ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-01-17 / 3. szám

zák. Minden más tervezgetés csak hiú ábránd, mit a nyugat-európai szociális mozgalmak hatalmasan bizonyítanak. Általános azon meggyőződés, hogy a kisiparosok megmentésére elkerülhetlenül szükséges az ipartársulatok szervezése, és pedig nem az eddigi általános keretekben, mely haszontalannak bizonyult, hanem szakszerű elkülönítéssel. E szakegyletek azonban csak úgy működhetnek áldásosán, ha azok nem lesznek magánjellegű egyesületek, hanem okvetlenül a törvény által előirt olyan intézmények, melybe lépni minden iparos tartozik. Tehát éppen olyan kényszer-társulat, mint általában egy községi szervezet. E szakegylet aztán közjogi jelleggel birna és az illető munka-nemre a képesítés tőle függne. Hasonlókép fel volna natalmazva azon vitás ügyek első fokú elintézésére, melyek részint a munkás és munkaadó közt előfordulnak. Belgiumban az eféle békéltető bizottságok működése nagy sikereket mutat fel, mert határozottan a leghivatottabb megitélői a vitás kérdéseknek és a munkások is legszívesebben nyugosznak meg az általuk választott bíróságok ítéletében. Hogy pedig a szabad mozgás korlátozva ne legyen és az egyéni kiválóság tért nyerjen nagyobb keretű vállalatokra is, ezen általánosan kötelező ipar-társulatok mellett meg vannak engedve a magán egyesületek is, hol akár az anyagok megszerzésére, akár az iparcikkek elárusitására tetszés szerint csoportosulhatnak. Mert végre is igazságos dolog, hogy a nagyobb tehetség ne legyen korlátozva és a szorgalmasabb iparosok ne legyenek semmi módon akadályozva törekvésökben. Tehát az egységes szakegyesületekhez a törvény erejénél fogva köteles legyen mindenki tartozni, és ezen szervezet szabályozná az iparosok általános jogi viszonyait; de e mellett szabadságában állana egyeseknek különösebb céljaik előmozdítására magánegyesületeket alakitani. E kettős jellegű szervezet biztosítaná az iparosok jogi érdekeit épen úgy, mint nem korlátozná az egyesek cselekvési szabadságát. Jehsnleg ez a centrum-párt törekvése és ha ez eszme az iparosok által megértve és követelve lesz, a parlamentben is egész erejével fogja, pártolni. Kóhn Izidor. Igy irta magát alá teljes nevével egy ismeretlen valaki, voltaképen pedig e zamatos álnév alá rejtette magát az a zsidó, aki a magyar kultuszminiszterhez panaszlevelet intézett az egyik fővárosi főgymnázium igazgatósága ellen azért, mert »a zsidó gyerekeket arra kényszeritik, hogy a Krisztus és apostoloktól hemzsegő verseket tanítják«, (mily szép jargonban van ez mondva) azután, »hogy az iskolákban Krisztus Urunkat emlegetik«, neki pedig »nem ura a Krisztus s gyermekeinek sem ura« s végül, hogy »a hittani órák egy része a többi tanórák közé van beékelve« s igy a zsidó gyerekek nem tudnak mit csinálni. Már most azt kérdezzük e minősithetlen irkafirka szerzőjétől, hogy mit akar tehát a minisztertől voltaképen s kérjük a keresztény társadalmat is arra, hogy vesse föl magának a panaszlevél pontjainak elolvasása után azt a kérdést, hogy mit követel a kultuszminisztertől Kóhn Izidor? mit változtasson meg a miniszter ? mit helytelenítsen ? Ugy-e azt, hogy a magyar királyi gymnáziumokban ne olvassák s ne mondják ki Krisztus nevét; azt, hogy az olvasó könyvekből törüljék ki a »Krisztus és az apostoloktól hemzsegő verseket;« azt, hogy a magyar nemzet művelődési intézeteiben Krisztust ne merjék Úrnak, Urunknak vallani. Ezt akarja Kóhn Izidor! Hát nem eszeveszett antiszemita ez a Kóhn, aki a keresztény társadalomban ily igényekkel lép föl, hogy a keresztények hagyjanak föl eszményeiknek bevitelével a nevelésbe azért, mert Kóhnnak nem ura a Krisztus? Senki sem árt a zsidóságnak, ügyüknek s érdekeinek annyit, mint azok a zelóták, akik most, miután a törvény előtt teljes egyenjogúságot nyertek, jogaikat a keresztények érzületeinek megsértésével akarják érvényesíteni. Az ilyen elkapatott Kóhnok úgy látszik, nem tudják, hogy nagy különbség