ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-11-07 / 45. szám

mokrácia sem általános ezerjófű minden baj és nyomor ellen! Ausztria szolgáltatja e részben a legtalálóbb bizonyitékot. Megvan Ausztriában is a népképviseleti készülék ; de ba nem funkcionál jól, mi haszna ? Ha a malomkerékre kavicsot dönt a garat, bizony az nagy nyikorgással és csikorgással csakhamar obstrukciót csinál s beadja a kulcsot: igy vagyunk a kormányformákkal is. A forma olyan mint egy gép, mint egy készülék; a készülék jó lehet; az egyik tökéletesebb lehet mint a másik; de a készüléket jól kell tudni kezelni s alkalmas anyag s hozzáértő fogások nélkül, minden tönkre megy, még a népképviseleti rendszer is. Azért igazat adunk Jósika Lajos bárónak, ki erről szólva, egyik beszédében azt mondja: Némelyek a szabadságot a kormányrendszerben hiszik feltalálhatni, úgy annyira, hogy az absolutismussal szemben a konstitucionalizmust, parlamentarizmust, vagy a köztársaságot nevezik tökéletesebb államformának s a szabadság magasabb fokának. Tökéletesebb forma lehet, de a szabadság magasabb fokának azért még be nem válik. Én azt hiszem, hogy minden kormányrendszernek feladata az, hogy a közjót előmozditsa, s hogy akként biztosítson mindenkit, hogy szabadságában ne bántson, ne sértsen senkit. Igaza van ; a szabadságot a kormányrendszer nem biztosítja ; a" tömegek uralma is kényuralom lehet, sőt rémuralom lehet; a tömegeknek is sugalhatunk eszméket, melyeken a közvélemény megfeneklik, s melyeket később nevet az ivadék. A tiszta népuralomnál semmi sem alkalmasabb mindennemű haladásnak megkötésére, amint azt Svájcban is látjuk, hol bizonyos javaslatok fölött közvetlenül a nép szavaz. Ezek a népszavazások mutatják, hogy a nép rendesen leszavaz minden újítást, minden haladást, s a rideg status-quo álláspontján reked. Tehát nem a kormányrendszeren, hanem első sorban az embereken múlik, s nem a készüléken, hanem az erkölcsön, s az igazán fölvilágosult hozzáértésen áll, hogy üdvösséget vagy kárhozatot hoznak ránk a rendszerek. S ugyan a mi népképviseletünk szerencsésebb csillagzat alatt áll-e mint az ausztriai? nem; itt is az erőszak s nem a szabadság az uralkodó hatalom. Külföld. —-cs.— Az orosz-francia szövetséget »oroszlánok barátságának« szeretik nevezgetni a lelkes franciák. A kormány lapjai általában szorgalmasan ápolják a rokonszenvet és magasztalva hangoztatják, hogy Oroszország emelte ki Franciaországot azon elszigetelt helyzetből, melyben eddig volt, és visszaadta számára a tekintélyt, hogy a népek tanácsában ismét kellő súlylyal bir szava. Az ellenzéki lapok azonban nem titkolják azon gyanút, hogy eme barátság sok milliárdba kerül. Franciaország adja a fegyvert és költséget, Oroszország pedig szedi az anyagi előnyöket. És valóban az orosz közvélemény nem olvadoz hasonlóan a franciákéhoz, hanem hidegen ügyel a saját hasznára, mint a legutóbbi alkalommal is kimutatta, midőn Ghinában a francia befolyás Oroszország érdekeivel összeütközött. Ekkor kíméletlenül lépett fel ellene az egész orosz diplomácia, felmordult rögtön az egyik oroszlán. De ennél sokkal érzékenyebbek az oroszok ama területen, hol az anyagi mellett a vallási érdek is szerepel: Palesztinában. Franciaország önmagát mindig a katholicizmus fővédőjének tartotta keleten és ezen szellemben működött diplomáciája még akkor is, midőn otthon a legerősebb egyházgyülölet vezette a kormányt. Mindig érvényben tartotta Gambetta kijelentését, hogy »az egyházgyülölet náluk nem kiviteli cikk* és külpolitikájukat nem befolyásolhatja. Ez oka azon ellenmondásnak is, hogy mig belföldi hadseregükből a vallás gyakorlata teljesen száműzve van, addig a gyarmati és tengerész haderő gondosan van ellátva lelkészekkel. Természetesen