ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-10-13 / 42. szám

gatni is fogja. Ép úgy, mint az összeférhetetlenség- s más üdvös törvényeknél. De annál inkább résen lesz ama kérdéseknél, melyeket e megújhodott kormánypárt, de még az agráriusok programmjai közt sem talál. S ez Magyarország keresztény jellegének megőrzése s keresztény népének boldogítása. A néppárt e tekintetben igen magasan emelkedik a többi pártok fölött. A néppárt megmutatta, hogy még jól tudja, hogy egy országot nem lehet pusztán anyagi eszközökkel, még a legjobb agrár-törvényekkel sem fentartani. Az erkölcsi erők is tényezők, ápolásuk ép oly fontos. Erről pedig a mi agrárius uraink is mélyen hallgatnak. Hogy Magyarország a magyaroké, hogy Magyarország keresztény ország, hogy a mi nemzeti létünk és életünk a kereszténységen nyugszik s csak azon nyugodhatik, óh ezekről ök mind hallgatnak. Majd alkalmunk lesz mindezekről részletesebben s praktikusabb alakban is szólni. Az élet mindezt meg fogja magyarázni. Most csak annyit akarunk jelezni, hogy az uj helyzet a mi helyzetünkön mit se változtatott. Mi tudjuk méltányolni a méltánylandókat, meg visszük fejére az elismerés koszorúját az ellenzéknek is, ha megérdemli, de elvi álláspontunkon sziklaszilárdan állunk. Alkuvást nem ismerünk. Mi a keresztény politika zászlaját fogjuk ezentúl is lengetni. Az pedig senkit se bátortalanitson el, hogy a választásoknál kevés kerületet nyertünk. Tudjuk, hogy a tiszta választások igazában még mindig csak a papiroson voltak meg. Egy pár kerületet még biztosan meghódíthattunk volna. De eltekintve ettől, a néppárt hasonlíthatatlanul több szavazatot kapott, mint öt év előtt. S nekünk ez elég. Az ország most el van szédülve a Széli liberalizmusától. Két kézzel kapott Bánffy után Széli Kálmánon. Ez a mostani eredmény megmagyarázója. De majd ha szemeik jobban kinyílnak, ha a mámor elmúlik s látni fogják, hogy ez a szelídebbnek látszó liberalizmus se védi s boldogítja a hazát, akkor a dolgok ismét előbbre jutnak. Azért mi csak dolgozunk tovább nemesen és fáradhatatlanul. Az uj helyzet reményt ad, hogy közel a mi jövőnk. Túri. megbámulták azt, aki közülök megjárta Kőbányát. Megjegyzem azonban, hogy ez csak pesti meg budai vélemény volt, a kőbányaiak oly közel találták magukat Pesthez, hogy nemcsak maguk jártak be naponta Pestre, hanem még a gyerekeiket is Pestre küldöttek iskolába. Innen volt az, hogy minden reggel a kőbányai villanyosok — vagy kalandunk idejében még a lóvasúti kocsik, gyerekekkel voltak tele. Kicsiny, nagy, fiú vagy lány, mind a kocsiba szorultak, csakhogy valamiképen le ne késsenek az óráról, le ne késsenek a tanár urak, vagy a kisasszonyok édes, lebilincselő magyarázatáról. Valahányszor csak láttam, az a kép jutott eszembe, a melyiken ötven meg száz gyermekfej van egymás mellé rajzolva. Csakhogy mig a képen hallgattak, itt épen ellenkezőleg. S ezért mondanom se kell, hogy egy ilyen kocsin milyen változatos élet uralkodott. Itt beszélgettek a jó barátnők vagy barátok; amott ketten vagy hárman a lecke fölött vitatkoztak; a harmadiknak nem volt elég az éjszakai pihenés, azért aludni próbált; mások a feladatot térdeiken irták összegubbaszkodva és sietve, csakhogy valami legyen a feladatból; ismét másik kicsit tovább aludt s a kiflire már csak itt jutott idö, ha késni nem akart. Söt a nagyobbak urasabb foglalkozást is találtak. Cigaretteztek, szidták a tanárokat s kritizálták a kocsiban levő lányokat. — Söt egyik másik ezt úgy is merte tenni, hogy az illető is hallhatta végtelen örömére az »arany fiatalság«-nak. S ebben a környezetben kellett járni Piroskának meg Ilonkának is. Jártak is mindaketten. Szorgalmasan, mindennap, kivéve, ha valamelyik — A liberalizmusnak doroghi veszedelme. Doroghon ugy látszik baj érheti a dicsőséges magyar liberalizmust; legalább az esztergomi sajtó ilyesmitől borzadoz! Rettenetes dolog volna is az, ha az esztergomi sajtó szemefénye, Szacellári ur, elbuknék. Kisebb veszedelmek is kerülgették már a mult héten a magyar liberalizmusnak e doroghi