van ám a csinált törvények s a társadalom élete közt; az egyik a theoriák szürke világának állítólagos követelménye. — a másik a meggyőződések, a hagyományok, az J életnézetek eleven világa. Bosz filozófus az az Izidor, aki a csinált törvények vesszőparipáján jár s azt gondolja, hogy lovagol s arról a magas lóhátról ignorálni akarja a társadalmi különbségeket. A zsidók legjobban tennék, ha Kóhn Izidornak helyre csavarnák elkapatott, üres fejét. Vagy még jobb, ha eltagadják, hogy Kóhn Izidor egyáltalában létezik. Fogják rá, hogy barátjuk, a miniszter úr irattá meg magának ezt a levelet, hogy megtudja, mit szólna a világ a felekezetlen, valj lásnélküli gymnáziumokhoz ? Csápul Kóhn Izidor I keleti orrát használta. Izidor ezek után bízvást bevonhatja csápjait; azt az egyet tapasztalhatta, hogy rendkívül rosz szolgálatot tett a zsidóságnak, amely faj szerénységéről s igénytelenségéről ugyan sohasem volt híres ; de szerencséjének napjaiban meg épen nem találta j helyét s ki akart ugrani a bőréből. Onnan az antiI szemitizmus általános jelensége! A zsidók köveket ! dobálnak a csendes tó tükrébe s botránkoznak, hogy a viz fölzavarodik; belekiáltanak az erdőbe s szidják a visszhangot, hogy miért zavarja a méla j csendet. Ne botránkozzanak s ne lármázzanak, hanem viselkedjenek úgy amint értelmes és szerény polgárokhoz illik. A pökhendiség teremti meg az antiszemitizmust még a legközönségesebb, köznapi, társadalmi életben is. Ez énekelteti a német antiszemitákkal a travesztiált Vassó-i verseket: »Als die Juden frech geworden!« Halló! szinte látom és hallom, mint förmed ! föl a mindig ártatlan zsidóság e vers olvasásánál s kedve volna policáj után kiáltani. Hagyja azt! az sem segit rajta ! Igy éreznek a társadalom nagy rétegei fönt, lent, sőt legfölül épúgy mint legalul. Hanem fogja be száját a Kóhn Izidoroknak: fejezze ki ez oktalan, a keresztényeket sértő, provokáló ! modor fölött megbotránkozását; bizonyítsa be, hogy jogait, melyeket az atheus, az istentelen állam kegyelméből nyert, nem akarja a társadalmi ellentétek kiélesitésére s az antiszemitizmus elmérgesitésére használni; mutassa ki, hogy nincs igazuk azoknak, kik hirdetik : Wo ein Jude kommt, müssen zehn Christen gehn : akkor jár el okosan és hasznosan. Kóhn azt akarja, hogy iskoláinkból is kivonuljunk a zsidók kedvéért, ime tehát ott is igaz, hogy »wo ein Jude kommt, . . .! S mit fog Kóhn Vir tenni a bencék, piaristák, I premontreiek, ciszterciták gymnáziumaiban ? mint fogja dezinficiálni a zsidó csemetéket? Azt ajánljuk neki, hogy irjon a miniszternek, hogy a zsidó gyerekekre való tekintetből a tanár urak ne jöjjenek reverendában az iskolába, hanem kaftánban ! A miniszter úr, amilyen lelkiismeretes őre a ! felsőbb közéleti morál kultuszának, bizonyára az effajta firkálmányban is a szép lélek megnyilatkozását fogja látni, s mivel véges eszével nem képes megítélni, hogy a papírra irott sületlenségek a papírkosárba valók-e vagy nem, át fogja küldeni azt is a gymnáziumi igazgatóságnak véleményadás végett. Bravó miniszter úr! a szerénység szép dolog, s mások véleményének meghallgatása is nagyon ajánlatos, csakhogy a miniszter úrnak az a kötelessége is van önmaga iránt, hogy ne kompromittálja magát, s ne szaporítsa gyarlóságának bizonyítékait ország-világ előtt. Egy minisztertől megkívánunk annyi önállóságot, annyi hozzáértést és tapintatot, no meg annyi — zsidószeretetet is, hogy ily vakmerő fércelményeket nem küld át a gymnáziumi igazgatósághoz, mintegy fölhiván figyelmét, hogy ime. mily fontos és modern fölfogás van benne, hanem, hogy miniszteri papírkosárba dobja Kóhnék ékes kezevonásait. Ha volna Kóhnékban önérzet, akkor nem járatnák fizikai kegyelemből a keresztény iskolákba, hanem nyitnának legalább Pesten egy echt zsidó gymnáziumot! Ha Kóhn Izidor kifogyott már az életrevaló gondolatokból, ajánljuk ezt a tervet egy másiknak, esetleg Kóhn Zebulonnak figyelmébe. *?A közkórház. Városunkban általános