ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-06-27 / 26. szám

ezzel, véleménye szerint, provideált az egész országot fenyegető veszedelemnek. Mezőhegyes Csanád megyében van. A miniszter megjegyzi, hogy az Alföld közepén. Mi történik ezzel az ezer munkással, ha a Dunántúl, ha Hevesen, ha Nógrádban van a sztrájk ? Hogyan expediálják a munkás kezet a távolabbi vármegyékbe. De mellőzve ezt, vájjon mit tart a földmivelésügyi miniszter ennek az ezer munkásnak az alföldi munkásszükséglethez való arányáról. Hiszen ezer munkás sürgős munka idején naponta ezer hold földre számithatő. Már most mit ér az »Alföld közepén« ezer munkás egy általános aratósztrájk esetében. Ez az ezer ember magára Torontálra sem elég, nem hogy védelemképen legyen odaállítható az általános sztrájkkal szemben. Azután a vasúti szállítás egy távolabbi területre olyan költséges, hogy az amugyis megdőlt és lábán megromlott buza csekély haszna rámegy a miniszter óvintézkedésére. De a földek sincsenek mindenütt az állomás mellett. Van, hogy félnapi járóutra van az állomástól. Mindez időben, pénzben kifejezve s mindehhez hozzávéve az emberanyag csekély voltát, számot nem tevővé teszi a földmivelésügyi kormány egész intézkedését. Azt azonban, a mi egyedüli mentőmód volna, s a mit a magyar országos gazdasági egyesület javaslatba hozott, hogy a katonaságot szabadságolják, vagy rendeljék le aratómunkára, vonakodik a kormány kieszközölni. Ez az egyedüli mód, mert emberanyagnak is elegendő, meg a szükség helyéhez is mindenütt közel a garnizon, de még ha ezt a hadügyminiszter megigéri, a sztrájk valószínűleg magjában maradna, mert ezzel az argumentummal szemben a paraszt rögtön munkába állana, tudva, hogy a katonának kell aratnia, ha parancsolják neki. De a földmivelésügyi miniszter a veszély előtt a tizenkettedik órában még mindig tárgyal a hadügyminiszterre] s a gazdaközönség, melynek ez évi romlásához az utolsó hét elemi csapásai is sikeresen járultak hozzá, várhat, mig a lábán megromló életet a mezőhegyesi ezer ember lekaszálja. A középosztályról. /fl Esztergom, június 2f>. (J, Csökken-e vagy növekszik? ez a kérdés. A szocialisták azzal rémitik a világot, hogy ha a pénzgazdálkodás igy folyik tovább, egy magasabb kulturfokon kevés gazdag és sok szegény lesz. Statisztikai hivatalaink még nincsenek ; a kereskedelmi miniszter tárcájának költségvetésébe fölvette a fölállítandó statisztikai hivatalt, de ez legjobb esetben csak a jövő évben kezdi meg működését; addig inkább a német statisztikára vagyunk utalva. Végig nézve a társadalom alkotó rétegein, úgy veszszük észre, hogy átlag a múltban az arisztokráczia a társadalom kis töredékét képezte ; a középosztályra 15—20 százalék esett, az alsó néprétegekre pedig 50—60 percent. Ez a tagozottság természetesen nem merev; kisebb, nagyobb különbségeket mutat s más alakulással bir Németországban, mással a franciáknál és Amerikában. Az 1700-tól 1850-ig terjedő korszakot jellemzi kezdetben a despotizmus, később a liberalizmus, gazdasági tekintetben pedig kiváltkép a kisbirtokos és kisiparos osztály emelkedése. Nyugaton a parasztnépnek 1700-ig szomorú, nyomorult sors jutott osztályrészül, nálunk még tovább egy jó századdal, úgy hogy a kisbirtokosokat középosztálynak akkortájban alig nevezhetjük. 1700 után lendült föl ez az osztály s emelkedése 1850-ig tartott. A kisipar a 18. században szintén nyomorúságos volt, de 1830-tól 1850—60-ig virágzásnak indult ; fölvirágoztatta azt a piacnak kitágítása s a technika tökéletesítése. Dr. Wiedfeldt statisztikája szerint Berlinben 1730-ban 3748 önálló iparos volt, és 5500 segéd. 