ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-04-07 / 15. szám

nem bármily halál, de küzdelmes, erőszakos halál. Aki belső romlásból hal meg, aki elrothad tehetetlenségben s gyügeségben, aki gyáva szolgaságra szánta magát, az föltámadást ne várjon. Az evangélium kimondta egyes emberekről éppúgy mint nemzetekről: aki életét becézi s puha élvezetekben kimeríti, az el is veszti azt; aki pedig életét a munka és fegyelem szigorához köti s az eszméknek meghódoltatja, megtartja s biztosítja azt. Ennek az útnak neve: áldozat. Áldozat a föltámadás második kelléke. Általa emelkedik szellemi fölényre az ember; nélküle lesüllyed nemcsak a névtelenség dicstelenségébe, hanem a nemesebb s tisztább létnek öntudatlanságába is. Ezt az áldozatot hirdeti a föltámadt Krisztus ragyogó alakja, melyről öt sebhely tündöklik felénk, s harcra és küzdelemre hiv ! Küzdelemre hiv embert s nemzetet első sorban a saját kebelében megnyilatkozó rabszolga-hajlamok ellen; küzdelemre ezután a természet s a történelmi fejlődés ellenséges hatalmai ellen. Ezt sürgeti a föltámadásnak reggelén, a ránk hasadó uj napnak s uj életnek küszöbén az Ur. Uj élet a régi emberben csak ez uton lehet, aminthogy ez uton lett a föltámadt Krisztus is az uj, életfriss, keresztény Európának Istene, ki az örök sirba vonuló pogányság romjain egy folytonosan megújuló kultúrának országát állította föl. — Esztergom vármegye főispánjává Horváth Béla, eddigi honti főispán neveztetett. Már egy idő óta ismeretes e megoldás és azért a hivatalos lap nem okozott meglepetést. Az uj főispán nyugodt viszonyokat talál, mert boldogult elődje szelid és jóakaratú kormányzata alatt minden ellentét elsimult, semmiféle éles hangulat nincs és elmondhatjuk, hogy Esztergom is békés vármegye. Horváth Béla müveit, barátságos lelkületétől szintén remélhetjük e béke fentartását, melyre oly nagy szükség van főleg ily kis vármegyében, melyet a társadalmi viharok tönkre tennének. Rövid idő alatt ki fogja ismerni az embereket és olyan barátokat fog választani, kik nem csökkentik a személye iránti tiszteletet. Kellő magaslaton maradva könnyen átteirigyelt asszony. Helyébe százan meg százan ki vánkoztak, mig ö nem foglalta el, és kívánkoznak most is, amikor ö elfoglalta. Pedig bár ne foglalta volna el. De kerüljünk sorra. Gizi Búzás Gyurinak, a nemes, de elszegényedett telepesi aljárásbirónak volt a harmadik leánya. Szép volt mind, de a legszebb ö volt, a legkisebb, az elkényeztetett baba, akinek mindenki kedvében járt. Ennek dacára a munka alól sohase vonta ki magát s épugy jobb keze lett az öregedő mamának, mint a másik kettő, a kik egymás után mentek férjhez. Különbén Gizike is lassan-lassan megízlelte azt a keserű és mégis édes gyötrelmeket, a miket a közönséges halandók szerelemnek neveznek. S mint annyi másnál, ö nála is önkénytelenül jött. Egy majálison látta először az új és fiatal telekkönyvvezetőt Kezes Lászlót, az meg Gizikét s nem telt el pár pillanat, már egymásba gabalyodtak. Tehették ezt annál inkább, mert a papa se ellenezte, no meg a mamának se volt kifogása Laci ellen, akire különben nem egy papa, meg mama vetette ki hálóját. Hej! milyen boldogság is volt az Gizikének, mikor Laci elmesélte neki, hogyan ajánlgatják a jó nénik számára ezt, meg azt. De hiába, mert ő már nem szabad. Megfogta öt két gyönyörű csillag ragyogása, Gizike mosolya, behízelgő hangja, mely fülében cseng mindig, ha nincs ís közel hozzá, cseng lágyan, édesen, csupa szeretettel. — Igen, szeretettel, mert nagyon szeretlek . . . súgta ilyenkor pirosló arccal, de boldogsággal telitett szívvel Gizike. kintheti az érzelmeket és elfogulatlan álláspontról biztos tájékozást szerezhet a különböző »felfogásokról. « Azon