ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-12-05 / 49. szám

let miatt, melyet ama egyház-tanács kibocsátott 1895-ben a lelkészek szociális működésére vonatkozólag. Szavai általános figyelmet keltettek, mert világosan mutatják a protestáns egyház helyzetét: »A legfőbb egyház-tanács — mondja Stöcker — az 1895. évben egyetlen ülést sem tartott és ez évben lett kibocsátva ama második rendelet, mely a lelkészek tevékenységét akarja szabályozni korunk szociális bajaival szemben. Ez utóbbi rendelet kiigazítás akart lenni ugyanazon egyház-tanács egy előbbi rendeletét illetőleg. Lehetetlen, hogy e rendeletet kibocsátotta volna az elnök, ha a tanácsot összehívja, mert az 1890-iki és az 1895-iki rendeletek közt olyan erős elvi ellentét van, hogy a kettő semmikép sem egyeztethető össze. Mert mig 1890-ben határozottan utasítva vannak a lelkészek arra, hogy korunk társadalmi szükségleteinek megfelelőleg minden erejüket a nyilvános tevékenységre fordítsák, addig az 1895-ben kibocsátott parancs a lelkészeket pusztán-a szellemi és egyéni »egyháziasság« ápolóinak nyilvánítja, mert az »egyház* nem tarthatja feladatának a társadalmi kérdések megoldását. Már most vagy az egyik felfogás helyes, vagy a másik. Én az 1890-iki rendelet álláspontját fogadom el s nem birom megérteni, hogy miként szólhatott az egyház-tanács egészen ellenkezőleg öt év múlva. ' Az evangélikus egyház már csak azért sem zárkózhatik el-az élet szociális és politikai mozgalmaitól, mivel ez itt Németországban államegyház. Ellenkező esetben ugyanis őt a nyilvános életre képtelennek és hitelvesztettnek nyilvánítanák, ami meg nem engedhető főleg azért, mivel a katholikus egyház kiváló módon indítja lelkészeit a társadalmi kérdések gondozására. A protestáns lelkészek visszavonulása tehát azt okozná, hogy a roformatio megszűnt Németország nyilvános életének uralkodó szelleme lenni. Az egyház-tanács elnöke erősen tiltakozott Stöcker állításai ellen és megcáfolni igyekezett az ellenmondás vádját olyan furfangos megkülönböztetésekkel, melyek nem képesek megnyugvást kelteni. Szerinte a rendelet nem a szociális tevékenység, hanem a szociális izgatás ellen irányul. Sok ifjú lelkész, kellő közgazdasági stb. képzettség nélkül avatkozott a szociális kérdésekbe és sokszor túlzásba estek. Ezek megfékezését célozták csak. Főleg tiltakozott azon gyanúsítás ellen, mintha e rendelet a kormány parancsára lett volna kiadva. Nagy fölháborodással beszélt ez állítás ellen és erősen hangoztatta, hogy ő és az egész egyház-tanács teljesen a saját lábán áll épen úgy, mint az evangélikus egyház is kizárólag önerejéből él! Csakhogy e nagyhangú szavak senki előtt sem találnak hitelre. Maga Stöcker is kérlel hetlenül cáfolta meg nyomban azokat és a harc e gyűlésen azzal végződött, hogy az elnököt kinevették. De nem is nagyon szükséges szóval küzdeni, midőn tettek és események beszélnek. Mig az állam által fizetett protestáns lelkészek kénytelenek ez utóbbi rendeletnek engedelmeskedni, különben fizetésüket a miniszter beszünteti; addig a szociáldemokraták ismét egy akadálytól megszabadulva, annál nagyobb mérvben terjeszkednek. Németország sok vidékén most vannak a községi választások, melyekben a szociáldomokrata jelöltek sűrűn aratják a diadalt. A katholikus népesség között már lemondtak minden reményről, mivel itt a papság szociális tevékenysége folytán elvtársakra nem találnak és azok működését az állam nem birja megbénítani. Azért figyelmüket a protestáns helyekre fordították. De eddig itt is akadályt gördített hódításuk elé a jobb érzelmű protestáns papság; most azonban e rendelet után annak hallgatni kell, különben »izgatás« miatt lesz megbüntetve. Igy aztán még a jóakaratú Vilmos császár folyton buzdítja alattvalóit, hogy védelmezzék legszentebb javaikat a mindent leromboló szociáldemokraták ellen : addig kormánya parancsára