ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-06-30 / 27. szám

Vasárnapi levél. — Sertéspiac. — A városi képviselőtestület a megye törvény­hatóságának határozatát, mely szerint a sertés­piacot Szentgyörgymezöre helyeznék ki — meg­felebbezte. Megfelebbezte pedig azért, mert — végre a szentgyörgymezeieknek is jutna valami. A szent­györgymezei földmives képviselők felszólaltak, hogy a sertéskérdésben tapodtat sem engednek, mert most már jusson valami a mostoha gyerme­keknek is. A kir. városiak akkor előállván, zeng­tek régi jogról, régi dicsőségről, amely őket illeti csak egyedül. Az egész dolog nekem úgy tűnik fel, mint mikor két testvér-gyerek hajba kap, hogy melyik oldalához üljön az olyan asztalnak, melyet csak most terítenek ebédhez. Gyerekes füge mutatás és nyelvöltögetés az egész, amibe bírónak lenni nehéz, de ha már elkerülhetlen a véleményadás, hát inkább szálljunk sikra a mos­toha gyereknek félre lökdösött érdekei mellett. Szegény Szentgyörgymezö! Más kívánsága nincs, mint egy nem is éppen ideális piac, amely piac ugyan nem csinál oly nagy forgalmat, melyet irigyelni olyan okvetlenül kellene. A gazdasági kérdések fokozatos átalakulása, hullámzása, igaz, hogy a sertés-piacot egyik alap­jának, mozgató erejének választotta. A sertés, mely az ujabb időkig egyik legigénytelenebb házi állataink közé tartozott, ma már országokat fentartó és anyagi erejét biztosító tényezővé vált, de csak ott, ahol e közgazdasági ágat he­lyesen karolták fel, mint például Szerbiában és Amerikában, hol a leggazdagabb emberek a sertés­piacon szerezték a roppant milliókat, amelyek együttvéve országuk anyagi erejéhez számottevő izületet adnak. Minálunk ez még nincs igy, söt ahelyett, hogy fejlesztenénk közgazdaságunk ezen hasznos ágát, elhanyagoljuk. Eredeti magyar sertésfajaink, a régen hires szalontai avagy a bakonyi sertés­fajok teljesen kivesztek, s Szerbia mangalicáit iparkodunk forgalomba hozni. Mondom tehát, a sertés-kérdés nem oly nagy, hogy ezért két városrésznek össze kellene különbözni, egyik sem nyer, vagy vészit sokat, és szinte látszik, hogy mind két városrész inkább erkölcsi, mint anyagi haszonért verekedik. Ezen csatában Szentgyörgymezö a gyön­gébb. Erre az oldalra állunk. Igazi mostoha gye­rek, mert mig Szenttamás és Víziváros csak kap olykor valamit, de Szentgyörgymezö soha sem­mit. A másik két városrész szerényebb, nem kér, mert tudja, hogy úgyis csak azt kapja meg, ami már a kir. városnak nem kell. A kir. városi kép­viselők ilyenkor azzal érvelnek, hogy régi jog, régi szokás alapján nem engednek. De hát test­vérek közt lehet-e egyiknek több joga, mint a másiknak f Vájjon ha Szentgyörgymezö azt aján­— Jer, még legalább egyszer próbáljuk meg! — Igen . . . hahaha . . . próbáljuk meg! De mivel. Semmim, semmim sincsen! hahaha . . . — Jer csak, lásd előbb én is vesztettem, jer még egy játszmára velem. Ugy látszik, most tőlem elfordult a szerencse. — Igen, de nincs semmim! Hitelbe ? — Ki játszik most hitelbe velem ? — s lassan már kezdett az asztal felé menni. — Játszom én, Carlo, mosolyog Antonio. Es nem is kell velem hitelbe játszanod, van még valamid, amire én sokat, nagyon sokat adok ... Antonio arcán kaján mosoly ült. Carló in­gerültségét ez csak még jobban fokozta. Anto­nio folytatt: — Tudod-e mi az ? Lásd a mit nyertem, mind a tied, ha felteszed ezt a kincsedet a kö­vetkező kártyára. Neked meg most már ugy sem ér semmit, hisz érmedet is elvesztetted már. E nélkül pedig . . . Carló agyán átcikázott mint a villám a gon­dolat : Antonio Öt félrevezette. Ide csalta régi barátságára hivatkozva és mint a melengetett kígyó, elnyerte tőle mindenét, most még ezt is akarja. Tudta Carlo mi az: Camilla szerelme. Mintha szerelmet lehetne kártyán nyerni! . . . — Camilla az ára e kártyának? — kiáltott Carlo, s oda támaszkodva az asztalhoz merően nézett Antonio szemébe. Antonio nem hátrált, tudta, hogy most már nem tudja Carlo legyőzni az indulatot, hanem mosolyogva kezdett keverni. A kártyalapok nagyon ügyesen forogtak kezében, s a mint