ESZTERGOM VI. évfolyam 1901

1901-04-07 / 15. szám

Ki nem borzadna meg e gondolattól? Képzelhet-e a bölcsész ennél tartalmasabbat; érezhet-e az emberbarát ennél ijesztőbbet ? Van-e a történelemben jelentősebb adat s a kultúrában alacsonyabb fokozat, mint az, mikor az emberek maguk közt megölték az Isten Fiát, ki »ember fiává« lett ? Szabad volna-e ily ténynek újra megismétlődnie ? Csak hasonlónak is szabad-e újra történnie ? Nem sietne-e mindenki a haldokló »ember fiá«-hoz, hogy megmossa, bekötözze, enyhítse, ápolja és gyógyítsa? Nem akarná-e mindenki, hogy feléledjen, mert ő az Isten Fia ? Nem emelgetnék, szeretnék és boldogitanák-e Ot ? Mindenki elismeri, hogy elég volt örök időre Jézus Krisztus halála. Nem szabad annak még hasonlatban sem megújulnia. Most már hódolat és dicsőség illeti őt magában és képmásában egyaránt. Minden ember az O mása, helyettese. A mint O »ember fiá«-vá lett, minket Isten fiaivá avatott. Ha megbecsülitek az emberek fiait, megtisztelitek az Isten Fiát. Igy hatol a felebarát szeretete az Isten trónjához. Ne gondoljátok, hogy ez vallásos költészet. Ez a keresztény valóságnak magva. A prózai világban is az. Csak higyjétek és tudjatok mélyen, szivböl lelkesedni. Nincs ember fia, ki azért kinevethetne, önmagát méggyalázná, titeket pedig megerősítene abban, hogy nála jobbak vagytok, jobbak lenni akartok. Ahol az emberek fiaiért dolgoztok, otthon, a műhelyben, az irodában, az utcán, vagy a szántóföldön ; ahol csak jót tesztek adakozva, mulatozva, szóval és tettel: keressétek és szeressétek az »ember fiát.« Ezért halt meg értünk. A pápa keresztény demokráciája ez : Krisztushoz, az »ember fiá«-hoz emelni az emberek fiait, a démoszt, a népet ! NikÓn. Nagyheti szertartások a Bazilikában. Az egyház szertartásai, kivált a böjti szertartások, még azon hivő emberre is gyakorolnak benyomást, aki nem nevekedett oly szerencsés körülmények között, hogy azok jelentőségét, mély értelmét ismerhetné s felfoghatná. Jól em— De csak nem komolyan beszélsz ? — szólt az apa érces hangon. — Egészen komolyan. — Jól tudjátok, Laci szeret és én is öt. Láttátok, mikor ébredt lelkünkben ez az érzelem s nem szóltatok. Miért akarnátok, hogy most cselekedjem, a mikor lelki szükséggé lett nálam is, nála is. A báróság zavart meg? — Édes szülőim, higyjétek meg, boldogabb leszek szerelmemmel a szegénységben, mint nélküle a gazdagságban, méltóságban. — Értlek! — szólt most közbe az anya is. — Gyermek vagy és csak szivedre hallgatsz, az eszed szavát meg elnémítod. Pedig csak a szivre hallgatni nem mindig jó. Lásd, elismerem, hogy most nehéz lesz beletörődni a keserűségbe, lesznek nehéz óráid, de el fognak múlni. — Szeretsz? Helyes. De az elmúlik hamar s akkor még keserűbb, még nehezebb órák várnak reád, mint igy. Mert a fiatal lélek jobban kiállja a lelki rázkódtatásokat, mint a szokásaiban, értelmeiben, ítéletében megrögzött, belecsontosodott öreg. Most fájni fog a szakítás, de azután örülni fogsz, hogy a szülői gondoskodás idejekorán közbe lépett. Mig ha nem hallgatsz meg, most örülni fogsz, most boldog leszel, de jelentkezni fognak a tövisek majd akkor, a mikor szived-lelked érzékenyebb lesz. — Miért beszélsz igy mama ? . . . — Mert javadat akarom. — S nézd én kérlek, szülő anyád, szakíts ábrándjaiddal. Légy a báró neje. Boldoggá teszesz mindannyiunkat, hiszen a báró elég befolyásos, hogy lendítsen rokonainak helyzetén. — Hát nem vagyunk boldogok igy is ? Szükséges az én áldozatom is! lékszem gyermekkoromra, midőn nagyhéten jelenlevén az istentiszteleten, valami sajátságos, áhítatra ragadó, édes érzés járta át szivemet, s ez érzés hü kísérőm volt az ünnepek egész tartama alatt; én akkor Istenhez, egyházamhoz éreztem magamat vonzatva, lelkem földöntúli hangulata mondta meg nekem, hogy az Urnák ünnepei megérkeztek. Ez ünnepi magasztos érzés fogja