1846-ban ezek a számok az önálló iparosoknál 27,125-re, a segédeknél 50,933-ra rúgnak; 1871-ben önálló iparos van 50,291, 1890-ben 92,012; a segédek száma pedig 1871-ben 155,900, 1890-ben pedig 309,987. Az eredmény tehát az, hogy a német kisipar a század közepéig nem csökkent, hanem emelkedett. 1850. óta megváltoztak a viszonyok. A technika s a forgalom oly változáson ment át, amilyent 3000 év óta nem láttunk. Ezzel azután változott a társadalom struktúrája is. A házi ipar nagy részben kiveszett, vagy a gyárakba költözött; a kisiparra keményebb harcok vártak. A régi arisztokráciát letaszította a pénzhatalom, amely a maga számára foglalta le a hatalmat, tiszteletet és befolyást. Ugyanakkor azonban számtalan kisparaszt-birtok és kisiparos üzlet támadt, aminek az volt az előnye, hogy sok millió ember függetlenné lett a napszámból és bérből. Poroszország nem tünteti föl azt, hogy a kisbirtok leszorult volna; ellenkezőleg számtalan kisparaszt-birtok keletkezett. Az úri földbirtokos sokkal nehezebben állja ki a jelenlegi krízist, mint a paraszt, már csak azért is, mert napszámot fizet. A mezei nagybirtok technikai tekintetben meghaladta a kisbirtokot, de más fontos pontokban mögötte áll, úgy, hogy nem kell félni attól, amit a szocialisták egyre hirdetnek, hogy t. i. a nagybirtok fölszivja a kicsit. Ha a német parasztnak segítségére jön egy okos. körültekintő gazdasági politika, akkor ő kiheveri az idők járását. A kisiparnál máskép áll a dolog. A kisipar messze elmaradt a nagyipar mögött, de absolute nem csökkent. Igaz, hogy az iparosok nagy részét jelenleg fenyegető veszedelem kerülgeti. A szövők, takácsok, festők, posztósok le-letünedeznek; a cipészek, asztalosok, stb., még nagy sokaságban lépnek föl az ipar szinterére, de soknál elkezdődött már a haláltusa. Egy harmadik csoport föntartotta magát, ide tartoznak : a kőmivesek, ácsok, cserepesek. Mig ellenben a negyedik osztály, amelybe a pékeket, mészárosokat, kárpitosokat, kéményseprőket sorozzuk, nagyban növekedett. Ahhoz járul, hogy sok üzlet nagyobbodott s több segédet foglalkoztat mint előbb. A kisipar eddig csak 100,000 lakost meghaladó városokban csökkent, mig a kisvárosokban s részben a falukon is emelkedett. A kis földbirtok tartja a kisipart is. Igy tehát a kézmű néhol a nagyipartól leszoríttatott, néhol tartja magát, máshol pedig emelkedőben van. Látjuk azt is, hogy a statisztika nem kedvez annak a próféciának, mely szerint a kisipart teljesen fölszivná a nagyipar s a millió műhely helyett néhány óriás gyár zakatolna. Az 1895. népszámlálás e pontra nézve a következő fölvilágositásokkal szolgál: 11 személyivel és azon felül dolgozó iparos és kereskedő volt 183,808; 2—1.0 segédet foglalkoztató iparos 2.222,507; egy segéddel vagy segéd nélkül dolgozó iparos volt 3.343,006. Az iparnak tétova és veszélyeztetett állását azonban nem tüntethetik föl az üzletek számai, s az az iparos és kereskedő, ki adóssággal küzködik, jóllehet föntartja magát éveken át, ugyancsak rabszolgakenyéren van. Az üzletek koncentrációja technikai és gazdasági haladást jelez, azért nem szabad annak útját állnunk, csak kinövéseit kell lenyesnünk. Minél jobbak lesznek a bérek s minél kitünőbbek a középosztály technikai eszközei és szerszámai : annál könnyebbé válik a szociális probléma megoldása. Akkor majd

