ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-12-08 / 50. szám

gétől, van a reklámnak e frivol használata ellen még más kifogásunk is, s ez az, hogy a kö­nyörületességnek egészségtelen s célszerűtlen irányt ad. Engedjék nyíltan kimondanom, az a jóté­konyság, mely a pesti bolthelyiségek előtt az utcá­kon összecsöditi a népet s kenyérkarajokat osz­togat, melyekbe ott rögtön kell beleharapni s tejet mér, melyet ott kell mindjárt meginni, nagyon is kétes szeretet s félő vájjon nem törli-e le e könyörület homlokáról a testvériség jelle­gét. Könnyen megeshetik, hogy ez uton nem olajat, hanem kénsavat csepegtet a lelkekbe s ha kenyeret is nyújt a szegényeknek, az a ke­nyér könnyen kővé válhatik, melylyel ugyan­akkor megdobja s megsebzi e szegényt, még pedip azért, mert a jótékonyságból hiányzik a sziv s sziv nélkül nincs szeretet! Jót kell tenni a szegénynyel; ahhoz nem elég a kenyér és tej, ahhoz szeretet kell. Az elhagyatott embereket meg kell közelíteni, ahoz nem elég az utcákon való összecsödités, — az elkeseredetteket meg kell enyhíteni, ahoz leeresz­kedés, testvéri jóindulat, ahoz az apostoltól em­legetett »ingenium caritatis,« a szeretetnek ér­zéke kell. Hagyjátok el ezeket az ember-csöditéseket, nagyon hasonlítanak a marha-etetés és itatáshoz; igy szokták a vadaskertek vadállományát is etetni télen; a szeretet nem igy tesz; az külön veszi a szegényt, kinek »nincs embere« s em­bert küld neki, embert a szó legnemesebb értel­mében, szerető jó barátot. A keresztény könyö­rület beleállitja a jótevőt a szegényeknek s gyá­moltalanoknak szolgálatába s közvetlen, személyes érintkezés által sugározza beléjük a jóindulatnak melegét s a jó tanácsnak nemesítő hatását. A keresztény könyörület megtiszteli a szegényt s meglátogatja öt saját hajlékában; leül ágya szé­lére vagy rozoga székére s érezteti vele, hogy becsüli és szereti. Az ilyen szegényápolás képes jóttenni, mert az nemcsak kenyeret ad a »csor­dás allatnak« (pardon, kérem, Nietzschei kifeje­zés s embert jelent,) hanem bizalmat, bátorságot csepegtet beléje, kibékíti öt a szerető társada­lommal s eröt ad neki sorsának elviselésére. Mindenki látja, hogy mennyivel több erö s áldás, mennyivel több finomság és szellem van a könyörületnek e módjában. Azért mi már csak a nem reklámos, de annál áldásosabb s ember­ségesebb könyörületet ajánljuk. bői valók, hol a leány apja, — ki az idős nő fia, — nagybirtokos. Rendes szokásuk szerint sétát tettek szőlejük felé, midön a vihar meglepte őket. Szerencse, hogy közel voltak s betérhettek. Igy is nagy ijedséget álltak ki. Rövid idö múlva az ablakhoz léptem s a vihart néztem. Még javában dühöngött, s a sö­tétség sejteni engedte, hogy egyhamar nem is lesz vége. — Rettenetes lehetett főhadnagy urnák a gesztenyefa alatt állani, kitéve a vihar dühöngé­sének. Itt benn is oly félelmes, hát még ott kint ? Ugy örvendek, hogy meglátta integetéseimet, mert féltem, hogy baj éri. — Féltett engem ? — kérdem a kutató te­kintetem alatt elpiruló hölgytől. -— Minden embert kell félteni, ki veszélyben forog. Ez felebaráti kötelességünk, — feleié za­vartan. Kinos csend következett. Tekintetem az ablakra irányult, de nem láttam a záport, a vil­lámok cikázását, nem hallottam az ég dörgését. Szemem előtt ott lebegett a mellettem álló leány, ki oly bájos volt egyszerűségében, megragadó nyájasságában. — Istenem, de soká tart. A papa már ag­gódni is fog értünk. Hány óra lehet már ? Gépiesen húztam ki órámat, s épen meg akartam mutatni, midőn irtóztatóan vakitó vil­lámfolyam hasította keresztül az ég fekete kár­pitját. A hölgy hangos sikolyt hallatott, mely beleveszett egy törött ablaktábla hulló üvegének Vasárnapi levél. — Az