ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-03-14 / 11. szám

valamely hithű község nyakára küldeni, de azt ott meg is kell tartani. Erre való ez a 13. §., mely a miniszter megerősítésétől teszi függővé a fegyelmi ítéletek érvényesítését. Sőt, hogy hatalma legyen valamely kipróbált tanerőnek helyet biztosítani, ugyané paragrafus rendelkezése szerint a miniszter egyszerű »kívánságára« a hitfelekezeti hatóság köteles az államilag 60 frtnál nagyobb öszszeggel scgélyzett tanitó ellen azonnal fegyelmi eljárást indítani még akkor is, ha neki semmi kifogásolni valója sincs. És?! Igaz, az első évötödös korpótlék alatta van a 60 frtnak, tehát kérhetjük bátran, iskoláinknak baja még nem lesz. De az erre következő 5 év alatt követelnünk kell az 1893. évi XXVI. t.-c. módosítását, mert ha nem tesszük és még akkor is igy marad e törvény, akkor a 14. §. következtében benn leszünk a veremben. Mert ha a korpótlékok címére kért segély 90 frtnál többre rúg, a 13. §. intézkedései életbe lépnek, s ha segélylyel együtt a korpótlék 90 frtnál többre rüg, még a 11. §. rendelkezései is alkalmazva lesznek, vagyis a kath. tanügy apostolai függésbe kerülnek a kormánynyal szemben s a mindennapi kenyérért stréberkedniük kell. Mert a mindennapi kenyér, legyen bármilyen fekete, nagy szó. S ma már nem azt a kort éljük, a mikor elvekért éhen halni akarnának és tudnának. — Épen ezért olyan nagy hatalom. Igy találjuk meg aztán Csáky, akkori miniszter cselfogását is, aki ellenezte a 400 frtos minimumot. Miért ? Csak azért, mert jól tudta, hogy ez esetben mindjárt sok szorult volna államsegélyre s a törvény rejtett célja, megkaparintani a felekezeti iskolák fölött való hatalmat — hamar napfényre jött volna s talán meg is akasztotta volna az útját. Még igy is 10 évet szabtak ki a perc elérésére, azt gondolván, hol lesz 10 év múlva a kath. hitélet és mozgalom, mely őrt áll akkor ? Hol lesz? Hát bizony a küzdtéren, erősebben, bátrabban, jobban fegyverkezve, mint 1893-ban. Mert jogainkat fel nem adjuk, hanem küzdeni fogunk minden téren, tehát itt is. Ott vannak a mi pénzeink, a vallás- és tanulmányi-alap, a melyekhez az államnak semmi köze sincs, adja vissza s akkor nem szorulunk segítségére. Ha pedig ő kezeli, akkor a mi pénzünkért ne uraskodjék, s a húsos fazekak megvédése céljából ne követeljen olyan jogokat, melyek neki nem járnak. Felvesszük tehát, mert föl kell vennünk ennek az 1893. évi XXVI. t.-c. revízióját is. Követeljük a jelzett sérelmes paragrafusok eltörlését, vagy megváltoztatását. Követeljük, mert az ott kikötött jogok, nem igazságosak s nem méltányosak. —Ha az állam olyan segélyző volna, aki a magáéból adna, akkor igen, volna joga föltételeket szabni, magának különös privilégiumokat kikötni. De a mikor mindez a saját zsebünkre megy, a mikor végelemzésben azt a segélyt, azt a pótlékot mégis csak rólunk húzzák le, akkor előállani föltételekkel, melyek bilincset raknak az adózóra, az nem lehet igazságos, nem lehet méltányos. A gályarabnak, a római rabszolgának ingyen adták a láncot, a bőrszíjjakat, melyekkel az evező padhoz kötözve volt; de a magyar liberalizmus a »szabadság, egyenlőség, testvériség« üres frázisa nevében még a szíj, a lánc árát is megveszi rajtunk. Ime a liberális méltányosság. De száz szónak is egy a vége! A baj közel van s ha nem élünk azzal az ésszel, melyet az Isten adott nekünk s azokkal az eszközökkel, melyeket a törvények biztosítanak számunkra — legalább papíron — akkor nyakunkba is szakad. Nincs más mód tehát, mint mozgalmat indítani a törvény keretén belül s oda hatni, hogy az 1893. évi XXVI. t.-c. sérelmes pontjai törültessenek, vagy helyesbítessenek, mert másként benne maradunk a veremben. Külföld. —cs.