meggyőződésben vagyunk, hogy Horváth Béla előkelő izlésü és nemes gondolkozású férfi, akitől távol áll a kicsinyes részrehajlás és a jogos érzelmek hántása. Ezért tiszteletteljes örömmel üdvözöljük és olyan jóakarattal fogadjuk, amilyent részéről is bizton föltételezünk. — A budapesti kath. kör f. évi március 31-én tartotta közgyűlését. Zichy János gróf megnyitó beszéde teszi ezt országos érdekűvé és kívánatos volna, hogy minden kath. kör nagyon szívlelje meg szavait. »Adtal Uram esőt, de nincs benne köszönet«, ezt a közmondást alkalmazhatjuk sok kath. körre. Megalkották nagy küzdelmekkel, de a tulajdonképeni célra nem viszik. A vezetők nagy munkát vállalnak magukra itt, mely nem más, mint a katholikus társadalom megteremtése. Ezt tehát nem lehet a puszta szórakozással elérni, hanem magasabb felfogással kell dolgozni. Az a lélek nélküli semlegesség, melynek talaján állanak, a kitűzött céltól csak eltávolít. A nyilvános életben kellene nyilvánulni már a hatásnak, de ennek nyoma sincs. A kath. kör olyan terület, hol a keresztény meggyőződést, a katholikus érzületet ápolják magukban a tagok, hogy a nyilvános szereplésben azt bátran, tömör sorokban érvényesítsék. A budapesti katholikus kör erre példával szolgál, midőn látjuk, hogy működésében kiváló súlyt fektet a szellemi részre. Felolvasásai, összejövetelei, még a vacsorák pohárköszöntöi is erre irányulnak. Pezsgő élet, az érzelmek szilárdítása, a lelkület nevelése ott a cél. Igy teljesít a kath. kör erkölcsi küldetést, különben csak sajnálatra méltó vergődés az életük. Lelkes örömmel üdvözöljük Zichy János gróf hathatós szavát és óhajtjuk, hogy az széttörje a korlátokat, melyekben sok helyen a kath. kör unalmasan tengődik. „Az ember fia." Róma, március 31. A gyakorlati kereszténységnek legragyogóbb fogalma e név : Jézus Krisztus. O mondotta magáról és senki más nem mondta öróla? Mindnyájan csak áldásait emlegetjük, mert üdvözítőnk; magasztosságát csodáljuk, mert ö a fölkent. Mi emberek öt az Isten fiaként imádjuk s ö magát »az ember fiá«-nak vallja. De hisz én is az vagyok s azok vagyunk mindannyian! — Mennyi változatban élünk! Mennyi disz, hivatal, kötelesség; mennyi tudás, érzelem és vágy; mennyi munka és élvezet! Lassan, mint a hogyan az kis városban szokás, Telepesen is hire ment, hogy Kezes Laci megkozmásodott. Ezzel persze megszűntek az ajánlgatások is, bár a hivatalos eljegyzés nem volt meg. De mindenki tudta, hogy e halasztás azért van csak, mert Kezes beakarja várni, amig a XI. rangosztályból a X-ikbe teszik, nem sejtve, nem álmodva arról, hogy e halasztással öli meg mindkettőjük boldogságát. Megérkezett ugyanis telepesi Telepessy Gyula báró, a gazdag, söt milliomos közös pénzügyminiszteri osztályfőnök, kit hivatala a császárvároshoz kötött ugyan, de aki minden télen tudott magának időt szakítani arra, hogy ősei birtokára Telepesre vadászni jöhessen. — E réven lett a telepesiek szemében »a mi bárónk«-ká, no meg azért, hogy minden évben megjelent a telepesi iskolás gyermekek felruházására rendezett táncvigalmon. hogy ropogós ezresével gyámolitsa a szegény férgek ügyét, Megjelent most is, de — és ez lázba hozta a telepesieket — nem ment mindjárt haza, mint előzőleg mindig, hanem ott maradt s mulatott, mint egy gazdag agglegény, aki életében először kezdi magát jól érezni a nálánál alsóbb rendűek között. Mert igaz, hogy ott volt az alispán is, a törvényszéki elnök is, meg Telepes egész intelligentiája teljes számban. De mi az a bárónak, a ki csász. és kir. kamarás s több jeles rend kis, közép és nagykeresztese? Nem is törődött velük; annál kevésbé, mert a bárót csak egy érdekelte: Búzás Gizi, ez a nyúlánk termetű szőke leány, a ki egyszerű ruhájában is kivált ragyogó szépségével leánytársai közül. Hozzá csatlakozott s nem Ámde legyen bár valaki még oly előkelő is, minden rangnak hordozója benne »az ember fia.