kiosztotta, magának jutatta a nyerő kártyát. laná, hogy a 117°/o _os pót-adót a belváros vi­selje egyedül régi jogai és szokásai alapján, el­fogadnák-e ? Szentgyörgymezö nyakában ép oly teher van most, mint a belvároséban, holott azelőtt hirét sem ismerték a nyomorúságnak, miért ne adhatná át tehát a belváros a sertés­piacot, hogy a szentgyörgymezeiek legalább jó­kedvvel fizessék a magas pótadót ? A város közgazdasági érdeke elvégre egy és ugyanazos, az a forgalom, amelyet a sertés­piac hoz, egyenlő hasznot hajt a városnak, akár Szentgyörgymezőn, akár Csillag-utcában bonyo­lítanák le, miért nem adják hát oda e naiv vá­rosrésznek ? Helyesen mondta egy szónok a köz­gyűlésen : »Itt jogelvételröl nincs szó, csak jog megosztásról.« Ugyan, ha a kir. város a terhei­ből megosztozik, miért nem osztozik jogaiból is? A gordiusi csomót úgy kellene megoldani, hogy a szerdai vásár tartatnék a Csillagutcában, a szombati pedig Szentgyörgymezön. Álljanak rá a kir. városiak ! És az alatt, mig a városatyák tombolnak és egymást torzképekkel boszantják, a sertés­vész a városban terem, és egy ólban két felkö­tött képű tisztes korú sertés között, a következő párbeszéd fejlődik: Első : (Miután a vész ellen egy evőkanál medecinát lenyelt:) Brr! de keserű. Keserűbb mint az élet. Második: Hm ! Első: Hallotta kend, hogy a piacot Szent­györgymezöre teszik? Második : Ejnye de üdvös eszme! Olyan unalmas már az a Csillag-utca. Minden vevőt ismerek, minden rögét feltúrtam már unalmam­ban. Mióta csak kijárok egy és ugyanazon tár­saimmal találkozom. Oh, ott már nagyon unalmas! Első: Hm! Kajetan. A keresztény nevelés joga. i. Európában ugy mint mindenfelé, az állam küzd az egyház ellen. Pedig az, hogy egykor az egyház uralkodó volt, az nem elég jogcim arra, hogy elnyomják, mert hiszen a fiú sem lázad fel az atya ellen, mivel az gyámsága alatt tartotta őt. A katholikus egyház sehol sem zárja ki a hitfelekezeteket, mig öt mindenütt, még ott is hol a legnagyobb számot teszi, a protestáns or­szágokhoz hiven üldözik, vagy akadályozzák szent hivatala gyakorlatában, lelkiismereti jogaiban, jó­tékonyságában, az oktatásban, az apostolkodásban. Ha egyebet nem tudnak a katholikusokra mondani, azt fogják rájuk, hogy ellenségei a kor­mánynak. Jól tudjuk azt mindannyian, hogy nálunk is, Mária országában, más a viszony az állam és az egyház között, mint volt hajdan. Azt is tudjuk jól, Carlo elvesztette utolsó betétet is: Camilla szerelmét. És ha nem is lehet kártyán szerelmet nyerni de veszteni lehet! Hogyan is gondolhatta volna Carlo, hogy egy ily játékosnak oda nyújtaná kezét Camilla?! Az érem a földön hevert még most is, Francisco rálépett, majd felveszi, ha jól bepiszkolódott, ha majd nem lehet rajta látni Mária képét. Neki csak az ezüst kell. Az érem­mel Carlo szerelme, szerelmével nyugalma, nyu­galmával — talán nem mondunk sokat — eszmé­lete kezdett távozni töle. Most már nem tarthatta öt vissza senki. Hajadon fővel kiszaladt a kártyabarlangból a viharos időbe. S vaktában neki szaladt valaminek. Magasra nyúló fa, keresztben pedig egy másik. Krisztus feszülete s rajta az Üdvözítő. — A félig örült ember felkapja a leghamarább keze-ügyébe kerülő követ, s dühében rádobja a feszületre! — Hát igy tudtál megsegíteni . . . ?! S a kő a fafeszületet megsebezte, a sebből vér csordult ki. * * * S ez a kereszt most ide bekerült a temp- I lomba, az oltárra, s a seb értékes foglalatja mutatja az eset jelentőségét. Nekem egyik cice­rone mondotta el a történetet. Az esö nem akart megszűnni. Hajónk már útra készen állt. Kérdezősködtünk a kapitánytól vájjon nem lesz-e vihar, s nem lesz-e baj a ten­geren ? O biztatott, hogy nem kell nagyobb vi­hartól és valami szerencsétlenségtől félni. Fel­szálltunk tehát és bucsut mondottunk Fiúménak. hogy 184-8 óta lépett le az állam a keresztény alapokról; s azóta támadja az egyházat saját táborában, hitelveiben, előre haladásában és szel­lemében. Ma az iskola az a tér, melyen folynak a mindenható állam és a katholikus egyház között az ellenségeskedések; az iskola körül forog a harc, itt fog eldőlni a jövő jobb vagy bal sorsa. S ez természetes is, mert a kié az iskola, azé a jövö. Seybel porosz képviselő ezeket mondja az iskola fontosságát illetőleg: »A ki az iskolát birja, az birja az uralmat a jövö és a világ felett. Uraim ! én meggyőződésem után reménylem, hogy az állam fogja birni minden időre az iskolát és hogy azért az államé lesz az uralom a szellemek és a jövő felett.