— Lesz-e háború? — ez most azon kérdés, melyre a feleletet mindenütt a legnagyobb kíváncsisággal várják. Minden jel arra mutat jelenleg, hogy komolyan készülnek az igenre. A török kormány gondosan készíti a jövendő hadakozás szinterét, 80,000 kilogram távíró huzalt rendelt meg Siemens és Halske gyárában, melylyel Konstantinápolyt köti össze a hadsereg tartózkodási helyeivel. A háború tulajdonképeni központja valószínűleg Macedonia lesz, mely jelenleg az érdekek összeütközésének tárgya. Igényt táplál hozzá Görögország, Szerbia és Bulg Macedonia népessége olyan vegyes, hogy valamennyi szomszéd állam feljogosítva érzi magát elfoglalására. A szerb király legutóbbi látogatása alkalmával Szófiában kölcsönös megbeszélés tárgyát képezte e két királyság magatartása, de minden valószínűség szerint nem foglaltak állást Görögország mellett, mivel érdekeik ezzel ellentétesek. Annál inkább gondolható azonban, hogy Törökország ellen határoztak, melynek fönhatóságát megszüntetni Szerbia és Bulgária legfőbb vágya. Ha már most Görögország a nagyhatalmak követeléseit visszautasítja, akkor kigyúl a tűz. És az összes hírek Athénből azt mondják, hogy ott a végső ellenállásra készülnek. Az összes nagyhatalmak egyetértésétől oly kevéssé félnek, hogy mindig ujabb és ujabb hadi lépéseket tesznek. Hajóikat felszerelve és parancsokkal ellátva küldik a tengerre, behívták az összes hadkötelezetteket, sőt még az amerikai consul is utasítást kapott, hogy az ott tartózkodó görög alattvalókat szólítsa fel az utazásra és úgy intézkedjék, hogy a legközelebbi napokban a hadüzenet megtörténik. Vassos ezredes György királytól utasítást kapott a legvégső ellenállásra, mely intézkedését a görög nép kitörő lelkesedéssel üdvözölte. Készek minden áldozatra és megvetnek minden fenyegetést. E merészségre a kis Görögország nem alap nélkül határozta el magát. Anglia magatartása ugyanis a dolgok eddigi folyamán legalább is gyanús volt. Már kezdetben csak kelletlenül csatlakozott a nagyhatalmak szándékaihoz és egyáltalában semmi komoly szándékot nem mutatott Görögország ellen. Azzal indokolja tartózkodását, hogy az angol nép érzelmei ellen cselekednék, ha Törökország mellé áll. De a fő ok abban rejlik, hogy e keleti háborúban Anglia létkérdése forog kockán az indiai út szempontjából és azért jobbnak tartja óvatosan bevárni a fejleményeket és aztán a kedvező pillanatot kizárólag saját érdekében kizsákmányolni. Franciaország szereplését szintén a nép érzelmei bénítják meg. Napról-napra hangosabban követelik itt a keresztények oltalmát és a kormány tudja, hogy minden pillanatban megbukhatik ezen erős áramlattal szemben. Azért tartózkodik minden határozott nyilatkozattól és csak csendben készíti hajóit és összeállítja a költségvetést, melylyel a háború kitörésekor a parlament elé áll. A gyönge Olaszország szintén tartózkodik olyan fellépéstől, mely nagy erőt igényel. Pénzügyei nem engedik, hogy költséges hadügyi vállalatokba bocsátkozzék; azonfölül az afrikai hadjárat keserű emlékei élénken befolyásolják hadserege bizalmát, a nép nyomora pedig veszélyes zúgolódást kelthet, melytől a kormánynak félni nagy oka van. Németország pedig keleten egészen különleges érdekeket táplál. Eddig a nagyhatalmakhoz csatlakozott, mivel a bizonytalan helyzettel szemben mást nem tehetett. De ha a viszonyok kifejlődnek és kedvező alkalom kínálkozik saját politikájának érvényesítésére, akkor bizonyára egy pillanatig sem fog habozni, hogy minden barátságot félre téve, saját érdekeit érvényesítse. Oroszország magatartása pedig különös módon változott. Eleinte a legszigorúbb hangon beszélt a görög kormánynyal, most pedig olyan szelid az érintkezése, mely biztatásnak is beillik. ismeretség után dönthetnők el. Azért azt gondolom, várjunk ezzel kissé! — Ha szabad kérnem — felel Alfonz — ne várjunk. Határozottan mondhatom, hogy mi teljesen egymáshoz illünk! — De mi jogosította föl Önt uram — kérdé az özvegy — az ilyen beszédre ? — Barátom az orvos. Csak azt az egyet kifogásolta, hogy nagysád igen sokat beszél! — Ugy? sokat beszélek?! válaszol sértődve az özvegy, alig lévén képes hinni a hallottaknak, mialatt mélyen elpirult, fölkel és távozni