ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-03-07 / 10. szám

egyházpolitika akkor már elérte teljes érettségét és lehetett már érezni annak előszelét, hogy vihar van kitörőben. Akkor a sajtó erősen dolgozott, de mégis tapasztaltam, hogy a helyzetet különböző módon fogták fel. Mi természetesebb, mint hogy mint magyarok, mi is politizáltunk. Politizáltunk pro et contra. Hánytuk-vetettük a kormányférfiakat, aszerint, a mint a kupé lakói egyik vagy másik lapból szedték ki érveiket. Valami nagyon erős önállóság egyikünknél sem volt észlelhető. Ezen vitatkozásból megtanultam annyit, hogy a sajtó-termékek nagy része nem az ország érdekeit szolgálja, hanem politikát csinál aszerint, amint az egyik vagy másik resszort miniszterétől nyeri a szubvenciót. Ezek a sajtó-termékek meghamisítják a közvéleményt és olyan eszméket szuggerálnak az ország lakóinak szivébe, amelyek természetükkel és hajlamaikkal igen sokszor ellentétben állanak s mikor később az önuralom a suggestio fölött erőre emelkedett, az áramlatot megállítani már senki sem képes. A legintenzívebb formában mutatkozik ez a mai egyházpolitikai küzdelemtől visszhangzó korban. Ma ugyanis mindenki érzi, hogy az volna a legnagyobb államférfiú Magyarországon, ki az összebonyolódott helyzetből a kivezető fonál végét megtalálná. Tudja, érzi mindenki, hogy a mai politikai helyzet fölötte beteges, a társadalomban pedig túlságosan erős typhozus tünetek mutatkoznak Sok orvos állja körül a beteg társadalmat; konzíliumot tartanak különböző diagnózis alapján felette, de a receptet megírni még ma sem tudják. Köztudomású dolog, hogy a typhozus bántalmak mindig szomorú nyomot hagynak maguk után, hacsak a nehéz beteg idejekorán el nem patkol. Éppen azért fájó érzés hatja át a komoly figyelőt azon gondolatra, hogy a mesterségesen felizgatott társadalmi életben mutatkozó veszedelmes kór megöli nemzeti önállóságunkat, lejáratja parlamentünk tekintélyét, megbénítja napjainkban a nemzeti jólét iránt való küzdelmet s mi eközben, mint a typhozus által nyomorékká lett test, Törökország sorsára jutunk, melynek üterét ma Európa tapogatja, de nem azért, hogy helyes diagnózist csinálhasson, hanem hogy kellő tájékozást szerezhessen magának az időpontra, amikor a nagy katasztrófa beáll s hogy a tizenkettedik órában, az osztozkodásnál mindenik nagyhatalom biztosithassa a jogosan vagy jogtalanul magának vindikált terület-részietet. Mert ne gondolja ám komolyan senki, hogy a mi nemzeti önállóságunk tényleg is olyan erős, mint amilyennek azt a papir és a szónoki tehetségben annyira világhírűvé vált miniszterelnökség el válaszolásai mutatják. Egy európai konflagráció beigazolná, mily nagy csalódásban élünk. Azért tartom én első sorban szükségesnek, hogy a sajtó lépjen vissza azon piedesztálra, ahonnét egyesek szép szeméért leszállott és ne kacérkodjék senkivel, hanem szolgálja önzetlenül a közügyet, melyet ma már oly könnyelműen elhanyagolnak az emberek. Igy még talán meg lehetne menteni valamit; egyébként már ma elvesztettünk mindent. S ki lesz akkor felelős a történelem bírói széke előtt? A hiszékeny nemzet, melyet önösségből hajlamaival ellenkező módon szuggeráltunk? Korántsem. A thuzséri tragédia szomorú története is mást beszélt. Ezt szívleljék meg fent és alant. Karkecz Alajos. Külföld. —cs.