ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-08-08 / 32. szám

Il.évjolyam. Esztergom, 1897. augusztus 8. 32. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt Félévre 2.50. Egyes szám ára 8 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEJIÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Fö-út, Lencz-ház, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdij minden hirdetés után. 30 krajcár. Akik szeretik a népet. Esztergom, augusztus 7. •Mindegyik mondja, de kevesen teszik. Mindegyik mondja, hogy szereti; ellenséges, széjjelhuzó elvek emberei, mindenféle pártállású férfiak, radikálisok és konzervativek, liberálisok és katholikusok, szocialisták és demokraták, mind azt hangoztatják, hogy szeretik a népet. Tudják ök azt jól, hogy ez az a lépes vessző, melyre gimplik szállnak, de ez egyszersmind az a hatalom, mely azt a kőszáli sast is befogja s kanári szelidségü, kedves lakótárssá alakitja. Mert ha az a fönnen hirdetett szeretet nem puszta szó és semmi, nemcsak álarc, mely mögé a gyűlölet is bújhatik; ha az a hangoztatott szeretet nem csúnya érdekek takarója, hanem valamelyes tettek érlelője: akkor tényleg avval a szeretettel meghóditják a nyomorult s nyomorúságában természetesen bizaimatlankodó s gyanakodó népet, s ha azt megnyerik, akkor a nép szivének hálája bőségesen jutalmazza őket minden fáradalomért még abban az esetben is, ha különös előnyöket ki nem vivhattak volna. Nézzétek a népszeretet apostolait. Sue Jenő, a hirhedt regényiró egy nap este házába lép s a pitvarban a szegen egy akasztott munkásembert lát; valami cédulát szorongat a szerencsétlen ember görcsösen ökölre szorított kezében; Sue Jenő kihúzza a hideg marokból a cédulát, s azt olvassa rajta: »élni nem élhetek; igy legalább annak házában akartam meghalni, aki szeret minket.« Sue Jenő akkoriban mozgalmat inditott a munkások érdekében. Még meghalni is azoknál akarnak, akik szeretik őket. Hát még élni; mennyivel inkább akarnak élni azoknál, s azokkal, kik szeretik őket! Élni akarnak; hálájuk, szeretetük, ragaszkodásuk csiszolatlan gyémántjaival kárpótolni akarnak fáradalmainkért ; romlatlan szivök közvetlenségével kimutatják, hogy nem bizalmatlankodnak, nem gyanakodnak; titkaikat bizzák ránk, s megnyugvással lehelik ki lelküket karjaink közt. Ki tapasztalta e csodálatos szivfoglalást inkább, ki tapasztalta gyakrabban, ki ellentállhatlanabb módon, mint a falusi népnek lelkipásztorai és lelkes ügyvivői ? Kivált a tót vidékeken, hol a nép bizalma és szeretete temetéseket inscenál, amilyen volt Vaczuiik, holicsi ügyvédé, vagy Mazura, liptómegyei plébánosé. A sirból ezrekre és ezrekre a gyász szemfödöje borul; nem a család, nem a rokonság gyászol ott. hanem egész messze ágazó völgyek lakossága szomorkodik, s szinte megértjük e megindító jelenetekből azt, hogy mint gyászolhatta hajdanában e nép koronás királyát Lászlót, mikor három évre elnémult országszerte a lant, s a cimbalom. A nép meghódításának e hatalma senkinek sem áll annyira rendelkezésére, mint a klérusnak. A hol a pap ember a talpán, s a nép még nem rongyolódott szét az uzsorások vasmarkában, ott meghódíthatja a nép szeretetét. Ha törődik a néppel, ha atyja, ügyvédje, tanácsosa, szenzálja a népnek, ha nemcsak erkölcsi és lelki érdekeit, de anyagi szükségleteit is fölkarolja, ha az irás szavai szerint »szeme a vaknak, lába a sántának, atyja a szegénynek« : akkor ö lesz egyszersmind ott a nép sziveinek, ha nem is koronás, de sugárfényes, aureolás királya. Ez mind százszorta igazabb és találóbb éppen a mai időben s minálunk! Mert az önérdek s az önzés szívtelen korában tényleg az uralkodó osztályok a népet csak megvetni tudták, de szeretni nem tudják. Kevesen vannak az illatszeres urak közül, kik a »szegényszaggal« egyszersmind a szegényembernek utálatát s megvetését nem szívják magokba. A jobb akaratúak közül is a legtöbb kifárad; a hálátlan közöny homokos pusztáján ügetni vajmi nehéz, a sivár környezetet szemlélni s jobb, biztatóbb kilátást keveset élvezni, nagy kísértés, melyet kevesen győznek le. De azok, kik az