ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-06-30 / 27. szám

hoz s ezt az egyletben s az egyleti munkában nyerik meg maguknak; a hűséghez szükséges az anyagi függetlenség s ezt szövetkezetek és egyletek által lehet egyedül és biztosan kivivni. Szervezett népet alkossunk magunk körül s kezdjük meg a szervezést hitel- és fogyasztási egyletekkel! Az egyleti, nyilvános, az egész község szeme előtt tolyó s anyagi jólétre irányuló munka biztositja nekünk a nép vonzalmát s a népnek az anyagi függetlenséget, azt a két faktort, amely nélkül nem lehet választási harcba indulni, legalább nem a siker reményével. Oly községet, hol vásárolni is, no meg kölcsön-pénzt kapni is csak a zsidónál lehet, soha, de soha sem fogunk megnyerhetni a keresztény politikának. Zsidópénz, zsidóliszt és zsidópálinka okvetlenül zsidó-szolgaságot teremtenek meg s lehetetlenné teszik a népnek szabad megnyilatkozását. Ha az egyletekben buzgólkodunk, oly nyilvános és szembeötlő munkát végzünk, mely sokkal hatalmasabban köti le hozzánk a népet, mint a lelkekért való nagyszerű, de természeténél fogva rejtettebb munka. A népnek természetes jó érzéke föltétlenül kitalálja, hogy hamis barátai azok, kik vesztegetéssel akarják megnyerni szavazatát s azután tovább állanak és önző politikát folytatnak, az egyleti életben öntudatra ébredt népnek van erkölcsi ereje megvetni a koncot, van szive ragaszkodni a keresztény politika eszméihez s van függetlensége is elég, hogy a választásnál érvényesítse akaratát. Még hónapok választanak el a választásoktól s még sokat tehet a papság a keresztény politika érdekében. Még alapithat egyleteket, még megnyerheti a nép jóindulatát, még bizalmat gerjeszthet önmaga és saját eszméi iránt, csak szeresse a népet dolgos és munkás szeretettel. Igy valóban néppárti programmot folytatunk, hiszen a néppártnak egyik sarkalatos elve szervezett és öntudatos népet állitani a hatalommal szembe. Eddigi nyomorúságunknak fő-oka volt, hogy erős kormány állott a gyenge néppel szemben s nemcsak nem kapott irányt a néptől, hanem annak teljes elnyomását segítette elö. A néppártnak főfeladata visszaszerezni a népnek a szabadságot, az öntudatot, az eröt és hatalmat s a Carlo ránézett, s felvette a kártyát. A játszmának vége lett s Carlo csakugyan nyert. Ez felbátorította. Most már ö akart maradni ! Szegény nem tudta, hogy a hamis játékosok, midőn a legtöbbet akarják kicsikarni szegény ellenfelüktől, akkor adnak neki egy kis mézes madzagot, mely azután letapasztja s le is köti a szerencsétlen játékost. Antonio osztott másodszor is. Carlo sokat akart nyerni; azt gondolta, most már csakugyan megfordult a szerencse s ezután neki fog kedvezni. Pedig most is csak ép ugy állt a mondás a forgandó szerencséről, mint előbb, de most nem vigasztaló, reményt keltő ábrázatját forditá Carlo felé, hanem az aggodalmast, vészthozót. Feltette előbbi nyeresége mellé azt a pénzt is, mit Camillától kapott, hogy rajta mennyegzöi ruhát vásároljon számára. Nem hagyta el olasz természete : — Santa Maria! segits meg e játékban — s izgatottan nyúlt a kártya után. A kártya nem jött be — Camilla pénze elúszott. Carló felugrott: — Nem játszhatom tovább — s el akart rohanni. De valami mégis visszatartotta: »Honnan fizetem én most ki a mennyegzöi ruhát? . . . Mit szól Camilla? . . . Mit tegyek . . . Mit csináljak? . . .