r a jövedelemnek igazságosabb formájára, s a javaknak tűrhetőbb elosztására is ráfogunk jönni. Tartsunk ki gazdasági törekvéseinknek ideális céljai mellett s fordítsuk ügyekezetünket arra, hogy a gazdasági erők mindig és mindenütt az erkölcsiség szabályai szerint intéztessenek, azok szerint versengjenek, akkor nem közelnyomást, han^m közboldogulást érlelnek meg. // ^ Egyet kocintottunk és ő igy kezdte elbeszélni ezt az érdekes esetet: »Mar több év óta van szolgálatomban az én inasom, igen hű és azért szeretem, s ha kellene, talán a tűzbe is elmenne értem, csak az az egy hibája, hogy egy kicsit értelmetlen s ha valamit akarok, akkor nagyon meg kell magyaráznom azt neki. A mult farsang alkalmával egy mulatságon megismerkedtem egy igen kedves és művelt leánynyal, kinek az atyja királyi tanácsos volt. S mivel szülei is szívesen láttak el is jártam néha-néha hozzájuk, eleinte ritkábban, de későbben már gyakrabban. Egyszer egy ebédet adtak és erre én is hivatalos voltam. Már előre örültem a kellemes és kedves ebédnek s az együtt eltöltött időnek s mint valami kis gyermek, számítgattam aznapokat, hogy mikor érkezik el a várva-várt nap. De ekkor közbe jött a véletlen. Én künn voltam vadászni barátaimmal K—y báró erdejében, a ki szives volt minket egy kis hajtásra meghívni. Itt azonban ugy meghűtöttem magamat, hogy beteg lettem. Megjegyzendő, hogy én, mint afféle garzon ember, rendesen vendéglőben étkeztem s ha valami bajom volt, akkor haza szoktam hozatni az ebédemet. Mikor el kellett volna mennem a már emiitett s eseménynyel dúsnak Ígérkező ebédre, nem tehettem, mert még mindég roszszul éreztem magam. Becsöngettem tehát az inasom s mikor bejött, azt mondtam neki: —• Te, Pista, mára ugyan meghívtak engem ebédre a nagyságos királyi tanácsos úrék, de mivel nem mehetek el, azért csak hozd el az ebédem és menj el a tanácsos úrékhoz, mondd meg, hogy beteg vagyok s igy nem mehetek el. Megértettél? — Igenis, megértettem. Én egész nyugodtan vártam most már inasom, beletörődtem, hogy nem vehettem részt az ebéden s gondoltam, hisz majd csak lesz alkalmam máskor eleget tenni az ő szives meghívásuknak. Jó darab ideig vártam, végre hallottam az inasom lépteit, mikor belépett, igen mosolygós arca volt, de nem szólt egy szót sem. Nem értettem, mit titkolhat és mit mosolyoghat. Elkezdtem az ebédemet fogyasztani, de feltűnt, hogy igen pompás ebédet küldtek, gondoltam magamban, ugyan mi jutott ennek a vendéglősnek eszébe, hogy ily pompás ebédet küldött. S mikor láttaml hogy még créme is van az ételek között, nem állhattam meg, hogy be ne hívjam inasomat és meg ne kérdezzem: — Te, Pista! nem tudod mi jutott eszébe ennek a vendéglősnek, hogy nekem ily nagy ebédet küldött? Erre ő reám bámul és mosolyogva ezt mondja: — A vendéglősnek! ? . . . hisz én kérem alássan nem voltam a vendéglőben az ebédért. Most rajtam volt a sor csodálkozni s szinte ijedve kérdeztem : — Nem voltál a vendéglőbe ? de hát akkor honnan hoztad ezt a sok mindenféle ennivalót ? — Én, én kérem a mint a nagyságos ur is mondta, a tanácsos urékhoz mentem s megmondtam, hogy a nagyságos ur beteg, nem jöhetett el; hanem az ebédért azért elküldött. Ezt hallva, nem tudtam hova lenni mérgemben, mintha csak leforráztak volna s azon tépelődtem, vájjon mit fognak most rólam gondolni? Ezer és ezer más kérdést is forgattam még fejemben. Végre midőn egy kicsit lecsillapodtam, jutott valami eszembe, hogy némileg helyrehozzam az inasom ügyetlensége által okozott helytelenséget; azt mondtam inasomnak: — Menj most mindjárt a kertészhez és végy egy szép virágcsokrot s vidd azt el a királyi tanácsos urékhoz! Többet nem szóltam neki, gondoltam majd inkább ha jobban leszek, magam fogom elbeszélni, hogy tulaj donképen én semminek oka nem vagyok. Nemsokára látom az ablakon át — mivel türelmetlenségembe már ott vártam az inasomat — hogy jön hazafelé. Alighogy belépett, kérdezem :