ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-12-12 / 50. szám

II. évfolyam. Esztergom, 1897. december 12. 50. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 8 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PKOHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhiYatal: Fő-út, Lencz-ház, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bólyegdij minden birdetós után 30 krajcár. A vallásalapi plébániák betöltése. Esztergom, december 11. O Rendezetlen állapotaink között nem a legutolsó az, hogy a vallás és tanulmányi alapok kegyurasága alatt álló plébániák betöltésénél, a kultuszminiszter minduntalan akadékoskodik, az úgynevezett »politikai kifogásokkal « a legérdemesebb jelölteket ütvén el sokszor, a különben is meglehetős silányan javadalmazott vallásalapi plébániáktól. Régente ez nem volt igy, vagy legalább nem volt oly általános. Csak Berzeviczynek államtitkársága idejében általánositották ez eljárást s valódi rendszert csináltak belőle. Most minden egyházbatósági előterjesztés fölött végső sorban a falusi jegyző dönt, mert ez a közigazgatási apparátusnak legszélsőbb és a néppel közvetlenül érintkező közege. Minthogy pedig a falusi jegyző, különösen az egyházpolitikai törvények óta legtöbb helyen a papnak ellensége, világos, hogy az ö információja a papról nem lehet más mint rosz. Akkor pedig lehet az a pap, akár olyan mint egy angyal, biztos lehet, hogy a plébániát meg nem kapja. Ezeknél az információknál nincsen igazságtalanabb dolog. Különösen manap, midőn a politikai szenvedélyek hullámai még mindig magasra csapkodnak, semmi sem könynyebb mint olyas valamit rákenni arra a papra, a mi öt odafenn lehetetlenné teszi. Hisz manap már azt is bevádolják a hazafiatlanság vádjával, aki habár mindent meg is tesz a magyar nyelv terjesztése érdekében, nem barátja a templomban való erőszakos magyarositásnak. Annál könnyebben keverik be a papot a nemzetiségi aspirációk vádjaiba, vagy fölhasználják ellene a néppártiságot, a mi magában véve elég, hogy még azt a nyomorúságos vallásalapi javadalmat se kapja meg, amely, ugyanoly barbár magyar kifejezéssel élve, legtöbb esetben inkább »rosszadalom.« Ilyenkor az egyházi hatóságnak kötelessége védeni a papnak becsületét, jogos igényeit és azoknak érvényt szerezni. És az egyházi hatóságok — dicséretökre legyen mondva — azt legtöbb esetben meg is teszik. Megesik azonban, hogy mégis eredménytelenül. Ily esetről hoztak a napokban tudósitást a lapok. Egy, minden tekintetben korrekt papot hozott az illetöha tóság javaslatba egy szerény vallásalapi plébániára. A miniszter kifogásolta az illetőt és nem jelölte. Erre, ha igaz a közlemény, az egyházi hatóság mindenfelöl beszerzett bizonyítványokkal iparkodott megerötleniteni a pap ellen fölhozott vádakat. Mindazonáltal a miniszter erre sem hajlott; nem állította ki a praesentát. Igaz, hogy ily esetben is van expediens. Mert a miniszter sem kényszeritheti az egyházi hatóságot, hogy az illető lelkészt onnét eltegye s reá nézve is végre mindegy, minő minőségben működik ott, akár mint plébános, akár pedig mint administrator ; az állapot azonban mégis abnormis, a jó ügy érdekében nem tűrhető. Egy, hazafiságáról ismert föpásztornak szava kellene, hogy legalább annyit érjen mint a falusi jegyzők és borozó kompániák információján alapuló főispáni vélemény. De ily esetekben joggal is követelheti ez egyházi hatóság, hogy az ö véleménye és ajánlása legyen döntő a kultuszminisztériumban. A vallásalapi kegyuraság ugyanis egyházi kegyuraság jellegével bir; az egyházi kegyúr pedig azt köteles bemutatni, a kit a püspök mint legalkalmasabbat és legméltóbbat jelöl meg. Ha tehát minálunk a kultuszminiszter nehézségeket csinál a bemutatásnál, nem tartja meg az e tekintetben őt is kötelező egyházi törvényt, a püspöki karnak kell gondoskodnia arról, hogy az egyházi törvénynek érvényt szerezzen. És itt csakugyan helyén volna a legfőbb kegyúrhoz való panasz. Mert e plébániáknak kegyura Ö Felsége mint legfőbb kegyúr, a kultuszminiszter csakis az ö megbízott személyes közege, aki tehát köteles magas megbízójának intencióihoz alkalmazkodni. Nem hiszszük, hogy a miniszter eljárása megfelelne 0 Felsége legmagasabb intencióinak. E kegyuraság mindig egyházinak tekintetett s aszerint gyakoroltatott is. A fönnállóit helytartótanácsnak mégis volt ez az utasítása, hogy a püspök által jelölt lelkészt mutassa be. Ez az utasitás tudtunkkal sem megszüntetve, sem megváltoztatva nincsen. A püspöki karnak e szerint Ö Felségének legmagasabb tudomására kellene hoznia a vallásalapi kegyuraság gyakorlása körül észlelt, az egyházi törvényekbe ütköző eljárást s ezt annyival inkább, mert hisz a jelen körülmények