ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-10-17 / 42. szám

és szuronyok után kiabál, a gyűléseken pedig ott van a rendőr, a ki duplán is hegyezi a fülét, nehogy egy szót is elszalasszon, ha valaki az »urak« ellen akarna szólani. Arra mindenki kész, hogy a szocialista »mozgalmat« elnyomja, de arra senki sem tekint, hogy kutassa amaz okokat, a melyek ma a földművest, a munkást belekergetik a felkelésbe, és nem látják, hogy ezen mozgalom a hosszú méltatlanságok nevelte elkeseredés >va banque«-ja. Nem védjük a szocializmust az ő kifejlődése és alakjában, de igen is beismerjük, hogy az természetes folyománya a mult hibáinak és a társadalom ma nagyon hibás, ha lelövi a szocialistát, és ezáltal megvédeni vélte a pénztárát, a helyett, hogy meghallgatná a panasza okát, és a közte és az őt lenyűgöző — mondjuk — »ur« között méltányos egyezséget hozna létre. Elfogult ember az, a ki belátni nem akarja, hogy a mai törvény sok oly institúciót alkotott, a mely kedvez az »uraknak« és fáj a szegénynek. Hogy itt csak egyet említsek meg a sok közül, felhozom a mostani vadászati törvényt, a mely jelen alakjában valóságos ostora a szegény népnek és a gazdag urak .mulatsága. Miért legyen az a vad, a mit a jó Isten ugy oda adott az embernek, mint mindent a természetben, éppen csak az »uraké« ? Jól van —• legyen ugy — mondjuk, hogy az a vadállomány, a mely valakinek a birtokán születik és él, kié a birtok, annak a tulajdonosa lőjje le, hogy haszna legyen belőle, mint más egyéb földi hozamból, vagy legyen számára a vadászat mulatság és hogy ezen mulatságban bő része legyen, neveljen magának egy nagy vadállományt, de saját költségén, illetőleg az a birtok, melyen a vad terem, az nevelje is fel a vadat. De mit látunk ma? azt, hogy a vadászat nem más, mint uri mulatság, valóságos uri monopólium, — de még ez is hagyján volna, mint mondtam, a saját birtokán — de hogy ezen uri passzióhoz, ezen mulatsághoz a szegény földműves hozzá járuljon, az már manap, a »szabadsag és egyenlöseg« korszakában nem járja. . Manap általánosan elterjedt a szokás, hogy a községek határterületén a vadászati jogot az urak kiveszik, és ők lelövik, elviszik és megeszik, vagy külföldre eladják azt a vadat, a mi a szegény ember véres verejtékkel bemunkált földjén táplálkozik. Egész éven át túrja a szegény ember azt a kis földet, a melyből egy kis télire valót akar kihozni és ime mikor a termés érik vagy érett, egészen elpusztítja az uri árendás vadja, 0 kiméli a vadat, szaporítja, hogy mennél nagyobb mulatságot adjon neki a puffogatás, mulat, mikor a nyul bukfencei, a mely télen át tönkre teszi a fiatal facsemetéket, mikor hull a levegőből a fogoly, a mely a zabot, árpát és kukorica föl-' deket tönkre teszi. A kis birtokos pár ölnyi kukoricáját pusztítja a vaddisznó csorda, a nyulak lerágják a herét, és igy tovább. Ha aztán a szegény ember panaszra megy az úrhoz és mutatja a lepusztított termését, durván elutasítják, és nevetnek felette, ha szeme könybe lábad, mert a törvény csak a nagy vad okozta kárt térítteti meg. Ha a szegény ember elcsip egy fia nyulat, vagy a fogoly tojást haza viszi és rajta csipik, ugy elverik az urak rajta a port, csak ugy bruug, hogy merte ő szegény ember létére megkívánni a nyulpecsenyét, mert ez csak uraknak való. Hol itt az igazság ? Lehet-e aztán csodálni, ha az igy agyon nyomorgatott nép, a mely védetlen oda dobva van a nagy vagyon hatalmának, elkeseredik és azokhoz szegődik, a kik jobb sorsot Ígérnek ; és e nép, a mely csak elnyomatását látja minden oldalról, szive keservében nem válogat a módok között haragja kitörésében. Pár éve már, hogy a német lapok is igen kikeltek a mostani vadászati törvény ellen, bemutatva a károkat és különösen utalva a gyümölcstenyésztés apadására, mert a túlszapora vadállomány miatt tönkre mennek a legszebb gyümölcsös kertek, és a birtokosok védekezni nem birván, abba