hőn szeretett evangélikus egyháza könnyíti meg a felforgatók munkáját. Ismét,egy bizonyíték azon igazság mellett, hogy a protestantizmus pozitív munkára" nem képes és a társadalom jólétét elő nem mozdítja. Nagy hangú szavakban bővelkedik, az egész világot betölti gyalázkodással a pápa szociális intelmeivel szemben: de tenni hasznosat sohasem szokott. Jakabunk álmodik a Mikulásról. — Eredeti álom. — Esztergom, december 4. Végre valahára ismét itt voltam Esztergomban. A tisztelt közönség nem is gondolja, hogy mi hozott vissza engem Esztergomba, főkép e napokban, midőn Budapesten a városi bizottsági tagokat választják ? Őszinte ember lévén, őszintén megvallom az okokat. Elsősorban azért utaztam el Budapestről, mert résztvettem az összes városi pártok értekező vacsoráján, és miután a választás alkalmával csak egy szavazati listát lehet beadni és nem tizenötöt, •— annyi párt van most a mi fővárosunkban ~— hát jónak láttam kereket oldani. De másrészt igen kellemes »helyi érdekű < emlékek fűznek Esztergomhoz, de kiváltképen december 3-ához, Xavéri szent Ferenc napjához. Kitörülhetetlen betűkkel be van vésve szivembe ezen napnak emléke. Hála a Gondviselésnek, e napon több jóakaró barátom ünnepli nevenapját és ilyenkor kijut a Jakabnak egy kis potyaszivar, no meg egynéhány kupica jól megadóztatott itóka. Legelső vizitem szólt Esztergom város legnépszerűbb Ferencének. Amint beléptem, ott találtam lakásán az esztergomi ellenzék vezérférfiait, de mondhatom, a mi szabadelvű pártunk is szép számmal volt képviselve. A mint meglátnak, egyhangúlag kérdik : »No Jakab, mit kívánsz a mi ünnepeltünknek* ? »Barátaim —• mondám én — éljen a fúzió és a mi szeretett képviselőnk legyen miniszter* ! Hatalmas éljenzés: »Éljen a fúzió*! Én pedig megpillantván az asztalon veszteglő palackokat meg poharakat, még harsányabb hangon elkiáltom magam: Éljen az infúzió! És csakugyan lőn belőle hatalmas infúzió és az én fejemben még hatalmasabb confúzió. Majd fölmentem a Sión szent hegyére és ott a »jámborság és a tudományok? csarnokaiban lakó Ferencemhez léptem be. Amint meglátnak, azonnal kérdik : »No Jakab, mit kívánsz Ferencünknek« ? »Kanoniát, még pedig esztergomit« mondám én. Éljen, éljen —• és csak ugy tömték zsebeimet a szivarokkal. Kis Jakabkámat magammal vittem, és ez alkalomra régi nadrágomból uj zsilét csináltattam neki olyan papos zsebekkel, és még én gratuláltam és a vendégekkel szórakoztam, az én kis Jakabom, hűséges kísérőm, addig csente a cukorsüteményeket és sülylyesztette mellénye zsebébe, gondolván, jó lesz otthon a mámilébennek. Sión legtetején lakó Ferkó nak kívántam sok kanonoki promóciót és külön betétü votivmisét. Egy másik Ferkó barátomnak pedig legalább is a tanfelügyelőséget és Isten áldását, a milyen a Khón sógoromnál volt. A sok jókivánat fejében meg is vendégeltek alaposan és kíséretemben levő fiatal Jakab csak ugy szuszogott, meg könynyezett, hogy már nem győzi, hiába, nincs még kellő prakszisa. Ennyire kifáradva, elcsigázva a sok munkától, boldog álomra hajtottam le fejemet a szerkesztőségi irodában levő kurta kanapén. Nem tudom, mi lehetett az oka, talán a sok koccintás, vagy talán a kanapé rövidsége, illetve az én hosszúságom, egyszerre csak szokásom ellenére álmodni kezdek. Feleségem, a Száli, meg a kis Jakab, már néhány napja faggatnak, hogy mit fog hozni a Mikulás ? En meg szintén ezen töröm fejemet. A miről pedig az ember gondolkozik, arról szokott álmodni. Önök szerkesztő uram azt mondják, hogy »sus de glandibus« vagyis éhes disznó makkal álmodik, szitett felügyeleti jogánál fogva, be nem avatkozott volna és mit nyomasztó pártfogásának körébe ne vont volna. Élénk vervvel polemizált Samassa Mocsáry, Ghyczy s Kállay famózus tételeivel, a kik arra tanítják az embereket, mint kellene törvényes cim alatt törvénytelenségeket elkövetni, és a kik az ő negélyezett