apostol szivét ismerik, s szeretetét vele megosztották, azok, kik tudják, hogy népek emelését csak önmegtörésünk árán s a haladást csak áldozatos élet révén lehet szolgálni: azok beválnak itt is ; sikerül nekik rést ütni az elszigeteltség s elfogultság sziklafalain s kiemelik onnan azokat, kik csak azért állnak mélyen, mert mi állunk magasan, s azért nyomorognak sokan, mert kevesen uralkodnak. A fölvidéken járva, mély megilletődéssel láttuk a népszeretet drága köveknél s kincseknél becsesebb birlalását és sok apostoli papnak kort, kultúrát, frázisokat megszégyenítő hatalmi állását. Hatalmi állásnak hívom a bizalmat s szeretetet, melylyel megajándékozzák, melylyel környezik, útközben üdvözlik; a mosolyt, mely a gyermekek, ifjak, lányok kerekre nyilt szeméből s fölvidult arcáról sugárzik feléje; az üldözöttnek bizalAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Jakabunk nyaralása. Eltűnt a Jakab, a mi Jakabunk, egy álló hónapig senki még szinét se látta. A szerkesztőség mindenfelé táviratokat küldött, hogy kipuhatolja hollétét, de sikertelenül. Táviratoztunk Karlsbadba, Marienbadba, Tatrafüredre, Teplicbe, Ostendébe, Nizzába, szóval az összes világfürdőkbe, s mindenhonnan megjött a válasz : »Jakob Kükürüezbaum unbekannt.* A szerkesztőség csak meg volt Jakab nélkül is, de nem úgy Száli, a felesége, ki Jakabunk első heti távolléte után migréneket, második héten görcsöket kapott, harmadik héten ájuldozott, negyedik héten pedig összeszedte magát és elindult Jakabunk illetve Jakabja keresésére. Valóban szivrepesztő látvány volt a szegény asszony aggodalmát szemlélni. Sirt. zokogott: »Jokobkom, Jokobkóm, miért hagytál el engem? Én thübbé nem hollóm oronyos szovodat. Oh! milyen szép volt oz, mikhor oztot mantad nekhem : »Szolikam ! oljan fölséges dolkeszt csak the thodsz sötni.« Száli vigasztalhatlan volt, nem úgy a szerkesztőség tagjai, kik tudták, hogy ha Jakab urnák elfogy a pénzmagja, hát alázatos arccal majd csak beköszönt. Ugy is lett. Julius hő végső napján beállít a szerkesztőségi irodába rendkívül alázatos arccal a Jakab. Természetes dolog, hogy jól megmostuk az arcát, s midőn veleszületett flegmájával végig hallgatta az oktatásokat és a korholásokat, megszólal: »Szerkesztő úr, legyen olyan szives és adjon egy kis előleget.« Hát kérem, ez egy kicsit több a soknál. Egy hónapig nem irni és még előleget is kérni. Riporteri bizalom, úgy szoktuk mi ezt nevezni. De kíváncsiak voltunk, hová is tehette Jakabunk pénzét? Mert rendes fizetésén kivül, még külön honoráriumot is 30 frtot, szavaztunk meg részére, és most se pénz se honorárium. Persze egy hónap elég idő arra, hogy ennyi pénznek nyakára hágjon. Jakab csak pislogott s egyszerre bevallja, hogy nyaralni volt. Tekintetbe véve hízókás termetét, . biztosra vettük, hogy Marienbadban iparkodott megtermett testalkatának súlyán könnyíteni, s azon reményben, hogy most, midőn a fürdőzési szezon tart, érdekes fürdői levelezéseket hozhatunk, beleegyeztünk abba, hogy Jakabunk előlegben részesüljön, mely havi részletekben egy év alatt fizetéséből levonatik. Ezennel megkezdjük Jakabunk külföldi nyaralásának leírását illetve közöljük Jakabunk nyaralási leveleit. I. Nálunk Budapesten a Lipótvárosban az a szokás, hogy ha egy tekintélyes kereskedő család fürdőbe utazik, akkor oda érkezése alkalmából képes levelezőlapokat küld összes ismerőseinek. Thomback Dukl, aki van Lipótvárosban bankár, mikor Ostendébe indult, Budapesten 2000 képes levelező-lapot vett ezen felirattal: »Gruss aus Ostende.« Praktikus ember, mert itthon kapott 50°/o leengedést. Nemsokára rá az egész Lipótváros tele volt a hirrel: »Thombackek Ostendébe vaunak, már irtak is nekünk.« »A Gatt, miijen jú dalgak von ozoknak a Thomback lonjoknak!« sóhajtoztak az otthon maradt keleti gyöngyök, kik legföljebb Kis-Pesten nyaralni szándékoznak. Azonkívül Thomback Dukl jó üzletet is csinált, mert a lipótvárosi hotvolé tagjai közül többen küldtek hozzá képes levelezőlapokat azon kéréssel, hogy tiszteséges provízió fejében küldje szét az ő lapjaikat is. Egyszerre az egész Lipót-