hagyják a faültetést. Mit használ az, ha a községi pénztárak a vadászati bérletből 50—60—100 frtot kapnak, és e miatt az egyes, sokszor szegény birtokosok kára ezrekre megy. Ám óvják a nagy területekre terjedő birtokokon az urak a vadat, de a községi határok szabadok legyenek. Azt a vadat az ur Isten nem csak az uraknak teremtette, hanem az egész emberiségnek, tehát jusson a szegénynek is belőle; ugy ha a község bérbe adja a vadászatot, az uri passiónak élő vadász térítse meg a szegénynek a kárát, nehogy a nyul egye meg a gyermekek téli kenyerét. Tekintettel a már is mutatkozó elkeseredésre s hogy eleje vétessék minden összeütközéseknek és ebből folyó uj csapásoknak a szegény népre, ideje volna a vadászati törvényt módosítani, és a szegény nép véres verejtékü munkáját az »uri mulatság« nyomása alul felszabadítani, és nem kellene addig várni, mire a nép türelme elfogy és a fütyköshöz nyul, hogy vele leüsse először a kártevő nyulat, vagy tévedésbe^ mást» ÍAV Külföld. —cs.— Olaszországban ujabb erővel kezdődik a kultúrharc. A legközelebb lefolyt években némi csend uralkodott, sőt Rudini nem egyszer hajlandóságot mutatott a katholikus érdekek kielégítésére. Nagy feltűnést keltett ekkor a miniszterelnök kijelentése, melyben a vallásos nevelés szükségességét hangoztatta a parlamentben. A szabadkőművesség felzúdult erre és megtámadta Rudinit » klerikális* hajlamai miatt. De ő egy ideig nem ijedt meg tőlük, sőt súlyt fektetett arra, hogy a Crispi-uralomtól eltérő módon bánjon az egyházzal. Most azonban lényegesen megváltoztatta magatartását és teljesen a szabadkőművesek szellemében intézkedik, midőn az egyházról és pápáról van szó. Elfogadta a kultúrharcok programmját és ezerféle gyűlöletes eszközzel üldözi a katholikusokat. Honnét e hirtelen változás ? Ennek oka nem más, mint hogy a katholikus mozgalom félelmes kezd lenni a liberálisoknak. A szabadelvű párt főleg a legutóbbi milanói katholikus kongresszus óriási sikerétől a legnagyobb mérvben összerezzent. Mindig szembetűnőbb ugyanis a katholikusok tömörülése, kik még most ugyan a pápai utasitás értelmében á politikai téren visszahúzódnak, »sein nem választanak, sem nem választhatók «, de annál hatalmasabb eredményeket mutatnak fel a társadalmi mozgalmakban és a községi választásoknál. Ezek után következtetve rövid idő múlva oly erőt fognak képviselni, melylyel a legelső politikai fellépésnél döntő tényezőt fognak alkotni. Ez erősbülést pedig főleg azon körülménynek köszönik, hogy a katholikus mozgalmakban a világi elemek fáradhatlanul szerepelnek. A papság természetesen buzgó segítőjük mindenben, de a tulajdonképeni vonzóerőt a tömegre a hithű világiak gyakorolják. Olaszországban ily fordulatra épen nem számítottak a liberálisok és a fenyegető veszély láttára gondolkodni kezdenek. Európa legfőbb liberális lapjai egyhangúlag bevallják, hogy nemcsak Olaszországban, de általában egész nyugaton n vallásos érzület — szerintük „klerikalizmus" — nagy arányokban növekszik. Ennek okát abban találják, hogy a népek mindenütt csalódtak a liberális eszmékben, melyek épen az ellenkezőjét nyújtották annak, amit Ígértek. Ehhez járul azon jelenség, hogy az államfelforgató elemek száma félelmesen növekszik és nem találnak ellenük óvszert a liberális szólásban. A liberalizmus csalásnak bizonyult, nem a nép barátja, hanem kegyetlen ellensége gyanánt lett felismerve. A megcsalt népek azért elfordultak tőle és kezdenek visszatérni a mindig becsületesnek bizonyult. »klerikalizmus«-hoz. Olaszországban a végletekig kiszipolyozott nép undorral tekint a liberálisokra és az utóbbi időben a szivtelenül nagy adók miatt elkeseredése a legnagyobb fokra hágott. Ha tele van valami jóféle somlyai vagy badacsonyi folyadékkal, benne lakik sok ember boldogsága. Szeretik is simogatni a boros gazdák, legyen akár ünnepies csikóbőrös kosztümben, akár színehagyott fakó