ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-11-14 / 46. szám

rokkantat ápolnak és tartanak fenn, kik azon nap az utcára lesznek dobva, midőn »a holt kéz« vagyonát elveszik. Világosan látszik tehát a szociáldemokraták nemzetgazdasági politikája. Nem a szegények helyzetén akarnak ők segíteni, hanem egyedid és kizárólag a vallást üldözik és minden eszközt el akarnak venni az egyháztól, hogy az emberiség boldogulására működhessék. Ahol még kezdők, mint pl. Magyarországban is, ugy tüntetik föl magukat, mint az elnyomott munkások megváltói és gondosan titkolják, söt egyenesen tagadják azon céljukat, hogy ők a munkásosztályt vallásától akarják megfosztani. Németországban szintén higgadt modorral lépnek fel a parlamentben, mert a német nép megvetésétől félnek és azért tisztességes, mindenkitől helyeselhető elveket hangoztatnak; de ahol megérzik a nyilt színvallás lehetőségét, ott egész durvaságukban mutatják magukat. De épen ez a haláluk is. Mert ahol elveiket diadalra juttatják, ott rontást és pusztulást okoznak és mindenki undorral fordul el tőlük. Igy Franciaország több városában (Troges, SaintDenis stb.) a legközelebb mult községi választásoknál többségre jutottak, de olyan éktelen gazdálkodást vittek, hogy mindjárt a következő választásoknál megsemmisültek. Mert a szociáldemokrata elvek a éegnagyobb romlottság kifejezői, mely tulajdonságnál fogva ellenkeznek az emberi természettel; nem építenek semmit és lerombolnak mindent. Épen ezért állandó uralomra nem juthatnak. De mivel »az emberiség legdrágább javait* a rombolástól óvni kell, azért kötelesség a szociáldemokratákat a maguk valóságában megismerni, hogy a könnyen félrevezethető népeket ámításaiktól sikeresen megóvhassuk ! Jakabunk az autonómiáról. — Eredeti tudósítás. — Budapest, nov. 10. Itt vannak az autonómiai képviselők, megjöttek mind, illetve csak egy részök, mert sokan közülök, mint országgyűlési képviselők, a folytonos és kifogyhatlan parlamenti szünetre való tekintetből amúgy is állandóan Budapesten tartózkodnak. Az ország katholikusai várva várják a kongresszus megnyitását és eredményét. A legszebb reményekkel néznek elébe, és hiszik, hogy az ország millióinak óhajtásai végre teljesülnek. Én magam, becsületes orthodox izraelita létemre szívből kívánom, hogy óhajaik teljesedjenek és önöket is recipiálják, és ha nekünk lehet autonómiánk, miért ne lehetne maguknak is? Szép dolog az az autonómia, a múltkor Miskolcon tapasztaltam. A miskolci hitközség rabbi választást tartott. Két jelölt is volt, Leberwurst Schmókesz és Goldwurm Sólem. Én az utóbbi mellett korteskedtem. A választás szép rendben folyt le, és leszámítva egy kis verekedést és távlati verseny-köpködést, senki fiának komolyabb baja nem lett, legföljebb egynéhánynak arcát jól szétkarmoltuk és ünnepi kaftánját széttéptük. Ez a mi autonómiánk kisebb kiadásban. Kíváncsi vagyok magam is, hogyan fog az önöké kiütni ? Midőn megkaptam szerkesztő uram fölhívását, hogy a kongresszus munkálatait figyelemmel kisérjem, azonnal elhatároztam, hogy résztveszek gróf Zichy Nándor által az »Angol királynő«-be egybehívott értekezleten. Szerdán este volt. Beszaladok Hozenluszt Dávid sógoromhoz, akinek van a Rombach-utcában a legelső és legelegánsabb ruhakölcsönző intézete, és kölcsönbe veszek egy szép testhez álló frakkot s ezzel neki indulok a Mária-Valériautcának az angol királynőbe. Előttem már számos képviselő bement volt oda. Kinyitom az ajtót és mélyen meghajtom magam. Szapáry Pisti gróf odaugrik mellém, gyanúsan végig néz, ugy látszik az arcomat nem valami nagyon katholikusnak találta, mintha én volnék annak az oka, hogy apámra az őr. Kükürüczbaum Jakabra ütöttem, de gondolván, ismerkedési estély van ma és nem volna tanácsos egy képviselőt megbántani, azért kérdi tőlem: »hat te kit képviselsz itten?