ez kizárólag politikából történik, mert Franciaország összes gyarmat-politikája főleg keleten kizárólag a katholicizmus védelme cimén szerepelhet. E tekintetben nem okozott lényeges változást még azon körülmény sem, hogy a Suez-csatorna és Egyptom az angolok hatalmába került. Ezután is megmaradt azon helyzet, hogy keleten a katholicizmus és Franciaország érdekei egymást fedik. Még a keresztes háborúk óta különleges jognak tartják a franciák Palaestina védelmét, melynek gyakorlásában senki sem tartja érdekében állónak őket akadályozni, kivéve — Oroszországot. Ez azonban annál féltékenyebben nézi ott a franciákat és befolyásukat rendszeresen csökkenti. Láttuk is, hogy az orosz-francia barátság első kezdetében már a franciák tétlenül nézték az örmények lemészárlását és >fővédő« szerepüket nem érvényesítették. Mert amily összhangban állnak a két ország érdekei nyugaton, épen olyan éles e tekintetben az ellentét keleten. Itt ugyanis Franciaország érdeke az, hogy a katholicizmus erősödjék, mert minden katholikus vallású egyén egyszersmind francia érzelmű lesz, Oroszország pedig épen ellenkezőleg az orosz egyházba vonja a népet és igy saját alattvalójává teszi. És e célra rengeteg pénzt költ. Elárasztja Kis-Ázsiát orosz iskolákkal, melyekben jól fizetett tanitók terjesztik a Róma és igy a franciák vallása elleni érzületet. Ennek ellensúlyozására Franciaország sem kiméli a költséget és szintén sűrűn állítja a francia iskolákat, melyekben a szakadár orosz egyház megsemmisítésén működik. Tehát mig a magasban a diplomaták »barátságban « ölelkeznek, azalatt lenn minden erővel terjesztik a gyűlöletet és ezzel mélyítik a népeik közt levő ellentéteket. A franciák eme keleti politikájukban nagyon számítanak Róma támogatására és erősen meg vannak győződve a pápai diplomácia rokonszenvéről. Épen ezen okból van elterjedve azon híresztelés is, hogy az orosz-francia szövetség létrehozásában XIII. Leónak nagy része volt és a szellemeskedő diplomaták nem két, de három oroszlán barátságáról is beszélnek. Midőn a francia parlamentben a külügyi költségvetést tárgyalják, mindig bőkezűen bánnak a pénzzel Kis-Azsiára vonatkozólag. Egyenesen kimondják, hogy itt élet-halál küzdelem van a két vallás és igy a két ország közt. Azért nem szabad fukarkodni itt a kath. iskolák fölállításával, mely egyedüli eszköz a francia hatalom föntartására. Az uj orosz-francia szövetség legérdekesebb következménye tehát az, hogy Franciország az északi medve fojtogató ölelései miatt kénytelen a pápa karjai után esengeni. A pécsiek és az uj püspök. A kinevezés kire Pécsett. Szombaton délután 5 óra felé jött a püspöki kinevezés hire Pécsre, de nem hiteles forrásból. Vasárnap reggel megkapták, mint a „Pécsi Közlöny

11 irja az, „Esztergom"-ot, mely rövid pár sorban meghozta a kinevezési hirt teljesen illetékes forrásra való hivatkozással. Ez volt a kinevezés első hiteles hire. Vasárnap este várták a hivatalos »Budapesti Közlöny«-t, hogy abban a legfelső királyi kéziratot olvashassák, de a sürü köd miatt a vonatnak késése volt, minek folytán a hivatalos lapot csak hétfőn reggel adta ki a pécsi posta. Ekkor aztán egészen átengedhették magukat a pécsiek az örömnek, miután a hírről hivatalosan is meggyőződtek. nek is van már katholikus lapja, annak létesítésébe ö is támogatólag folyt be. Az egyházmegye papjainak politikai meggyőződését so se korlátozta, azt azonban tanácsol hogy a fortiter elv mellett a suaviter módot is kövessék. A nemzeti aspirációkat lelkében hordozza s mint püspök se mond le soha nemzeti missiójának hü követéséről. Erős egyházi konzervatismusa megőrzi őt i attól, hogy a korszellem csábos útvesztőjébe tévedjen. Egyházmegyéjének élni, egyháza érdekét minden téren