mondurjában. A vele való sürü csókolózás édes mámora, esküvőnélküli lakodalomba viszi az embert, hol kiki zene nélkül járja a kalamajkót, hamar lesz a vőlegényből menyasszony »Kati« titulus alatt. Csúnya vén vakarcs, de sokszor rászedted már a beléd szerelmes párodat. Gonosz csutora, csak egyszer hallottam Varga Páltól, hogy őt is befonván, magad is rászedődtél. De hát hogyan is képzelte Varga Pál, hogy általa rászedetett a csutorája ? Jómódú ember volt községünkben Varga Pál. Felnőtt legényfiai elvégezték künn a mezei munkát, felesége gondos háziasszony lévén, rendben tartotta otthon a házát s igy ő nyugodtan sétálgathatott el naponkint szőllejébe, Somlyára. El is ment majd minden nap, különösen szüret után, midőn megsavanyult már az ujbor. Reggel felkészülődvén, zsebébe tette a pincekulcsokat, egy darab kenyeret és szalonnát, hátára akasztotta üres csutoráját, elválhatatlan barátját. Csutora nélkül őt képzelni sem lehetett, úgy mint koldust tarisznya nélkül, csak avval a különbséggel, hogy a koldus mig üres a tarisznyája, a mellén hordozza s ha megtelik, veti a hátára; Pál csutoráját üresen a hátán vitte, tele pedig visszajövőre a mellén hozta; igy természetesen könnyebben sikerült szájának a csutora száját megvizitelni s vele bensőbb barátságba elegyedni. Legtöbbnyire az lett a dolog vége, hogy mire hazaért, rendesen már a hátára került a csutora, de reá nézve eddig minden veszedelmes utókörülmény nélkül. Legföllebb otthon kissé zsörtölődött vele házi népe, hogy csak a maga jóvoltáról gondoskodik, de azután ezek is elhallgattak, ha azzal biztatta őket, hogy holnap majd minden máskép lesz, hogy majd őket is részesiti az arany folyadékból. Épen most is pincéjében üldögél. Késő őszi szél fúja körül a pince oldalait, de Pál gazda könnyen türi ezt, mert mig kezeit, lábait s arcát jóizüen melengeti a pince sikátorában egy kis parázs mellett, belsejét sem feledi fölmelegíteni nyers borocskájával. A pirított szalonna száraz kenyérrel királyi eledel a szőlőben, lehet erre jól inni, tapasztalta is ezt Pál, mert már a második csutora bor fölött ült statáriumot; s ugy veszi észre, hogy kicsinyeskint még is jó lesz hazavásni, mert ebben az időszakban az ut is síkosabb, mint máskor; hamarább feldűl a jókedvű ember, mint nyáron; a szabadban való hálás pedig a hegyúton most kellemetlenebb mint kánikulában. Nem is soká gondolkozik, hanem még egyszer körülnézi hordóit, tele veszi az otthon valók számára csutoráját, — most az egyszer csakugyan hátára akasztja, — eloltja tüzét, becsukódik, s indul hazafelé. Már jól elhagyta a szőlőhegy gyepüjét. »Veszett hordta« tűnődik magában útközben, de nagyon kezd sötétedni. Még soha sem emlékszem, hogy iiyen hosszú és síkos lett volna ez a somlyai ut, minden követ megtalál rajta a lábam. No meg ez a csutora sem volt ilyen nehéz és törős, hanem majd segítek a dolgon. Egyet iszom a csutorából, az bizonyos, hogy ennyivel is könnyebb lesz; nyomban mellére is fordítja régi szokás szerint, itt majd törős sem lesz. Hiába, ha az ember eltér rendes szokásától, mindjárt érzi annak hiányát; meg ha az ember öregszik, lábai is kezdik fölmondani a szolgálatot, de hát azért, van az embernek esze és egy kis ereje, hogy segítsen magán. Igy ni! Ezzel hátra nyul, hogy megnyakalja csutoráját. Már lecsavarta annak födelét s erősen szívja annak tartalmát, de e percben megbotlik s erősen vágja magát a földhöz, csutoráját pedig egy útszéli megyekőhöz. »Klikk-klak, klik-klak, klik-klak, klik-klak« szól a csutora, útnak eresztvén belső tartalmát. Varga Pál ugy fektében utánna néz sóvár szemekkel eldobott csutorájára, de se felkelni, sem kezével elérni azt nem tudván : ^Beszélhetsz már, most ugyan rászedted magadat, mert én nem tudok rajtad segíteni« mondja lemondólag. Igaza volt, mert most az egyszer csakugyan nem tudott csutoráján segíteni, mert magával is tehetetlen volt . . . Nemes Antal.