— Az osztrák félhivatalos lapok is jelentik, hogy a katholikus néppárt megerősödve kerül a parlamentbe. Nagy értékű főleg Felső-Ausztria magatartása, mely a liberalizmus erős vára volt eddig, de a jelen választásoknál majdnem kizárólag keresztény kezekbe kerül. Már most biztosan mondható, hogy márc. 11-én az általános szavazók 5. kúriájában tisztán néppártiakat választanak. Főleg az a legörvendetesebb, hogy a gyárvárosok is katholikus jelölteket fognak választani, pedig itt a szociáldemokraták rendkívül heves küzdelmet indítottak. Ezen eredmény köszönhető főleg a kath. mimkás-egy csilléteknek, melyek itt nagy gonddal vannak szervezve. A liberálisok helyzete a lehető legszomorúbb, mivel mindenki utálattal fordul el tőlük és a megmaradt kis csapat elkeseredésében a szociáldemokraták pártjához szegődött. Ime a szervezés gyümölcse! Felső-Ausztriában már évtizedek óta a keresztények kiváló munkásság irányult, hogy a munkásokat és földuiüveseket szervezett testületekbe csoportosítsák, hol gondosan nevelték a politikai fellépésre. Számos összejöveteleikben kioktatták jogaikra és megtartották ama józan irányban, mely megóvta ez osztályokat a szociáldemokraták hazug ámításaitól. A keresztény irányú mozgalmak heves ellenségei Ausztriában a tanítók. Ezek állami intézetekben nevelkedve, magukba szívták az egyház iránti ellenszenvet és most gőgös gyűlölettel küzdenek a »klerikalizmus« ellen. Napról-napra gyűléseket tartanak, hol az emberi életet. Különösen ez utóbbi hatott barátunkra s ki is jelentette, hogy nem fog sokáig várni és szerencséjét az özvegynél megkísérli. Mert oly körülmények között van — úgymond — mintaa az Ég is segítségére kívánna jönni. Kilátása van ugyanis előléptetésre és pedig rövid idő múlva, s ekkor boldogságából nem hiányoznék egyéb, csak egy kedves hű feleség ! Midőn a mai estén szokott helyén megjelent, türelmetlenül lesve ismerősét, addig is az újság olvasásába merült, melyet a szolgálatkész pincér helyezett eléje. »Hogy van kedves barátom !« hangzik e megszólítás feléje, mialatt az orvos szemközt helyet foglal vele. »Hat csak igy lassan«, — felel fiatal barátunk, megszorítván a feléje nyújtott baráti kezet. — Ugy látom valami fontos dolog olvasásába merült? kérdezi az orvos. — Igen, épen a legújabb szenzációs dráma kritikáját olvastam, feleli Alfonz. Szörnyű egy darab lehet ez, gyilkosság és halál kerül most folyton szinre a darabokban. — Ugyan mi van azon fiatal barátom. Ez még nem is annyira rossz. A közönségnek joga van ahhoz, hogy valami különöset lásson. Mert hisz az ember nem azért megy a színházba, hogy mindennapi elcsépelt dolgokat lásson, abból van elég otthon is. — De a halálitélet végrehajtása a nézők szemeláttára, mint ahogyan ez a mostani darabban történik, valóban nem mindennapi — felel Alfonz olyan bátortalan hangon, melyen meglátszott, hogy félve mer ellenmondani új barátjának. — Ha a színpadon fordulna az ilyen elő, persze, hogy nem helyeselném, felel amaz. De ezt eddig csak a kulisszák mögött adják. Tudja barátom min törik különben most az amerikai színigazgatók fejüket? Ezek az ilyen színdarabokhoz valósággal halálra ítélteket fognak hozni s azon a nézők szemeláttára az Ítéletet végrehajtani! — Borzasztó! szörnyűködök Alfonz. — Előttünk mindenesetre úgy tűnik föl, folytatja a doktor, de egyszersmind elrettentő példa is lehet ez sokakra nézve. — No az ilyen darabot képtelen volnék végig nézni, igy válaszol Alfonz. Azt hiszem, rögtön elájulnék. — Talán ideges Ön barátom, kérdi a doktor részvéttel. — Óh borzasztó ideges vagyok. A legkisebb dolog is rendkívül fölizgat. Azért, hogy idegeim csillapítsam, minden este lefekvés előtt brómkáliumot veszek be. • — Brómkáliumot ? Azt ne tegye barátom ! Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy ki e szert hosszabb időn át használja, annak határozottan gyöngül az emlékező tehetsége. — Való volna ez ? kérdi Alfonz megijedve. — Amint mondtam barátom. De reménylem hogy e szert csak rövid idő óta használja, mert különben annak káros hatását maga is észlelte volna már. (Folyt, köv.) egyetlen jelsző: »Küzdelem a klerikálizmus ellen.