katholicitásukkal megszűnnek tulajdonképpen katholikusok lenni. Samassa beszéde Salamon Lajos és Ludwig János neheztelését vonta magára. Szidták a hierarchiai intézményt, a pápai csalhatatlanságot, protestáltak, hogy a liberálisok katholicitása Samassa által kétségbe vonatott. Zichy Nándor gróf elismerését fejezte ki a kultuszminiszternek, kiben legalább meg van az a méltányos jogérzet, hogy a katholikus vagyon s ügyek elintézését addig nem engedi a parlament által befolyásoltatni, mig a katholikusok Magyarországon illetékes orgánummal nem birnak. Figyelmet keltett Szuppan Zsigmond beszéde, ki a liberálisoknak azzal tört borsot az orruk alá, hogy a protestáns autonómia átültetését a katholikus egyház terére abszurdumnak deklarálta, mert a hierarchia föntarja magának a jogot in doctrina, in cultu. Keményfy K. D. Mikulás-bácsi ajándéka. Szivesen visszaemlékezem a boldog gyermekkorra, mikor még az ember oly sok apróságnak örül, és oly könnyen elhisz mindent, amit neki mondanak. A gyermek-évekhez sok kedves dolog és jelenet fűződik, a melyeket már türelmetlenül vár a kis teremtés ; — és ezek között jóformán az első helyet foglalja el a Mikulás-bácsi, és az ő ajándékai. Én se voltam különb, mint a többiek ezen tekintetben, s mindig kíváncsi voltam, hogy vájjon mit is fogok reggel találni az ablak közé kitett cipőimben ? Mindig vártam már a Mikulásbácsit, az ujjaimon pedig rendesen azt szoktam számlálgatni, hogy hányat is kell aludnunk még az ő eljöveteléig ? Falun lakván, nekem nem hozott soha oly drága, cifra játékszereket, mint városi kollégáimnak, hanem én evvel nem törődtem és avval az aranyos dióval, almával s több ilyenféle aprósággal épen ugy megelégedtem, sőt talán jobban is örültem ezeknek, mint a városi gyerekek az ő drága játékaiknak. Egyik évben jól emlékszem, igy szólt édes anyám : — Ha nagyon jól fogod magad viselni és szépen fogsz imádkozni, — ugy meglátod, hogy a Mikulás-bácsi, oly babát fog hozni, a melyikkel nemcsak játszhatsz, hanem beszélgethetsz is. — Ezt hallván, nagyon megörültem, inert bizony ugy egyedül, minden játszótárs nélkül, néha unalmas volt az életem, és sokért nem adtam volna, ha egy pajtással birok. Gyerekkori vágyaimnak netovábbja az volt, vajha a Mikulás-bácsi nekem is hozna olyan babát, mint a minőt hozott tavaly a tiszttartóék Jettikéjének. Valahányszor szüleim átmentek a tiszttartóékhoz, mindenkor hűséges kísérőjük voltam. Vonzott oda a szép baba, melyet ha megnyomtak, nyekkent, vagyis mint mi mondtuk, beszélt; ha megfordítottuk, behunyta szemét és aludt. Jettikévei együtt sokszor órákhosszat játszottunk a babával. Képzelhetik, mekkorát örültem most annak, hogy én is olyan babát kapok, a melyikkel lehet beszélni. Iparkodtam is magam ezután a lehető legjobban viselni, a mi nem is volt akkor nagy feladat, mivel tanulnom még nem kellett; s igy egyedül abban állott a jóviseletem, hogy ha azt mondta édes anyám: — »vedd fel a kabátot vagy kendőt, ha kimész« — felvettem, — vagy, »ne szórd szét játékaid, mert összetörnek«, — a leggyorsabban, szépen rendbe hoztam. Időközben beköltöztünk a városba, odahagytuk örökre, az eddigi kedves kis falunkat. Ennek csak örültem, mert itt minden újság volt, a mit csak láttam. Ha kisétáltak velem, alig bírtak haza cipelni, mivel minden játék-kereskedés'előtt óra számra el-el álldogáltam volna, s nem győztem betelni azon sok, szebbnél-szebb baba nézésével, melyek a kirakatban voltak sorba állítva. Azt gondoltam, hogy bizonyosan az enyém is ilyen lesz, a mit majd a Mikulás-bácsi hoz. Lassan-lassan a tél is beköszöntött. A hideg elhozta a havat, melynek pelyhei oly sűrűen szállinkóztak, hogy nem sok időbe került, és az egész vidék ugy nézett ki, mintha egy nagy, fehér dunnával takaródzott volna be, hogy valamikép meg ne hűtse magát és a vetések ki ne fagyjanak. Mily jó is a Teremtő, hogy még a növé-