* Rámondom: az »Esztergom«-ot, amint tényleg is szerkesztő uram engem bizott meg azzal, hogy lapját képviseljem. Ekkor már több képviselő jött az ajtóhoz és amint hallották, hogy azt mondtam, hogy én az »Esztergom«-ot képviselem, nagyokat kezdtek kiabálni: »Nem igaz, hazudik, Esztergomot Frey Ferkó képviseli, az esztergomiak Frey Ferkót választották meg képviselőjüknek.« Szapáry Pista erre egész udvariasan azt mondja: »Bocsánat uram, az autonómiai értekezleten csak autonómiai képviselők vehetnek részt.« Véletlenül oldalt tekintek s ott látom Lepsényi Niki barátomat s odaszólok Szapáryn'ak: »Hat itt a Niki barátom kit képvisel? melyik egyházmegye küldte ki őt autonómiai képviselőnek? neki szabad ide bejönnie és nekem nem?« Nem is fejeztem be mondókámat, már is repültem kifelé, akár vigéckoromban, amikor egy napon tizedszer mentem Pelzfrasz üzletébe portékámat kínálni. Szerencsémre az értekezletet az »angol királynő « földszinti helyiségében tartották s igy nem szenvedtem súlyosabb esést, de meg gondoltam, majd az ablak alatt meglapulva, szépen kihallgatom az értekezőket. Oda tartottam az ablak felé, s mit látok? Ott gugolnak nagy katholikusaink : Kobek Stefi, Matlekovits Sanyi, Janics Imriske és Polónyi Géza. »Hat ti, mit kerestek ittV« kérdem őket. >Ejnye Géza barátom és te oly jó katholikus létedre sem tudtál mandátumra szert tenni ?« kérdem Polónyi Gézát. »Pszt, pszt* igy szól Géza bátyám, »hallgass, most tanácskoznak.« Én is oda lapultam az ablak alá és hallgatództam. Géza meg csak nagyokat nevetett s mondogatta : »ugy kell. ugy kell, miért nem választottatok meg engem?« * Bizony nagy kár — felelém én — már most ki fog beszélni, ki fog programmot adni?« Azalatt a bennlevő hetven képviselő tanácskozott. Első sorban fölvetették a kérdést, milyennek akarja a pápa az autonómiát? »Hm. ha mi azt tudnók« volt az egyhangú válasz. Miképen vélekedik a püspöki kar az autonómia felől? »Hm, ha azt lehetne tudni.* Van-e valakinek programmja? Mélységes hallgatás. Géza barátom hasát fogta és csak nevetett, majd igy szólt: »Ugy-e nincs programm? nekem van és milyen gyönyörű.« Kikből fog állani az ellenzék ? Milyen pártalakulások lesznek ? Ki fedezi a kongresszus költségeit ? Mit akar a kormány ? Nem tudott senki semmit. Végre egyhangúlag elhatározzák, amit biztosan tudott mindenki, hogy másnap résztvesznek az ünnepélyes Veni Sancten. Géza barátom velem együtt elindult és csak kiabált: »Ugy kell nektek, miért nem választottatok meg engem képviselőnek, én majd csináltam volna rendet.« A görögök Szabó Jenőnél gyülekeztek össze, köztük Timon Ákos a római görög. Szabó Jenő leszidta jól a latinokat, kiktől soha nem kapott semmit és kimagasztalta a magas kormányt, melytől jó zsiros nyugdijat huz és ezzel a görög képviselők értekezlete véget ért. Én ezalatt elszaladtam a Lloydba a szabadelvű klubba, és ott elbeszéltem a tapasztalatokat. Wlassics Gyula jó nagyokat nevetett és aztán lis hajlamokkal viseltetem a gvardiánnal szemben, hanem vagyunk sokan, igen sokan. S az a feltűnő szívesség, melyet a vikárius tanúsított irányomban, az meg pláne hízelgett nekem. Tartottam is a barátságot nagyban, mert gondolatim a jövőben jártak, s már most számláltam a napokat, melyek közelebb vittek egy gvardián választáshoz, hol többnyire a vikárius csillaga szokott felragyogni. Ilyen siralmas volt a helyzetem a zárdával szemben, mikor hogy-hogy nem, egy ismerős társaságra bukkantam, s — ott ragadtam. Folyt a beszéd egyről-másról, kalandokról és kissé kényes históriákról. Egyszer csak az egyik hölgyecske felém fordul, s behízelgő módon megszólít: Ugyan édes (tyhű, gondolám magamban, már édes, még soha sem vittem ennyire ; a bevezetés elég érdekes, de váljon a tárgyalás?) — ugyan édes Zsámbokréty úr. nem lenne szives bennünket a zárda kertjébe vezetni? Hallottuk, hogy