« Vele él, vagy hal az egész világ. A földnek nincs számára érdeke, ha »az ember fia« szenved benne; s mennyivel kevésbé, ha meghal és nem létezik. Igen, azt értem, hogy ég és föld csak annyit ér nekem, a mennyit használ; de ez és az és az a sok más ember mit ér nekem ? Kielégíti éhségedet, ha érted dolgozik ; szerelmedet, ha viszont szeret; és mulattat, ha vig és szellemes. Akiben ezt nem találod, kerüljed. Ne törődjél vele. Vagy megtalálja ö is körét és boldogul, vagy pedig elcsenevészedik és elpusztul. Pusztuljon. O, a kegyetlen filozófia ! Tudjátok, hogyan lehetne azt fölforgatni ? Bizony nem úgy, hogy egyetemeiteken az embert Istennek mondjátok. Ily nyomorult istenségeket az utca s a vásár kinevet. A bölcseletet nem szabad meghamisítani. Gazdagítani, megtoldani igen, kiforgatni nem. Érzitek, mi fönséges volna, ha az embereket mindmegannyi célnak tekinthetnők? Belátjátok, mily magasra emelkednétek, ha egymást emelnök ; mennyit haladnánk, ha egymásért tenni és fáradni tudnánk ? Mily öröm volna, ha az embert megbecsülnök; mennyi terv, ha rajta segíteni ; mennyi tudás, ha öt oktatni akarnánk ! És mekkora boldogság I Igaz, csak földi, de nagyobb a mainál, tisztább és eszményibb. Ne erőlködjetek rajta, hogy az embert istenítsétek; csak higyjétek el, hogy Isten helyett áll. Cseréljétek ki a fogalmaitokat s állítsátok az ember fia helyébe az Isten Fiát. Nem önkényesen, nem iá számításból. Csak tartsatok ki annál a gondolatnál, hogy az Isten valamikor önmagát adta érettünk mindnyájunkért. Tanuljátok meg azt a páratlan cserét, melyben O a mi árunk. Ime, ott van a keresztre feszítve, önmaga életét fizeti értünk. O a mi becsünk s a mi értékünk O. Azért mondja magát »az ember fiá«-nak, hogy minket összevéve helyettesítsen. S a végből kell hinnünk, hogy ö az Isten Fia, hogy magunkat is valósággal Isten fiainak mondhassuk. A nagy embercserében azokká fogad minket. Az »ember fiá«-ért az emberek fiait veszi. S nem megrendítő esemény az, hogy a müveit római társadalom fönhatósága alatt, vallásos és nemzeti hagyományt, az emberies érzést is megtagadó kicsinyes harcban maga az Isten Fia kénytelen meghalni ? tágított mellöle, bármint mutatta is Gizike ellenszenvét a 45 éves báró iránt. Nem egyszer ott is hagyta mulattatására a mamának, akit leánya sikere megbabonázott, kevélylyé tett. Hát még mikor a szünóra alatt bevallotta a báró, hogy Gizikébe szerelmes, és támogatását, anyai segélyét, közreműködését kérte Gizikénél. Beleszédült s mindent megígért. S a báró — nagy szörnyüködésére a telepesieknek — nem bolondozott. Másnap vizitelt és ünnepélyesen megkérte Gizi kezét. A papának, meg mamának semmi szavuk se lett volna ellene, csakhogy Gizike nevében még sem szólhattak. Behívták. S Gizike bejött. Semmit sem sejtett a történtekből. Mégis megijedt, mikor a bárót náluk látta. Eleinte általánosságokról folyt a szó, végre a mama tért a tulajdonképeni tárgyra s elmondta : mi járatban van a báró. Gizike csak bámult, mintha álmodnék, vagy nem értené a dolgot. De» a báró megszólalt s monda, hogy a mamának igaza van. O szereti a Gizikét igazán és forrón, el is akarja venni, ha Gizikének nincs ellene kifogása. Gondolja meg hát s ha nem is ad rá választ, holnap majd újra eljön érte . . . Ezzel elment, magára hagyta a családot, melynek két tagja: a papa, meg a mama elvoltak bűvölve a váratlan szerencse miatt. A papa szólalt meg elsőnek. — No kis lányom mit szólsz e nagy szerencséhez ? Báróné leszel. — Semmit Atyám! — emelte fel szavát Gizi — Én a bárót nem szeretem, hanem Kezest s én az Ő neje leszek.