak beillő recscsenéssel estek a kis ágak, széles levelek a vad támadástól letörve a földre. A szél még e boszuval sem elégedett meg. Felkapta szárnyaira a hulló leveleket, apró gályákat, s vitte messzi, . . . messzi . = . Még egymás mellett eltemetve se legyenek, ... az anyatöfzstől messzi száradjanak . . . Az esőcseppek hangos, zagyva harmóniába vegyülő koppanása volt a harangszó e szomorú pusztuláshoz, temetéshez. A villámlás, dörgés még mindig tartott. Félelemmel tekintettem jobbra-balra, hogy biztosabb menhelyet keressek. A hulló gesztenyelevelek sorsa szomorú, söt kinos sejtelmet keltettek bennem. azt a kenyeret s édesnek azt a tejet, ha a reklám nyomdafestékjét nem kenné rá, s nem keverné bele. Ennél a reklámos könyörületnél a fődolog ugylátszik az, ami a régi farizeizmusnál volt főbenjáró, t. i. hogy a világ lássa, hogy tudja s tapsolja meg a jótettet! Ennek a karitasznak bizonyos átható, keleti, terpentin szaga van, hogy az ember meg is érzi mindjárt, hogy kinek kezéből jön az a karaj kenyér vagy az a pohár tej. Nem akarunk levonni senkinek érdeméből, aki jót cselekszik; de a reklámos könyörületre kemény kritika fér rá, ráfér azért, mert csúnya és egészségtelen irányzat rejlik benne s mert megtéveszti a küzönséget. S hogy ez utóbbival kezdjem : ugyan hát nem azt a benyomást teszi a reklámos könyörület, hogy háttérbe akarja szoritani a nemes, de reklámmal nem dolgozó szeretetet, mely utálja a nagy dobot s a sipot s érzelmeit s áldozatait nem viszi a vásárra f a közönség, mely csak a reklámos karajokról és csuporokról olvas, azt a benyomást veszi, hogy lám mennyit tesznek ezek, ezek a könyörületes Weisz-ok és Schwarz-ok, ezek az irgalmas szabadkömives páholyok, mialatt a keresztény egyletekről s nagy urakról ilyet ritkán olvasunk; ritkán hát, mert ülnek a pénzzsákokon s élvezik kincseiket. Ugy-e ezt a benyomást veszi az ember ? s megfelel-e az igazságnak ez a benyomás ? Megtudja-e azt valaki, hogy a budapesti belvárosi s a Margit-köruti barátok hány száz és ezer forintot osztogatnak szét sz. Antal-kenyere- cimén ? Megtudja-e azt valaki, hogy a Vince-egyletek mennyi olajcseppet öntenek szociális és családi és egyéni sebekre ? Gyanitják-e azt, hogy még az ilyen városnak, milyen Esztergom, sz. Vinceegylete egy év alatt 1022 korona ára kenyeret és 500 korona ára lisztet osztott szét ? Igen, de azt fogják talán erre válaszolni, hát miért nem hirdetik önök is, hogy mit s ménnyit tesznek? Gondolom azonban, hogy a közönségnek finom izlése magától is megadja e hetvenkedésre a feleletet; aki pedig megadni nem tudja, az a mi fölvilágositásunk után sem érti meg, hogy reklámot űzni könyörülettel ép ugy nem illik, mint ahogy nem illik könnyekkel s ha a jótékonysági egyletek mégis adnak ki évi kimutatásokat, az nem a reklámra, hanem a nyilvánosságnak ellenőrzési jogára való tekintetből történik, hogy tudja mindenki, hogy a közönség alamizsnái hova fordíttatnak. Eltekintve azonban az eljárás izléstelenséA gesztenyefával szemben egy út másik oldalán egy házikó állott. A szőlő présháza. Már rég szemlélgettem; jobb szerettem volna fedele alatt lenni, mint e zuhogó esőben, de vaktában nem me.tem nekimenni. Hátha zárva van ? Egyszerre mozgást láttam az ablakban, s nekem úgy tetszett, hogy integetnek felém. Egy fej tekintett kifelé, mely nemsokára hátrahúzódott, s az integetés ismétlődött. Tehát van benn valaki — gondoltam, s átszaladtam. Midön benyitottam, egész testében remegő, halvány arcú hölgy állott az ablakban, ki meglepetten tekintett reám. A sarokban összekulcsoltkezekkel egy idősebb nő ült. — Bocsánat hölgyeim — szóltam — hogy ily váratlanul betoppantam, de az útközben ért vihar erre késztet. — Sőt Örvendünk — monda az idősebb hölgy bemutatkozásom után, — hogy ide tévedt. Egy férfi jelenléte mindig bátorít. Unokám már rég látta a fa alatt állani, de a nagy zivatar miatt nem merte az ablakot kinyitni, hogy önt behívja. Csak integetett . . . Csak ekkor tekintettem meg közelebbről a hölgyet, kit az idösebbik unokájának nevezett. Egész fiatal, szinte lányos, szókefürtű, méla tekintetével figyelmet keltő arc volt. Reszketése még érdekesebbé tette. Jelenlétemben szemmel láthatólag magához jött, s beszélgetése csakhamar feledteté a kint dühöngő vihart. Megmondtam, hogyan kerültem ide, s megtudtam, hogy ők a szomszéd község-