el a többi tanulatlan igaz hivő szivét is, ki ha egyszer megízlelte az Istennek ily alkalommal pazarul osztott titkos ajándékait, nagy ürt érez szivében, ha öt teendői, gondjai, kötelességei az istenitiszteleten való részvételtől viszszatartják. Képzelhetni, mily szemmel kiséri az olyan hivő e komoly, ezen épületes, e lélekemelő és magasztos szertartásokat, aki a liturgiában való jártasságánál fogva látja bennök az emberi tehetséget magasan felülmúló bölcsességet, látja bennök a hittitkok magvát, melynek e szertartások burokját képezik, s bírja a szertartás minden mozzanatának egyházrégészeti s a hittitkokra vonatkozó mélyértelmü magyarázatát: lehetetlen, hogy lelkét a szertartások a legmagasabb régiókba ne ragadják, főkép ha az azokban szereplök megfelelő méltóság-, komolyság- és átérzett áhítattal és pontossággal végzik szent ténykedésüket, mint az föszékesegyházunkban mindig történni szokott. A nagyheti ájtatosságon mindig különös előszeretettel veszek részt. Kedves idealizmusomat, hála Istennek, ma sem vesztvén el, az idén is oly közel éreztem magamat a jó Istenhez, s a Bazilika ma is megtette rám azon hatást, hogy boldognak éreztem magamat azért, mert katholikus vagyok. Oh! a világ ily boldogító szivnyugalmat, ily mennyei élvezetet nem nyújthat, milyet itt szívhat magába a hivő lélek. Ugy megosztanám kedves polgártársaimmal ezen legtisztább lelki gyönyörömet, de hiába, a létért való küzdelem a legtöbb hivőt fosztja meg a gyönyörtől, anélkül, hogy e küzdelem ki tudna csak nemit is vívni azokból, mik egy legfölsöbb hivatással megáldott eszes lényt kielégíteni s megnyugtatni képesek volnának. Egy-két évtized előtt különben más élet vol? Sión ormán. Mi, kik annak idején résztvettünk a nagyszerű bazilikái ünnepségeken, kik egyházfejedelmeink diadalmenethez hasonló diszfelvonulásait, azok hozzájuk méltó fogadtatásukat, a Dómban kifejtett pazar fényt, a tengernyi ájtatos népet láttuk, az orgonának elsőrangú művészek által kezelt, erös orchesterekkel vetekedő s azokat felülmúló regiszterét, s híres szónokok szivet és velőtrázó beszédeit hallottuk, gyászoló szívvel szemléljük Bazilikánk jelenlegi ürességét. Pedig ahol a templom üres, ott a szív is puszta sivárságban kínlódik. Talán nincs szükségünk már vigasztalásra, nincsen fájdalom a világon ? A nagyheti szertartások egy fönséges fáj— Áldozatról beszélsz ?! — Te hálátlan vagy. — Nem Anyám ! csak igazságos. — Gyönyörű igazság mondhatom. — Egy leány, aki ranghoz, módhoz, névhez segíthetné tönkrement családját, mindent visszautasít, hogy beszélhet az áldozatról ? . . . Eredj barátnőid közé s mondd el beszélgetésünket és kérdezd meg tőlük, hányan tekintenék ezt áldozatnak ? — De Anyám, ha ök léhán gondolkoznak, azt akarod, hogy én is ilyen léha legyek? — Léhán ?!?... Hát akkor én is léha vagyok ? . . . Elég! — Te nem akarod. Legyen. Reád bizom. Ne segítsd Apádat, se Anyádat, hagyd őket nyomorúságban és higyj csak vakon a szerelem örökkévalóságában. — Miért gyötörsz igy ? — Én gyötörlek ? Én ? lehetetlen. — Megáldlak. Légy boldog Kezes Lacival és csak azt kívánom, ne jusson eszedbe ez óra, mikor szülőid leggyönyörűbb reménységeit tépted össze durván, büszkeségből, önzésből. — Durván? büszkeségből? önzésből? . . . Te is igy gondolkozol édes Apám? — Nem lehet másként édes lányom ! — Akkor nem ellenkezem. Legyen akaratotok szerint — szólt a leány elhalaványuló arccal. Kitépem a szivemet, elhallgattatom lelkem jobbik felét. És elhiszem, hogy boldog leszek | igy is. De ha ez nem következik be, ha a teher nagyobb lesz, mint a mennyit elbir a vállam és összeroskadok, magatokra vessetek. — Köszönöm, gyermekem — szólt az anya s megakarta ölelni Gizikét, de az kisiklott az ölelés elöl és picinyke szobájába ment. dalom leírásai, egy végtelen szeretet szenvedésének képét tárják elénk. Azt a nagy Szenvedőt látva, könnyebbnek találjuk saját keresztünket, fölemelő remény árad elsötétült lelkünkbe. Az élet terhes kínjai megdicsőülnek ezen magasztos példa láttára és a szegény halandó a föld porából egy magasabb világba emelkedik, hol megérti a szenvedés titkát. Mily sajnálatra méltók azok, kik ily közel vannak a vigasztalás helyéhez és mégis örömtelenül vánszorognak az élet sorvasztó utjain ! »Mikepen üli magánosan a város, mely néppel volt tele . . . sírván sír, könnyei folynak arcáról, nincs ki vigasztalja öt . . . minden barátai megvetik és ellenségévé lettek.