zászlótartóját, de azokkal a liberális bugyelláris megküzdhet, ilyenek például a korcsmárosok ki nem fizetett kontói 800, 900, 1000 korona erejéig, azonban ha mind e kifizetett s ki nem fizetett kontók hegyébe mint nemes áldozatu tuloknak, még Szacellárinak is el kellene vesznie, az "már igazán drága mulatság volna; hát még mily csapást mérne ez az esztergomvidéki liberalizmusra; bezzeg bele veszne ez a nemes vad is. Ez esélyek fölött lelkesül és szepeg fölváltva mind a három esztergomi újság, Esztergom és Vidéke, Esztergomi Közlöny, Esztergomi Lapok s épületes egyetértéssel hirdeti, hogy most egyesüljön, akinek lelke van, akiben van liberális kék-vér a kuruc néppárt ellen. Ránk azt a benyomást teszi mindez a rakétázás, hogy e sziporkáktól nem gyul lángra az a választó, kinek szerencséje volt Szacellári urat hallani s szerelmes kísérőjének Esztergom utcáin többször megtapogatott sárga blattját látni. Elég jutott e szerencséből derék párkányi polgártársainknak, kik Szacellári urat, ezt a jeles szónokot, váltig biztatták, mint cigány a lovát, hogy csak rajta, de ha szónokolni akar, akkor ne a papírból, de a szívből beszéljen; jutott a szerencséből a nyergesujfalusi sváb néphumornak is, kik a nagyságos jelöltet s kiváló kísérőjét rudakra tűzött zsákokkal fogadták; mindezek bizony nehezen fogják magukat beleélni abba a legújabb szerencsébe, hogy Szacellárit mint szeretett képviselőjelöltjüket üdvözöljél* Azonban ez még mind a jövő titka, mig ellenben a jelenvaló időnek gyönyörűségeihez tartozik élvezni azt a triót, melyet a három kis hatalmasság, a Vidék, a Közlöny s a Lapok Szacellári fölmagasztaltatására s az átkos néppárt megbuktatására rendez. Valóságos járványkép lépett föl köztük ez a lelkesedés s mind a három egy követ fuj. A dalnak veleje az, hogy le a néppárttal; le vele, mert ez a közös ellenség ! Ugy gondolják, hogy közös ellensége a kormánypártnak s a függetlenséginek, pedig dehogy az, hisz a kormánypárttal egy s ugyanazon a közjogi alapon áll s a függetlenségivel osztja a mondva mondott gazdasági népfölszabaditást, mint alapját az igazi politikai függetlenségnek; tehát hogy dicsekedhetik kormánypárt s függetlenség azzal, hogy a néppárt közös ellenségük? De miután tudjuk, hogy az emiitett kollégák részben fiatal koruk, részben foglalkozásuk s készültségüknél fogva nem szerezhettek maguknak kellő tájékozottságot a nagy szellemi irányokról, melyek az emberiség történetén keresztül vonulnak, megmondjuk mi magunk nekik, hogy hogyan s mikép találkozhattak ők a beteg lett, mert akkor csak a másik ment. •—• De ök nem igen elegyedtek a többiek lármájába, hanem csak csendesen üldögéltek helyükön, legfeljebb egymásközt beszélgettek, meg nevetgéltek. Mégis vétenék az igazság ellen, ha elhallgatnám azt, hogy bizony a Piroska észrevette nem egyszer, ha ennek vagy annak a fiúnak a sietség miatt ferdén volt felkötve a nyakravalója; sőt még azt is észrevette, hogy a fiúk gyakran pödrik a bajuszuk meglevő, de üres telkét. — Szólni azonban nem igen mert, mivel attól félt mindig, hogy hangosan kacagja el magát s igy magára vonja a figyelmet. — Inkább elhalasztotta az ilyesmik elmondását akkorra, a mikor csak ketten voltak az Ilával. Legfeljebb azt tette meg, hogy ha már valami nagyon érdekes volt, gyöngéden megbökte Hát és a szemével intett, hol akad látni való. — Mert IIa nem vett észre semmit. Nézett, de nem látott. Csak ha figyelmeztették. S akkor elpirosodott, mintha bántotta volna az, hogy neki is észre kellett venni azt, ami felett mások már rég mosolyogtak, söt kacagtak is. Ez kissé furcsa volt ugyan, mert Piroska kisebb termetű volt s mindent látott, mig Ilonka magasabb volt s még se látott semmit sem. De hát mikor a természetek különfélék. — Ki tehet róla ? Természetesen az egész sereg bérletjegygyei utazott, könnyebbségére a szülőknek, a kalauzoknak s az iskolába járóknak. A szülőknek, mert kevesebbe került, mintha mindennap külön kellett volna jegyet váltani; a gyerekeknek, mert a bérletjegy felmutatása már messziről megmentette őket a kalauzoktól; a