útról. — Nizza, dec. 3. Kedves Redaktor ur I — ígéretemhez ké­pest az útról is irok, de kérem ez egyszer nem lehetek aktuális, mert bizony azt sem tudom hamarosan, hogy Esztergom jobb kéz felől esik roppant távolra, vagy balról messzire. Nem tudom mit csinálnak otthon. A külföldi lapok, de kivált a franciák és németek alig közölnek valami ma­gyarországi hirt, Kecskeméti esetén kivül. Ezzel a gentrivel különben leginkább a francia lapok foglalkoznak, mert állítólag erre szökött volna. A magyar politikát itt alig ismerik. Példának ho­zom fel: Minap egy francia képviselővel ismerked­tünk meg. Mama csak németül konverzált a jeles úrral, s miután tudtul adta neki, hogy Magyar­országról és »von Esztergom« jöttünk, a gallok nagyja kijelentette, hogy ismeri állapotainkat, mert gyakran olvas valami Zél, vagy Zélig nevű osztrák miniszterről. Persze, más felé tereltem a beszédet s élénk társalgásunknak következménye lett, hogy másnap, még az ágyban voltunk, hatal­mas virágcsokrot hozott be a szobalány, mit természetesen, mint a frank érzelmek tul gyors nyilvánulását, szerényen visszautasítottunk. Máskülönben pazarul élvezünk mindent, itt a verőfény, a napsugár fészkében. Csak most két hete, hogy barangoljuk a Riviera lelket s szivet bóditó világát, de mint épen tegnap mondtam a mamának : ugy hiszem, hogy a leányálmok min­den boldogságát átélem, újra és újra aranynyal szőtt édes ábrándokat lát a szivem. Örökké ége­tett a vágy: látni ezt a szép világot, hol a nö oly szabadon, oly önállóan élhet, mint a férfi; fürödni a napsugárban, szabadon sütkérezni akkor, midön odahaza szürke köd, zimankós csúf idö borul a tájra, s az asszonyok haza -sietnek, hogy teát főzzenek hivatalból megtért, s némely, eset­ben podagras férjüknek. Itt vagyok, körülöttem pezsg az élet, nem is pezsg, de fényes színpompában kavarog s én forgok e fény körül, mint a lepke a lámpa körül, de nem olyan balgán, mert én tudom, hogy vissza kell mennem a homályba. Oda a szürke ködök, a dér által pirosra csípett fülek és orrok országába. Brr ! Rendkívül érdekes képet ad itt a növilág. Itt minden a divatért, s a divat mindenért van. Festői kosztümök, pazar kiállítású öltönydarabok vonulnak fel a Corsón. Ha a mamával végignézzük csörömpölésébe. Vibráló gondolataim közepette nem is tudtam, mi történik; csak akkor ocsúd­tam fel, midön a leányt karjaim közt éreztem. Magamhoztérésem perce elegendő volt a helyzet átérzésére. A dörgés okozta légrázkódtatás oly erös volt, hogy a felső belső ablakot, mely nyitva volt, becsapta, úgy, hogy az üveg széttörött, s erős hulltukban az apró éles üvegszilánkok szom­szédnőm arcára, fejére estek volna, ha épen ekkor órám felé nem hajlik. A megsebesülést szerencsésen kikerülte, de a dörgés úgy megijesz­tette, hogy felém hajlása közben karjaimba dőlt. Mit éreztem, midőn e hölgyet keblemre szorítottam, midön az ijedségtől hevesen dobogó szive dobbanását hallottam, — csak én tudom ! Tovább altunk az ablaktól, hogy ujabb baj ne érjen, mikor meglepetve azt vettük észre, hogy a szoba félhomályát fényes sáv világítja meg. Mintha hatalmas tüzkévék fényes sugarai hatol­nának át az ablakon. Azok is voltak. Az a hatalmas villám, mely oly vakítóan hasította az eget, s melynek dörgése okozta azt az említett ablaktörést, — becsapott abba a fába, mely alatt előbb állottam. — Istenem, ha én most is ott álltam volna — cikázott át agyamon, s a hölgyhöz fordultam, kinek ez ablakon beözönlő tüzfényben sugárzó szemeiből azt olvastam ki, hogy szintén erre gondol. — Köszönöm, kisasszony, hogy behítt. Most halálfia lettem volna ! — Nekem kell megköszönnöm, hogy az ezeket a fess asszonyokat, ugy igazán sokat sokat tanulunk, hogy mikép lehet