« — Ugyan Carlo, csak nem fogsz itthagyni bennünket! De nem bennünket, hanem pénzedet. Söt nem is a te pénzedet, hanem jegyesedét ? ! — S Antonio arcán talán tudtán kivül is kaján mosoly mutatkozott! politikai fölvilágositásához és fölszabadításához első kellék az anyagi fölszabadítás . . . egyleteink révén! a bizalomnak fölkeltése a keresztény politika iránt .... szövetkezeti munkásság által. Szelid proletárok. A ki azt hinné, hogy a magyar munkások helyzetét elég lesz majd akkor szivünkre vennünk, a mikor ök maguk szólalnak fel, bizonyára édes keveset tesz javukra. A legtöbben csendes, resignáló panaszszal halnak el, miután hosszú évek során félénk megnyugvással húzták az életnek fokról-fokra súlyosbodó igáját. Ezeket a munkásokat szelid proletároknak hivom. A fővárost és egy-két nagyobb vidéki várost kivéve széles hazánkban mindenütt akadunk rájuk. Hivő, békeszerető emberek, a kik naponkint, hetenkint türelemért és megnyugvásért imádkoznak, de sorsuk intézésében teljesen egyedül állván, azt inkább a külső körülmények szerencsés összejátszására bizzák. Az ilyen kedélyhangulat a végletekig dühösiti a szociáldemokratákat. Érzik, hogy itt semmit sem lehet megkezdeni. Szidják a vallásosságot, mintha az volna a tettvágynak altatója ; s mindenekelőtt az elégedetlenség magvát iparkodnak széthinteni, előbb a hit terén, mint a legegyszerübbön s utóbb a gazdasági téren, mint a legbonyolultabbon. De hát van-e szükség az ilyen módszerre ? Nem lehet-e közvetlenül oda fordítani figyelmünket, a hol tényleg a bajok forrása nyilik ? Hisz nem a vallásban rejlik az, hanem igenis a kényelemnek, a fölületes mindennapiasságnak csalfa szokásaiban, a melyek vissza tartják az embert attól, hogy szenvedélyesség nélkül- is tudjon sorsával elégedetlen lenni, ha arra van elegendő oka. Tudnunk kell, hogy az észszerű emberi jólét nem pusztán az érzésben van, mert ez a legtöbb esetben lépést tart a rosszabbodó helyzettel is annyira, hogy észrevétlenül még a legnagyobb nyomorban is képes »boldogítani;« hanem létezik bizonyos külső rend, a melyre kinek-kinek föl kell emekednie. Bármilyen békés és barátságos viszonyban éljenek is teszem a vidéki pékmunkások mestereikkel, amazoknak helyzetét okvetlenül nyomorúságosnak tartom. Mert hogy valaki naponkint Carlo megfordult és észrevette. — Hah ! . . . Antonio, te, te játékot üzesz velem ! — Dehogy barátom! Látod előbb is nyertél, midőn már ép szintén el akartál menni. Lásd én azt mondom, most ismét nyerni fogsz ! Hallgass csak rám. Lásd, előbb is teljesedett jóslatom. — Antonio, de nincs semmim ! Talán ha kölcsön kapnék . . . — Ne essél kétségbe, lásd Carlo, én tudom, hogy van még, mire mindnyájan szívesen leülnénk veled játszani. — Ugyan ? . . . — Szüz Mária-érmed — Camillától. Carlo mellére kapott, s ruhája alatt csakugyan ott érezte az ezüst Mária-érmet, mit Camilla adott neki szerelme zálogául, s szivére kötötte, hogy őrizze meg hűen. Ez legyen biztositója, hogy Camilla szereti öt, s viszont mig ezt hordja, tudni fogja mindenki, hogy ö is szereti Camillát. Az értékes érem ott csüngött mindig Carlónak mellén s ö féltékenyen őrizte e zálogát kölcsönös szerelmüknek! A jóbarát tudta ennek történetét, tudta jelentőségét. Carlo erősen fogdosta kezével : — Santa Maria! . . . Mit tegyek ?! . . . Ezzel visszanyerhetem a pénzt, vissza még többet is. De hátha elvesztem ? . . . — Arra bizony még én is leülök veletek játszani, szólott az egyik a körülállók közül. De én, Carlo barátom, nem kecsegtetem önt azzal, hogy elnyeri pénzem. Én szeretném a magam számára megszerezni azt a szép érmet. 