a támadások ellen is megvédelmezni, ez az ő kormányzati szellemének krédója. Gratulálunk azért a boldog pécsieknek, hogy az új püspökben oly főpapot nyertek, aki az apostolok székén ülve, Isten törvénye szerinti atyjuk lesz. Forma facti gregis ex animo ! Ilyen püspöke lesz Hetyey Sámuel a pécsi egyházmegyének. K. K. D. Kersch Ferenc „Requiem"-je. — Előadva f. é. nov. 2-án. — A róm. kath. egyház istentiszteletének külső eszközei között a zene mindig kiváló helyet foglalt el. Bizonyítja ezt a kereszténység történetének a zene történetével való egybevetése. A zenének művelése s ápolása mindenkor hű kísérője volt és maradt a keresztény vallás gyakorlásának, már a kereszténység bölcsőkorától fogva. A folytonos művelés és szakavatott fejlesztés az emberi hangon alapult egyszerű egyházi zenét oly magaslatra emelte, ahol a »Missa«, »Requiem« és »Oratorium« válfajait látjuk. A megváltozott laicizáló korszellem s a visszafejlődő izlés ugyan az egyházi zenét is modern hangokból szőtte, úgy hogy a melódia s harmónia messze eltévedt azon komolyságtól, melyet a »Musica sacra* feltétlenül megkíván; de az ujabban nyilvánuló törekvések igyekeznek a komoly tartalmat és alakot visszaállítani. Alig van nevezetesebb zene-költő, ki tehetségét a Requiem válfajában nem izmosította volna, s ma is az önző érdekek világában nem egy Requiem jelenik meg, mely inkább concertterembe, mint templomba való. Mert a templom azon hely, ahol a halandó szivét úgy bánatában, mint örömében Isten szine előtt imában tárja fel. Itt nincs helye a vakmerő önbizalomnak, de nincs is helye a végleges elcsüggedésnek. Aki szivének fokozott örömében Istennek hálát ad, az itt nem fog érzetének korlátlan örömhangokban kifejezést adni, s viszont, kit a világ gyötrelmei agyonkinoznak, az ott megtörve, de el nem csüggedve vigaszt keres és talál, miközben fájdalma zajos hallgatás helyett csendes fohászba olvad föl. Igy fogva fel e szent hely jelentőségét, a zenének is alkalmazkodnia kell annak komolysága s méltóságához, mert az egyházi zene ennek szent érzelmében nem tűr meg triviális, banális hangokat. E kis elmefuttatás után térjünk át tulajdonképi tárgyunkra, Kersch »Requiem«-jének ismertetésére. Ezen mű úgy inventio, és béltartalma, mint zenei szerkezet és ellenpontozatos structura tekintetében figyelmet érdemlő munka, mely halkabb részeiben áhítatra gerjeszt, erőteljes megnyilatkozásában a bennök rejlő erővel lelkünket rázza meg, s általában s egészében igen szépen s megfelelőleg simul a szöveg tartalmához. Látható e composition, hogy szerzője szorgalmasan tanulmányozza Bachnak, e zenetitánnak elévülhétlen müveit. A »Kyrie« bevezető hangja, mintha az éj mélységes homályából hangzanék fel, s az ezen alaphangra épített érdekes és változatos harmonium szövés, mely csakhamar visszavezet az alaphang mint orgonapontra, — olybá tűnik fel, mintha látni vélnők a lelkek hányódását, melyek küzdelmes vergődésükben fáradtan és kimerülten viszszaesnek az örök sötétség titokzatos mélyébe. A »Dies Irae« megrázólag festi az elemek fékvesztett tombolását és csatározását, a villám és dörgés vad symphóniáját, melynek rémes zajában az elkárhozottak kiáltásai és nyögései elvesznek. Meglepő hatást kelt az ezen részben kifejezett zenei konfliktusoknak harmonikus módon való megoldása. Azon hang, melyaKyrieben oly kisértetszerűen hangzott fel, az OíTertoriumban kitartó és erélyes vergődés után az örök világosság fenséges régióiba küzdi fel magát, a hol magasztos erélyben kulminálódik. A celló panaszos hangját halljuk a Sanctusban, melyet csakhamar az emberi hang könyörgése vált fel, hogy később szerepet cserélve hallhassuk az előbbiekhez hasonló zenei momentumaikat, melyek mintha tömjén illatot terjesztené-