Ízléssel öltözködni. Itt találkozik az angol, a francia és a német divat. Téves az a nézet, hogy a divat Parisból megy szét a világba. Innen a Riviéráról száll messze az általánossá vált ízlés kultusza. Itt e három nemzet izlése keveredik össze. Mindegyik magával viszi nemzetiségének finom igényeit, szolidságát, de erős vonását is. És ezekből alakul aztán az általánosan elfogadható kecsesség. Az angol hölgyek tiszta fehérben jöttek le az idén. Könnyebb fehér, vagy tulvilágos gyapjú ruhában járnak s már messziről felismerhető a londoni asszony, mert fehér. Ha ruhája nem is, de a disz rajta okvetlenül. A szallag, csokor, toll vagy prém fehér, de igen gyakori és Ízléses a chinchilával vékonyan szegélyezett kékes s/.ürke szin is. A hosszú sleppes divat már eltűnt, s helyette az utcán már csak is kerek, a bokát diszkréten leplező szoknya járja. Látogatóba, szalonokba azonban még mindig tartja magát az alkalmatlan ruhaalj. Az estélyi öltözékek igazán művésziek. Épen tegnap voltunk egy divatházban, de igazán csak elámultam, a mit ott láttam. Egy francia bankárnö kész ruhája volt kiállítva, de igazán remek munka volt. Pedig az egész oly egyszerű, oly lényegtelen. A sima selyem alsó ruha fölött, secessiós mintákban kavargó szalagcsipke munka, gömbölyű dudorszegésekkel és a szuplikált öltésekkel remek könnyedséggel egyben tartva. Egy másikat láttunk halványszürke kreppdősinböl. Ezt mintegy 3 cm. széles ro­kokó himzésszerüleg komplikált fehéres szürke bársony szalag díszítette, voltak rajta még ugyan olyan szalagból és zseniliából készült rozetták művészien elhelyezve, s végül az aranyszálakkal mesterkélt gipörcsipke s gazdag selyemhimzés emelte a ruhadarab értékét. Egyáltalán úgy veszem észre, hogy az es­tély és báli ruhák kézi munkával lesznek dí­szítve. Láttunk egy német énekesnőnek készülő ruhát, amin legalább is négy évi időt igénybe vett kézimunka volt. Természetes horribilis ára lehetett; s igy amellett hogy művészi volt, az érdekességével is vonzott. Ékszerekbeu mindenütt a szecesszió szeszé­lyes mintáját látjuk kevés kővel, és ez is csak briliáns vagy smaragd. Általában kicsinyek az ékszerek, de művészi kidolgozásuk annál érté­kesebb. Egy itteni újságíró mesélte, hogy a párisi ékszerészek állandóan összeköttetésben van­nak az első művészekkel, kik ilyen ékszermintá­óráját mutatta. Ha az nincs, az éles tört üveg nagy szerencsétlenségbe dönthetett volna ! — viszonzá. — Hát akkor egymást mentettük meg az élet számára ... — mondám szinte önkéntelen. — Tán az élet számára .. . suttogta inkább, mint monda s nekem úgy tűnt fel, hogy e sza­vaknál elpirult. Azt hittem, hogy az égö gesz­tenyefa okozta tüzfényben látszik annak, de mily boldog lettem később, miden megtudtam, hogy nem a tüzfény festette oda a rózsákat. Barátom, e köztünk kiejtett szavak több vol­tak a szerelmi vallomásnál. Mig ezredem B . .. ben állomásozott, majd mindennapi voltam szüleinél. Ha csak kevés szabad időm volt, máris átrán­dultam hozzájuk. Alig két hónapi ismeretség után a leány mennyasszonyom lett. A szőlő présházában tör­téntek örök időre egymáshoz fűztek bennünket. Boldogabb embert nem képzeltem magamnál és .. . — És tán nem ugy volt ? — kérdé a ka­pitány neje. — De ugy volt édes. Hisz minket Isten hozott egybe. — Bizony, az isteni Gondviselés. Ha ki nem tör a zivatar, soha sem találkozunk — hagyta helybe a nö és Bercihez fordulva folytatá : Lássa, uram, ez is oly véletlen eset, akárcsak az, mely­lyel ma ide beköszöntött. Szeszély-e az, avagy véletlen, mint a világ tartja, — megítélni öntől függ. Én már csak férjem nézetén maradok, és áldom e véletlenért az Istent. Berci szó nélkül eltűnődött . . .

Next

/
Thumbnails
Contents