« Csoda-e ezek után, hogy az állam rá tette kezét az iskoláinkra. Mert hát az állam teheti, mert szerinte a törvény fölötte áll minden jognak, még a természetinek, még az isteninek is. Pedig jaj de hamis e felfogás! Mert miként az egyének egyetértve alkotják a csalá­dot, az első szükséges társadalmat, ugy sok csa­lád, egyesülve, képezi a községet; sok község az államot, a nélkül, hogy egyik a másikát meg­semmisítené. Azaz a családot gyermekei nevelé­sétől ezen helyzete sem foszthatja meg. Az ál­lamnak tehát az volna a kötelessége, hogy fej­lessze, gyámolitsa a jogokat, a kötelességeket; biztosítsa a szabad tevékenység gyakorlatát; cél­jául egyenesen az igazság érvényre juttatását tekintse. Humboldt, az ujabb kor egyik legkitűnőbb tudósa igy szól az államról: »Az állam szük­séges rosz. Rajta kell lenni, annyira megszorítani őt, hogy az egyed szabad egyéni fejlődése elé a legkevesebb akadályt gördíthesse.« Az államnak tehát mindig a világi uralom tulajdonitmányainak határai között kellene maradnia, az egyházra hagyva azt, mi isteni és örök; mig a család eze­ket is, azokat is átölelte. Tehát röviden az állam alapja nem más mint jogeszme; rendeltetése és célja pedig oltalmazni a jogot. Á család, a társadalom sokkal régibbek az állam fogalmánál; tehát a nevelés jogát már ré­gen az állam előtt birta az ember. Ennyi azt hiszem elég a családnak a gyer­meknevelés, vagyis az iskola körüli természeti jogának kitüntetésére. Tehát nemcsak a nevelés, hanem az oktatás joga is a családé, mert a ne­velés és az oktatás vagyis az iskola egy fogalom alá esik; mert a tanítás a nevelés szolgálatában áll és a nevelés céljának csak előmozdítója, mert nevelés nélkül tanult gonoszakat, de nem erköl­csös polgárokat adunk a társadalomnak. A patriarchális korszakot később felváltotta a keresztény társadalom. Ebben a család mellé még egy másik hatalom, tényező lett beigtatva a gyermeknevelés jogába : az egyház. Isteni szer­zője e szavakkal: »tanitsatok minden nepeket« tanitói jogot ruházott reá, és nem csak jogot, hanem egyszersmind tisztet is. A délután elég kellemesen telt el; valóban nem lett vihar, söt derülni kezdett az ég; vacso­rára azonban mégis bevonultunk az ebédlőterembe, mivel a szél erősbödött, s a fedélzeten nem lehe­tetett volna étkezni. Pedig a tengeri levegő jó étvágyat csinált mindnyájunknak. Vacsora közben jött a jelentést tevő mat­róz, a kapitánynak, ki velünk vacsorázott, tudo­mására hozni, hogy ép most haladunk Pola mel­lett. Erre mindnyájan kisiettünk a fedélzetre, a katonai erődítménynek legalább világító tornyát megnézni, ha már a sötétség és a távolság miatt jobban nem is vehettük szemügyre. Visszatérve a terembe már kiki sietett kabin­jába. Pola az Istria-félsziget végső csúcsán fek­szik, ezután már a nyilt tengeren fog haladni hajónk s félő hogy a mindinkább erősbülő* szél nagyon, megtáncoltatja majd hajónkat. Jó ilyen­kor már az ágyban himbálózni. De a kapitány nyal néhányan még a terem­ben maradtunk. Itt a hajón, tenger közepén hamar megy az ismeretség. Beszéd közben szó jött a kártyázásról is. — No üljünk le mi is egy kissé — szólt a kapitány — itt van kártya! Én is odaálltam nézőnek. S ugy szünet közben egyszer elmondtam a fennebbi eseményt. Én nem tudom miért, de a kapitányra ez nagy hatással volt. Csodáltam, hogy még nem tudta, hisz már annyiszor megfordult Fiúméban. Nemsokára érezhetőbbé vált a hajó ingása, a függő lámpás is egész szép inga-mozgást vég­zett. Ha Galilei 18 éves kora előtt tengeren járt volna és megfigyelhette volna a hajólámpás ingá­sát, talán ezen eseményhez fűződnék hires felfe-

Next

/
Thumbnails
Contents