16 — 18 órán át dolgozzék heti 5 forint munkabér, reggeli, ebéd s heti 1 forint vacsorapénz mellett családjától úgyszólván teljesen elvonassék, magát mesterséges módon ébren tartsa, a húsvétét kivéve soha templomba ne mehessen: annyira emberellenes foglalkozás, hogy azt nem béremeléssel kell javítani, mert az álmatlanság megfizethetetlen, hanem gyökeres rendszerváltozásnak kell alávetni. A budapesti pékek már elérték a nappali és éjjeli munkások osztályozását s a vasárnapi munkaszünetet; Nagyszombatban ilyennek se hire, se hamva. A kulturgondolatok mind a fővárosba tolulnak, mig a vidék köröskörül úgyszólván elcsenevészedik. Miért nem állnak össze, miért nem tárgyalnak a munkások mestereikkel ? Nincs a ki kezdje. Ha egy teszi, bizonyára kiteszik a szűrét s tiz más pályázik a helyére. Aztán meg hát csak megél, a munkaadóval is jó lábon áll, ennek sem oly ragyogó a sorsa — egyik mentség adja a másikat s mindenen meglátszik a feneketlen gyöngeségnek, a teljes elhagyatottságnak gyászjele. Sötét jel, mely meg van aranyozva a szelid türelmességnek, az álmos megnyugvásnak mosolyával. Pedig ha volna mély és nagylelkű katholikus felfogásuk, maguk a mesterek is felkarolhatnák a szelid proletároknak tengődő életét. Rendkívül sok az a munkaerő, mely a vidéken a munkásra nézve teljesen hasztalanul csergedez s pusztán a munkaadók zsebeit gazdagítja, ha nem is rosz hiszemben, de mindenesetre a nagy gazdasági elmaradottság, a gondolattalan, szokásos világba élés miatt. Ezen a stagnáción mindenekelőtt a vidéki munkások valóban rossz helyzetének fölismerése és a nyomában támadó elégedetlenség fog javítani. Hiába, mint a tudományban is hasznosnak bizonyul a módszeres kétkedés, a gyakorlatban is csak az elégedetlenség lehet az észszerűbb intézmények kezdete; s azért azt a nép katholikus barátainak bizonyos megengedett fokig szitaniok kell. Tudtára kell hoznunk a szelid proletároknak is, hogy bátran törekedhetnek méltóbb sorsra. írják csak össze statisztikailag a vidéki munkások napirendjét, munkabérét és kiadásait és vessék össze a mesterek hasznával s majd meglátjuk, mekkora terjedelemben szabad a szelid proletároknak is reménykedniök. Nikón. — Ugyan hallgass — kiáltott rá Antonio, attól félvén, hogy talán igy visszariad Carlo és nem játszik. — Jól teszed, ha leülsz velünk játszani, legalább Carlo barátom többet nyerhet; tőled is nyerhet majd Francesco. — Éz érdekes lesz, igazán érdekes, — mondogatták a körülállók. Carlo még tanakodott: »Ha Francesco is leül, igy többet nyerhetek . . . előbbi veszteségem is visszajöhet . . . Egyszerre kettős nyeremény ... De hátha, hátha ?!« Nem tanakodhatott sokáig; Francesco felvette a kártyát s osztott neki is. Valami belső hatalom vonzotta Carlót . . . Kinyújtotta kezét, felvette a kártyát — és vesztett. Fejét szédülni érezte, szemei vadul forogtak, izgatottságát nem tudta csillapítani. Mellére kapott, leszakította az ezüst érmet és odadobta Francesco elé. Ez nyerte el. Még Antonio is vesztett. Ugylátszik, Francesco még jobban értette a keverés módját. Az érem nagyot koppant és legurult az asztalról. Carlo csak nézte, nézte egy ideig, majd felugrott, s mint egy őrült el akart rohanni. Antonio utána szaladt, tartóztatta: — Ne menj! A szerencse forgandó! Carlo felkacagott, igazán őrületes módon. — A szerencse forgandó . . . forgandó . . . igen, igazad van . . . hahaha ... a szerencse forgandó . . . S el akart szaladni, hová ? maga sem tudta talán. Antonio nagy erőszakkal tartotta vissza!