kalauzoknak, mert ezeknek se kellett pénzt váltani, jegyet adni, liberálisok a függetlenségiekkel a néppárt ellen való izgatásokban, mint egy húron pendülő jó barátok. Annak oka az, hogy nem értik, mert nem élik s ép azért gyűlölik is a kereszténységet s egyesülnek ördöggel-pokollal, kormánypártiak függetlenségiekkel, hogy a kereszténységet leszorítsák. Erre azt fogják mondani a partnerek, hogy ők nem a kereszténységet üldözik, hanem a liberalizmust védik. Csakhogy aki valamit véd, annak tudnia kellene, hogy mi az tulaj donkép, amit véd. Már pedig tollforgató kollegáink azt nem tudják. Ok azt gondolják, hogy a liberalizmus a szabadságok szeretete s a néppárt a szabadság ellensége. Nem, nem ugy van. A néppárt nem a szabadságoknak, hanem a szabadosságnak, no meg annak a szabadságnak az ellensége, mely rágalmaz, piszkít és butit pl. esztergomi olvasókat. A néppárt nem foszt meg senkit jogaitól, hanem útját állja a fosztogatásnak, akár pálinkával választási jogot, akár Adriai szerződésekkel az ország jövedelmét fosztogassák. Azt ugy-e tetszik tudni, hogy ezek a fosztogatók nem néppártiak? S mégis ugy-e el kell nyomni a néppártot? az ösztön logikája, de nem az uri lelkület súgja azt maguknak. Az ösztön, mely a bőrét inkább félti, mint a hazát, az az ösztön, mely vak, de azért mint a vakand megérzi, hogy hol szakad meg a sötétség utja s hol koppintanának nemcsak az ujjára, hanem a fejére. Nézzék a néppártot; az nem csattogtatja a fogát, az nem karmol; az megbecsüli a választókat, az tisztességre tanítja a népet. Mindezt fényesen kimutatta Dorogon. A ki erről közelebbit akar tudni, az ne olvasson lóditásokat, hanem kérdezze meg Burián választási elnököt! Politikai szilánkok. (K.) Innen-onnan előttünk lesz a jövő országgyűlés teljes képe. A liberális lapok természetszerűen hozsannát zengenek a maguk fajta többségnek és fennen hirdetik, hogy ime a tiszta választások is igazolják a modern liberalizmusnak termőképességét a magyar földön és igazolják egyúttal azt is, hogy a néppártnak nálunk nincs talaja, nincs jövője, pedig ugyanekkor megfeledkeznek a tisztelt liberálisok arról a dologról, a mit az események tárgyilagos szemlélője figyelem nélkül nem hagyhat. A lezajlott választásokról azt mondják, hogy tiszták voltak; no hát ebben igazuk is van, mert lövés és emberhalál nem történt seholsem s ha történt is valahol, az is csak a népp ártiak terrorizmusának tudható be; etetés-itatás nem fordult eli» seholsem, s ha fordult is elő, az is csak a néppártiaknak példátlan nagy tömegekben való ide-oda járni, hanem messziről is megláthatták, megvan-e a bérletjegy ? Az iskolába járók és a kalauzok között azonban nem igen volt meg a rokonszenv. Az iskolába járók nem szerették a kalauzokat, bár a kalauzok sem igen rajongtak az iskolába járókért. A miből persze az következett, hogy a gyermekek minden törvényes módon boszantották a kalauzokat, a kik viszont törvény- és szabályellenesen is iparkodtak letromfolni boszantóikat. Igy ha a fiúk tréfából leeresztették a »megtelt« táblát s a legközelebbi felszálló ellenőr a kalauzt szidta meg érte, — nagy öröm és mulatság a kocsinlevök között. — De más nap a kalauz nevetett, a mikor egy csomó deákot a faképnél hagyott valamelyik megálló helynél s ö tovagurult kocsijával. Legimpertinensebb boszújuk azonban abban nyilatkozott meg a kalauzoknak, hogy a bérletjegyeket nem mindjárt a felszálláskor vagy röviddel utána kérték, hanem vártak, a mig a kocsi meglehetős távolban volt Kőbányától is, Pesttől is. — Mert az ilyen iskolába járóknál nem egyszer megesett, hogy honn feledték a bérletjegyet. Akkor örült csak a kalauz. — Olyan triumphussal szállította le az illetőt a kocsiról, mintha ezzel ki tudja milyen nagy hasznot hajtott volna a magyar államnak ? És hiába esküdözött a szegény gyerek, hiába tettek bizonyságot barátai, útitársai, hiába hivatkoztak arra unisono, hogy a kalauz úr tegnap is látta (a veszedelemben a »kalauz«-ból »kalauz úr« lett) — nem használt semmit. Vagy le kellett szállni s visszagyalogolni a jegyért,