a vélemény, hogy a mai kívánalmaknak megfelelő közkórházunk csak úgy lehet, ha a közkórház a primási kórházzal egyesittetik. Ez nemcsak vélemény, hanem közóhajtás. Ez eszmét azonban éppen a kórházi bizottság látszik ellenezni. A kórházi bizottságnak azon óhajtása és törekvése, hogy a primási kórházba ápolási díjakat fizető betegeket ne vegyenek föl, nagyon helytelen és téves. Midőn a primási kórház fölállittatott, miniszterileg lett jóváhagyva azon díjszabály, mely azon betegektől szedhető, kik nem az alapítvány terhére vannak fölvéve; ebből látható, hogy már az alapitónak az volt az óhajtása, hogy a kórház minél nagyobb szolgálatot tegyen a szenvedő emberiségnek; onnan a felvenni kivánkozókat kizárni, az alapító szándékaival ellenkező lenne. Minél többen veszik igénybe a primási kórházat, annál gyümölcsözőbb a nagylelkű alapitónak nemes szándéka. A mostani kórházépület mellé a rendelkezésre álló pénzből föl lehet építeni egy ép olyan emeletes pavillont. mint a jelenlegi; a két épületet az ápolónők lakása kötné össze s lenne a városnak már külsőleg is oly impozáns háza, aminővel hazánkban Esztsrgom népességével biró város egy sem dicsekedhetik. Simor hercegprímás alapítványa teljesen sértetlenül szolgálna azon célra, amelyre tétetett; hogy erre szolgáljon, arról gondoskodnék a főkáptalan. Az alapítvány terhére fölvett betegekért a díjakat az alapítványból kifizetnék az apácák, midőn a kamatokat megkapják; hogy másként lenne fölhasználva az alapítvány, arra gondolni sem lehet, — de nincs is arra szükség, hogy e tekintetben más intézkedés történjék. Uj és nagyobb közkórházra van szükség, ez kétségtelen. Nincs a város területén olyan pont, mely oly alkalmas lenne, mint a primási kórház szomszédsága. Kivül a városon, egészséges fekvéssel s az ott használható vízvezetékkel együtt, oly előnyök, melyek Esztergomban ma sehol s a jövőben is ki tudja, mikor lesznek feltalálhatók. A Bisutti-féle telek sem a járásbirósági helyiségek, sem kórházépület számára nem alkalmas, mert ott, az építésen kivül, a környék rendezése is okvetlenül szükségessé válnék, ami ismét sok költséggel járna. Mibe kerülne egy, az igényeknek megfelelő új kórház, azt ma, a pótköltségvetésekkel dolgozó építések idején, nem lehet egész pontossággal megmondani. A primási kórház mellé egy teljesen hasonló pavillont emelni mibe kerül, az könnyen tudható; a rendelkezésre álló pénzből bőven kifutná. Az új pavilion lenne a tulajdonképeni kórház; melynek, a kívánalmaknak megfelelő mérvben, kiegészítő részét képezné a vele e célból egyesitett primási kórház. A primási kórház ma is úgy tekinthető, mint a közkórháznak kisegítője, az egyesítés által még inkább azzá lenne, a konkurrencia állítólagos veszélye nélkül. Ez eszme életrevalóságát legjobban azon körülmény tanúsítja, hogy ellene számbavehető okot senki sem tud. Amit mégis hallottunk, azok nem az általunk ezen ügy érdekében közlött dolgokra vonatkoztak, hanem csak azon képzelt akadályokat akarták lerajzolni, amelyek ez eszme elleneseinek képzeletében vannak, de a valóságban nem találhatók. Titkos intencióból óhajtaná bárki is a kórházakat egyesíteni, azon állítás hasonló a gyermekeket félemlítő képzelt mumushoz. Ismételve sürgetvén ezen ügyet, nem keresünk, nem óhajtunk mást, mint a közjót, melynek minden igaz hive a kínálkozó előnyökkel alkotni törekszik, félre téve az üres, alaptalan szószaporitást, mellőzve a tetteket megölő halogatást. Csak akarni kell s a közkórház kérdése még ez évben a legelőnyösebben megoldható. Fővárosi levél. Budapest, január 15. Tavai fővárosi társadalmunk alsóbb rétegéből mutatták ki sokan foguk fehérét; mostanában pedig az intelligensebb osztály egy része. Akkor egy közönséges perszona meggyilkoltatása vitt rá sokakat, hogy koszorúkkal halmozzák el a meggyilkoltnak koporsóját, s igy mintegy megkoszorúzzák a bünt, most pedig bátorító »éljen* rivalgás fogadta és kisérte mindenfelé a házasságtörő asszonyt, Miss