készült. — Ugy van, az orvos mondotta, hogy ez az egyetlen hibája nagysádnak, felel Alfonz, az özvegy kezét megfogni iparkodva. •— De uram! ön sérteget, felel vissza az asszony, s kezét kiragadja, — Csak javát akartam asszonyom, hogy ezt megmondottam, folytatja ijedtében Alfonz, mindenről megfeledkezve. A sok beszéd tudvalevőleg árt az egészségnek. Ismeretes, hogy az az ember él legtovább, aki kímélni tudja tüdejét. Minél kevesebb szóval fejezi ki magát valaki, annál tovább fog élni. — De hát ki hitette el Önnel e badarságot uram ! szólt az özvegy még mindig haragosan. — Ki más, mint az orvos ! — Ha, ha, ha! nevetett most már az özvegy. Az orvos ? akit mindenki ugy ismer, hogy tréfáival másokat becsapni szeret. No ez ugyan sikerült. Nekem meg tegnap épen az ellenkezőjét mondotta. Azt állította, hogy semmi sem szolgál annyira javára a tüdőnek, mint ha azt szorgalmasan használjuk. Minden gép ugyanis, igy monda, ha nem használják, megrozsdásodik, igy van ez az emberi szervezetben is. Ennek is folyton működésben kell lenni, ha nem akarjuk, hogy hasznavehetetlenné váljék. Azért nem mondunk nagyot, ha azt állítjuk, hogy minden kimondott szó az emberi életet legalább egy félórával meghosszabbítja. A jegyző űr e szavak hallatára majdnem megkövülten bámult a szép asszonykára. — Csakugyan az orvos mondta e szavakat, tört ki a szó végre belőle. — Persze hogy az, és senki más ; csak nem gondolja felőlem, hogy kegyeddel tréfát űztem, felel vissza az asszony egész haragosan. — Akkor nyiltan kimondom én is véleményemet nagysád, felel Alfonz félénken. A doktor úr nagysádat szépen megtréfálta! —• Nekem ugy látszik, felel az asszony kevésbé éles hangon, ő mindkettőnket becsapott! — Én is majdnem azt hiszem, válaszol Alfonz rövid szünet után, mialatt a brómkálium és a többi dologra hirtelen visszagondolt. Hanem ez őszintén mondva, igazán nem volt szép tőle. — Valljuk meg őszintén, haragoskodik újra a szép özvegy, hogy mindkettőnket lóvá tett, a csúf ember! hanem ki is kaparom a szemeit, ha még elém kerül! — Azt már még se tegye nagysád, felel Alfonz békitőleg, mert lám ő mégis jót akart. Ö volt az, ki a mai találkozást kieszelte; s bennünket igy összehozott, magam ezt alig tudtam volna megtenni valaha. — Mondja inkább, hogy összeveszített minket — vág vissza az asszonyka. — De reménylem nem örökre, — felel félénken Alfonz — nem bánom, várok szívesen, csak el ne űzzön magától véglegesen. Ez utóbbi szavak nem tévesztették el hatásukat. A szép özvegy a könnyen hivő, de csinos fiatal emberre veti tekintetét, azután csipős, de egyúttal enyelgő hangon igy szólt: S nem fél, hogy majd sokat fogok beszélni ? — Oh beszéljen csak nagysád ! Hisz hangja mint a legtisztább zene, oly bájosan cseng fülemben, kiált föl Örömtől elragadtatva Alfonz barátunk. Azután még mindig kérdéses, hogy az orvosnak igaza volt-e?! Alig hangzottak el e szavak, visszatért a nagybácsi, de csak egyedül. Az özvegynek volt annyi ideje, hogy Alfonznak azt mondhatta : Ha holnap délelőtt meglátogat, majd visszatérünk még mi beszélgetésünk tárgyára. Az öreg úr ezután elmondotta, hogy az orvos mindakettőjüket tisztelteti, de hirtelen főfájása miatt kénytelen volt hazatérni. »Hogy miért nem adta át üdvözletét személyesen, meg nem foghatom«, végzé szavait a nagybácsi. Alfonz és a szép özvegy ez utóbbi szavaknál egymásra tekintettek, s úgy látszik, ők megértették e hirtelen távozás okát, de sokkal boldogabbak voltak, hogy sem az orvosra neheztelni tudtak volna. Ezalatt kezeit jókedvűen dörzsölgetve s mosolyogva sietett hazafelé az orvos. »Ez a tréfám kitűnően sikerült — mondogatta magában; a két szerelmest összehoztam, s reménylem egymáséi lesznek, rám nem neheztelnek; célomat elértem én is. mert a szerkesztő úrnak holnap azt mondhatom: itt a tárca-cikkem.« S az orvosnak igaza volt. Mert a fiatal pár lakodalmáról ő sem hiányzott, s azok egész életén át úgy szerették őt, mint legjobb barátjukat. Cz.