között a püspökök kineveztetése is a kultuszminiszter utján törAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Az autonómia a kiegyezés ota. IV. A tárgyalás folyamán szóba került, hogy Róma az autonómia létrejöttének ellene állna. Kétséget sem szenved, hogy oly autonómiának, milyet a t. ház liberálisai akartak, mely végelemzéseiben nem lett volna egyéb, mint protestáns kaptafára húzott autonómia, igen Róma ellentáll s ellent fog állani, de oly értelemben a milyenben a kongresszus többsége akarta, s a mely mint Szuppan Zsigmond helyesen megjegyezte, a katholikus szellemet nem bántotta, ilyenbe, ha óvakodva is, de mégis beleegyezett volna. Szomorúan jellemző az akkori képviselőház hangulatára, hogy egy világi képviselő se találkozott, ki az aljasságig meggyalázott papságot megvédte volna, és mikor végre is egy pap, Szuppan Zsigmond fényes beszédben replikázta vissza a piszkos támadást és példákkal, többek közt egy dus érdemű főpapéval tisztázta a papság hánytorgatott politikai romlottságát, a t. háznak nem volt annyi ereje se, hogy Szuppan felszólalását, némi elégtételként osztó helyesléssel, kegyelettel kisérte volna. Tisza Kálmán is nyilatkozott az autonómiáról. Előre bocsátotta, hogy neki mind kálvinistának nem feladata fejtegetni azt az autonómiát, melylyel a kath. egyház birhat, de azért következetesnek tartotta, hogy az ő »autonómiai kellékeivel« még Ghyczyre is ráduplázzon. Ő előtte az autonómiának főkelléke az, hogy ne legyen ott szentek szentje, mely a hivők elől elzárva van, hanem hogy minden, a mi az egyházban történik, ne lehessen másnak, mint a hivek összeségének akarata. Hogy az autonómia megítélésénél a tényállással s jogi kérdéssel kell mindenekelőtt tisztában lenni, attól Tisza Kálmán »kel lékei« megsiketültek. Hisz az első autonómiai tanácskozás palám és publice kijelentette, hogy a katholikusok meghallgatása nélkül, határozatot mondani nem érzi magát kompetensnek s ezért lettek kiirva s megejtve az autonómiai követválasztások. Ez a tényállás, mi nélkül »kellekek« nem definiálhatók. A jogi kérdés megítélése, mint Eötvös kultuszminiszter válaszában kifejezte, három kérdéstől függ: 1) sérti-e a törvényt az, hogy az ország katholikusai saját egyházi szervezetüknek az autonómia alapján álló rendezését tűzték ki célul? 2) az, hogy a király erősítette meg az autonómiai választási szabályokat, megértett-e a törvény? és 3) a helyben hagyott választási szabályok összeütközésbe jöttek-e a törvénynyel? Ami a jogot illeti, azt Tisza Kálmán se tudta bebizonyítani, hogy a katholikusok megváltozott viszonyaik miatt, miért ne tanácskozzanak ügyeik rendezéséről, miért ne élnének azzal a szabadsággal s joggal, melyet az 1849-ki törvények minden bevett vallásnak biztosítottak s melyet az erdélyiek máris élveznek? Miután a jog kétségtelenül világos, világos az is, hogy a választási szabályzatok királyi megerősítésében semmi törvényszegés nem foglaltatott, azt a király egyenest főkegyúri jogánál fogva tette. A fenálló törvénynyel pedig azért se jöhetett a választási szabályzat összeütközésbe, mert föltételezhető, hogy egy miniszter törvényellenes szabályzatot megerősítésre föl nem terjeszt. Még ha a szabályzat összeütközésbe is jött volna a fenálló renddel, megtorolni úgy se lehetett, mert nem létezett még törvény, mely az autonómia ellen hozatott volna. Azt lehet hinni, hogy a t. ház liberális matador] ai végre belenyugodtak egy oly ügy vitatásába, mely még ténynyé se vált. De nem igy történt. Ghyczy újra megjelent a láthatáron, s újra kiöntötte mérgét a katholikus egyház autonómiai törekvése ellen. Alig napolta el magát a katholikus kongresszus, alig jelent meg szervezete, Ghyczy Kálmán 1871. april 3-án már meginterpellálta miatta Pauler Tivadar kultuszminiszert. Az autonómiai szervezetet az ország törvényeibe, alkotmányába, a parlament s korona jogaiba ütközőnek találta; ráfogta az autonómiára, hogy kivonta magát az állam s törvényhozás hatalma alól s föléje akar emelkedni; kifogásolta, hogy oly vagyon fölött rendelkezzen, melyre nézve az egyház tulajdonjoga még nincs elismerve ; a felségjogba ütközőnek találta, hogy kinevezésre az autonómia terjeszti fel a hármas jelölést stb., s tekintetbe véve, hogy az autonómia törvénytelen módon alakult, s úgy a mint tervezve van, a fenálló törvényekbe ütközik, kérdi a kormányt, hogy megengedi-e a kongresszus által tervezett egyházönkormányzati szervezet foganatosítását előbb, mintsem az országgyűlés jóváhagyása alá terjesztetnék ? Hogy Ghyczy interpellációjának hatása a katholikus felfogás által ellensúlyozva s értékére leszállítható legyen, ugyancsak az autonómia ügyében Zichy Nándor gróf másnap 1871 április 4-én