« Igy zokog Jeremiás és énekére évezredek múlva is megdöbben a lelkünk, midőn az orgona mélabús kísérete mellett halljuk azokat. Oh! de eltalálta jeles Kersch karnagyunk a keserű hangulatot, midőn chorusa egy szivetlelket indító gyengéd, de mélységes imával, Seyler elévülhetlen müvével, fordul az idők Ura Istenéhez mindnyájunk nevében felsóhajtva : Miserere ! Könyörülj rajtunk Isten! Ezen a s/ív mélyéből előtörő bájos harmoniáju sóhaj mintha megédesítette volna keresztünket, mintha bizalmat, reményt hintett volna csüggedő leikeinkbe. Igen, ma a chorus mintegy jogfolytonossági jutalékul maradt előbbi eredeti magas színvonalán. Az előbbi fényből zenénk maradt meg, söt a kar megerősödve és igen szerencsés kézzel megválasztva, mintha emelkedést mutatna — erös a hitünk, hogy az egyház is ki fog bontakozni nehéz küzdelmeiből, a lankadó s tétovázó hivő ismét büszke lesz kath. voltára s a Bazilika ismét örömujjongva fog szivnemesitö, lélekemelő, vigasztaló, megnyugtató és üdvözítő munkájához. Kersch talán nem is gyanítja, mily jó szolgálatot tesz ugy hallgatóinak, mint a legszentebb ügynek, midőn egyházi szellemre valló gondossággal választja meg az előadandó remek müveket, s azok méltó előadásához minden rendelkezésére álló eszközt felhasznál. Igy varázsolt édes bübájt a szent ténykedésekre nagycsütörtökön is, s igy fokozta változatos s remekül végrehajtott programmjával áhítatunkat a többi szent napon. Most a Stehle nagy apparátussal az ünnepen előadandó miséjére vagyunk kíváncsiak, s az eddigi fényes sikerek után szívesen előlegezzük Kerschnek a bizalmat. Publikum ez alkalommal nem fog hiányzani. M. I. N. D.! B. J. A katholikus egyetem ügyéhez. (H.) Nem tudom, másoknak is feltünt-e az a buzgalom, amelylyel az egyik magyar tanitórend főpapja a k. egyetem ügyében fáradozik. Olvastam egy fényesen sikerült nagyszabású gyűlésről, Ott leült az asztalhoz s a következő levelet irta meg: »Uram ! Miután meggyőződtem, hogy a boldogságot együtt elérni lehetetlen, kérem — mindkettőnk javára — felejtsen el. — Búzás Gizi.« Legalább igy olvasta el a papa, mikor másnap reggel Gizi átadta neki, hogy Kezeshez juttassa. Megörült neki, hogy ime, ilyen könnyen lehet végezni Lacival. Arra persze nem gondolt, hogy Gizi majd a szemét sirta ki, mig a levelet befejezni sikerült. Azután megvolt az eljegyzés és a lakodalom is, de csöndben. Az uj pár nászútra ment, majd meg Bécsbe, a báró rendes lakhelyére, hol ha nem is tele boldogsággal éltek, de panaszra se volt oka egyiknek sem. Gizi maga is beletörődött sorsába, apja is, meg a sógorok is ugrottak a rang létrán, de azért a szive mégis fájt, mégis sajgott, bár csak elrejtve, nagyon is mélyen, a fenekén. — S talán soha se tört volna ki, ha meg nem tudja, hogy Kezes Laci beleörült a nagy bánatba. De most tudta meg. Épen egy barátnőjéhez indult, mikor a férje, a báró újságolta a hazulról kapott hirt. Hogy fordult fel Gizi előtt a világ, hogy szakadt fel a régi seb, hogy tört ki a fájdalom! Beleszédült . . . Aztán egy szót se szólt az urának, csak visszament a szobájába, végigesett a sófán, és ugy siratta lelkének minden fájdalmával nemcsak a maga tönkretett életét, de azt a másik szegényt is, a ki öt szerette s a kit viszont szeretnie nem volt szabad. Jeszenei.