igen jó viszonyban van a barátokkal, s igy az ön pártfogása mellett talán bejuthatnánk abba az elrejtett kis paradicsomba. Oh kérem alázattal, legszebb pillanata lesz életemnek, midőn kegyeteknek ezt a kis örömet megszerezhetem. (Magamban pedig megátkoztam még a percet is, mely összehozott bennünket; mert óh a gvardián — a gvardián.) Felszedelőzködtünk, s a félórányi utat gyalogszerrel tettük meg. Vig csevegés közt mult az idő, s észre sem vettük, már a kolostor falai előtt álltunk. No most jön a te végórád, azaz a tekintélyeddé, gondolám és — becsengettem. Benyitunk, egy esdő pillantást vetek az ég felé, mely azonban csak a plafonig jutott, s tudakozódom a gvardián után. Igen sajnálom uram, feleié a fráter, de a gvardián úr reggel elutazott, s csak holnap tér haza. Hála az égnek, tört ki belőlem, meg vagyok mentve. De a páter vikáriust csak itthon találjuk? Igenis a szobájában van, tessék oda fáradni. Szivesen fogadott a páter, s kérésemnek mi sem állt útjában. Oly ragyogó arccal kerültem a hölgyek elé, mintha csak a valódi paradicsom kulcsait kerítettem volna kézre. Nyitva az út hölgyeim, parancsoljanak^ legalább is tiz kilóthiztam, mikorhárom ragyogó szempár mosolyaköszönte meg szívességem. Nagyszerű idő volt, s a dús lombozatú fák alatt tele tüdővel szívtuk a balzsamos levegőt. Már egy óráig sétáltunk, midőn nagyszerű gondolatom támadt, melyet azonnal nyilvánosságra is hoztam. Hölgyeim, most készüljenek egy kis meglepetésre. Oly gyönyörű rózsákkal fogok mindjárt szolgálni, a minőket még soha sem láttak ! Ugyan ne mondja, volt a válasz és már is kíváncsiságtól űzetve, nógatni kezdtek, hogy hát csak mentül hamarább,ám! És én siettem is eleget tenni kívánságuknak, mert a boszú, hej az édes boszú is vezetett. Ez a fózsatő volt ugyanis a gvardián legkedvesebb virága — sétánk most épen feléje vitt. Az átható illat már messziről érezhető volt, s az én hölgyeim ugyancsak iparkodtak, hogy megbámulhassák, s hogy még jobban — megkívánhassák. No most, gondolám, itt az idő, hogy egy csapással két legyet is üssek, megbosszuljam magam és lekötelezzem a Nagysámokat. És én nem haboztam. Elraboltam a féltett kincseket, s bizonyos megelégedéssel nyújtottam át a rózsákat bájos kísérőimnek. De kaptam is ám cserébe egy-egy meleg kézszorítást, melyeket nem adtam volna a világ összes kincseiért. Szomorúan állott a kis rózsafa egyetlen virágával, melyet meghagytam hírmondónak, hogy figyelmeztesse gazdáját az elrablott kincsekre és hogy megpukkadjon mérgében. Pompás hangulatban tértünk vissza. De jaj . . . ni mi az, valóság vagy a szemem káprázik, a kertajtóban állott a gvardián. Hajam minden szála az égnek meredt s szivem megszűnt dobogni. Üdvözlöm hölgyeim a mi szerény körünkben — monda a gvardián kalaplevéve, a mint megpillantá kísérőimet, s engem figyelemre se méltatva — s ha tudtam volna, hogy az én vendégeim lesznek, el sem távoztam volna hazulról. Ah de mit is látok, folytatá azután kissé gúnyosan, Zsámbokréty ur kegyed is itt és már meg is előzött engem? Valóban szép, hogy most az egyszer szolgálatot is tett nekem. Ép most akartam én is leszedni a rózsákat, hogy az a sok virágtetű a többit is el ne lepje, mert a bokor tele, meg tele van velük. Többet nem szólott, de elég volt ennyi is. A hölgyek ijedt pillantást vetettek a nemrég átnyújtott rózsákra, s azok kelyhében fel is fedezték azokat a kellemetlen kis állatokat, s indignálódva dobták a földre, miközben lesújtó pillantásokat löveltek felém, mintha mondták volna : Hát ez az a szép meglepetés, melyet nekünk szánt ? Köszönjük szépen, de többet nem kérünk belőle, s hátat fordítva, ott hagytak a faképnél. Egyszerre vége lett minden barátságnak ! Én pedig most azon gondolkoztam, hogy hát most kit gyűlöljek jobban, ezeket a hirtelen hölgyeket, vagy pedig az ördöngös — gvárdiánt. Vik-Csenk.