* Vesszőparipájuk a »szabad iskola*, mely alatt a vallástalan nevelési irányt értik és nagy hangon hirdetik, hogy csak akkor emelkedik Ausztria népe a kulturállamok színvonalára, ha a vallás száműzve lesz a nevelésből. Ekkor valósul meg a tanítóság Eldorádőja is, nem fog parancsolni a miniszter, a kereskedelmi kamarák mintájára ők is önkormányzattal fognak birni, a szolgálati idő le lesz szállítva, a fizetés föl lesz emelve, lesz lelkiismeret-szabadság, tanítás-szabadság, mindenféle szabadság és főleg akkor lesz igazi hazafiság, melynek zálogául mindnyájan — az állam-felforgató szociáldemokraták érdekében korteskednek. Sőt Felső-Ausztriában kiáltványt bocsátottak ki, mely felhívja a kántortanítókat, hogy mindnyájan szüntessék be az orgonálást és egyáltalában tagadjanak meg minden közreműködést az istenitiszteletnél. A plébánosok elleni izgatás kiváló tulajdonságuk az állami tanitóképzőkből kikerült tanítóknak és legfőbb feladatuknak tartják a népet az egyház ellen ingerelni. Pedig Ausztriában az állami tanítóképzők, legalább a külső látszat szerint, meglehetősen ártatlan szervezettel birtak. De hát »az elvek erősebbek mint az emberek« és igy a fordulóponton mégis csak az egyház ellen dolgoznak az »állami* lelkek. A keresztény pártok ellenségeinek harmadik csoportja — a zsidók. Dr. Adler, a szociáldemokraták fővezére, nyíltan felszólítja a zsidókat, hogy hozzájuk csatlakozzanak, mert máshová észszerüleg nem is csatlakozhatnak. Ugyanis azon pártok, melyek ellenségei a szociáldemokratáknak, ellenségei egyszersmind a zsidóknak is. A viszonyok fejlődése, vagyis inkább a kérlelhetlen logika ezen irányba terelte őket. A zsidóság természeténél fogva azon pártokkal tartott, mely a kereszténység ellensége. Ausztriában a liberalizmus megszűnvén, nincs számukra más csoportosulás, mint hogy a szociáldemokraták közé álljon. És ezt meg is teszik és az összes zsidóság ezen párt részére dolgozik. Tehát Ausztriában jelenleg a tanítók és zsidók által támogatott szociáldemokrácia harcol a kereszténység ellen. E hó 24-én véget ér a küzdés és a küzdelem eredménye elé egész Európa kíváncsian néz. Komáromi életképek. Komárom, március 4. Nem is tudom, hol kezdjem. Mindazt, amit leirok, már a mult sírjából kell föltámasztanom s iparkodnom kell oly alakban föltálalni, hogy mindenki érdekkel olvassa. Ez — azt hiszem —• nem is lesz nehéz, mivel Komárom felé nagyon sokan kíváncsian forditják tekintetüket. Képzelje magának a szives olvasó, hogy színházban vagyunk, hol tanulságos darabot adnak elő. A zene szól a mi derék Moleczunk a karnagy. Énekesek is vannak, az iskolás növendékek, kik éppen egy gyönyörű szép »Gloriá«-t adnak elé oly szabatosan, mintha a latin nyelvtant végig tanulták volna, pedig sokan csak a magyar »abß« végére jutottak. Az éneknek vége, csengetnek, a függöny fölgördül. I. Felvonás. Az irgalmas nővérek zárdájában vagyunk. A jó főnöknő most érkezik Székesfehérvárról Három nagy skatulyát cipelnek utána. Kíváncsian nézünk a pakkra. A főnöknő ujját ajkára teszi és susogva szól: »Hallgatás, titoktartás.« »De kérem szóljon, újságíró vagyok s igy biztos (?) lehet a titoktartásról!« —• szóltam esdekelve. Ez hatott. Bementünk a vendégszobába s ott gondosan megnéztünk minden zugot, hogy titkunkat semmi el ne árulja. A főnöknő nagyot sóhajt, szemeiből könnyek gördülnek alá, én égtem a kíváncsiságtól s rögtön »Esztergom«-ra gondoltam. Nagy sóhajtás és könyek letörlése után megszólal : »A mi vigasztalónk, áldott lelkű gyóntatom, atyánk . . . egyszóval mindenünk elmegy, (sóhajok, könyek) ünnepélyt akarok rendezni tiszteletére. Erről senkinek sem szabad tudnia, meg akarjuk lepni őt. Azokban a skatulyákban ruhák vannak a darabhoz, kikölcsönöztem Fehérvárról. Kérem hallgassa, s tartsa meg e titkot!« Többet nem sikerült megtudnom. A darabra készültek. Ez idő alatt olyan titkolódzó kisirt arcokkal találkoztam. Mint újságíró innét is meg onnét is összeszedtem valamit: hogy egy gyönyörű