ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-05-09 / 19. szám

ök csak azt akarják maguk és gyermekeik számára biztosítani, a mihez a természeti jog alapján föltétlenül joguk van. Az iskolakötelezettség megállapítását is a tartományi gyűlésekre akarják bizni a katholikusok és helyesen. Mert az eddigi törvény az iskolakötelezettséget egészen a tizennégy éves korig nyújtja ki; már pedig bizonyos, hogy különösen faluhelyeken nein lehet az ifjúságot arra szorítani, hogy tizennégy éves koráig iskolába járjon. A mai válságos gazdasági viszonyok között nagyon is fontos szerepet játszik az, hogy a falusi ember munkabíró gyermekeit a gazdaságnál fölhasználhassa s másrészt bizonyos, hogy a gyermek hat év alatt mindazokat az ismereteket elsajátíthatja az iskolában, a mikre később társadalmi állásához mérten az életben szüksége lesz. Hisz ha valaki tovább akarja képeztetni gyermekeit, az megteheti, de ha annak szükségét nem érzi, azt nem lehet arra kényszeríteni, hogy gyermekét tizennégy éves koráig iskoláztassa s csak azután fogja a gazdasághoz. Fognak-e már most czélt érni katholikus szomszédaink, azt bajos volna előre megjósolni. Annyi bizonyos, hogy hosszú küzdelmeik ránk nézve annyiban tanulságosak, hogy gondosan őrködjünk katholikus iskoláink fölött, tökéletesítsük azokat minden tekintetben, mert látjuk, hogy amily könnyű valamit elveszteni, ép oly nehéz azt visszaszerezni. Tanuljunk mások kárán, ha már a sajátunkon nem akarunk tanulni. — Rendőr-állam vagyunk, vagy talán inkább zsandár-állam, ezt látjuk folyton-folyvást. A liberalizmus egyedül a szuronyok segélyével képes magát föntartani. Szuronyokkal vívta a harcot a néppárt ellen, ezek segélyével oszlatta fel a gyűléseket, és buktatta meg a párt képviselőjelöltjeit. Most is május elsején ezen egyedüli eszközéhez folyamodott a szocialistákkal szemben. Ha tiz ember összejött valahol, ott termett köztük a csendőr vagy a rendőr, úgy, hogy mondhatjuk, ahol ketten vagy hárman összejönnek, ott jelenik meg köztük a policáj, a liberalizmus föntartó lelke és szelleme. Ezt nevezik aztán alkotmányos szabadságnak és a szociális-kérdés liberális megoldásának. Ily módon, ily eszközökkel nem lehet a nép ezreit elnémítani. Aztán nagy hangon dicsekesznek, hogy a vörös május napja, hála a rendőrség erélyes közbelépésének, zavartalanul mult el, pedig ezzel nem tettek egyebet, minthogy a hamu alatt levő parazsat, még jobban felszították. A józan, de nem liberális logika azt követeli, tessék a nép panaszait, meghallgatni, neki a megnyilatkozásra alkalmat adni, a létező szociális bajokat orvosolni, s akkor nem lesz szükség a szuronyra, melyről tudjuk, hogy két éle van, és sokszor azokat sebzi meg, kik azt erőszakosan használják. — A szolgabirák és a káplánok. Igen gyakran olvasunk a legutóbbi időkben olyan közleményeket, melyekből kiviláglik, hogy mily nagy urak a mi szolgabiráink. A legutóbbi időben különösen két szolgabíró tüntette ki magát e téren, meggyőzni akarván a káplánokat arról, hogy az országban legnagyobb ur a szolgabíró. Az egyik a holicsi (Nyitramegye) főbiró, Frideczky Béla, ki Timót bátyjának az ősszel »alkotmányos uton« megválasztott képviselőnek főbírói hivatalát örökölte. 1896. év tavaszán tartották Nyitramegyében a megyei bizottsági tagok választását. A radosóci kerületben csupa néppártiak választattak meg. Egyszerre csak megfellebbezte két községi biró a választást. Kérdőre vonatván, kijelentették, hogy ők semmiféle fellebbezést nem írtak alá, hanem a magyarul nem értő szegény emberek lépre mentek a jegyző urnák, ki velük aláíratta a fellebbezést, anélkül, hogy a tartalmát velük közölte volna. Kovenszky István káplán följelentette ez ügyet a szolgabiróságnál, mely alapos Ítéletet hozott ez ügyben, és Bánlí'ytól átöröklött és átszármazott plátói bölcsesség alapján, nem a jegyzőt, hanem a káplánt büntette meg, elmarasztalván őt ,50 frtnyi pénzbirságban. Ennél sokkal merészebb a szenici főbiró, valami Szálé nevezetű úriember, ki az ottani káplánok ellen igazi Bánffy-féle »alkotmanyos« eszközökkel küzd. Ezen úriember alkotmányos viselt dolgai felől a legkülönfélébb hirek hallatszanak, söt legutóbb oly dolgok jutottak tudomásunkra, melyek publikálásától csupán a jó izlés tart vissza. Az ő vesszőparipája rendesen az ottani káplán szokott lenni, a kivel szemben az elégtétel különféle csak alkotmányosnak nem nevezhető módját szokta alkalmazásba venni. Az ilyen esetek után aztán várják még, hogy a papság a törvény iránti tiszteletre oktassa a népet. Egyedül csak az vigasztal, hogy nem minden megyében uralkodnak oly »svihak« állapotok mint Nyitramegyében. — Uj főispán. Nyitrán el van terjedve a hir, hogy a kormány gróf Széchenyi Aladárt, a vágvecseikerület képviselőjét, főispánná nevezi ki. — A nép kenyeret akar. E szavakat mondotta Bécsben egy keresztény szocialista képviselő az obstrukciót csináló parlamenti pártoknak, és igaza volt. A nép nem azért küldte képviselőit a parlamentbe, hogy meddő politikai vitákkal öljék el az időt, hanem hogy zilált anyagi viszonyait okszerűen rendezzék. A legfontosabb és legégetőbb kérdés ma a kenyérkérdés, ezt kell első sorban rendezni, de ahhoz érzék kell. Az említett képviselő bejöhetne a mi parlamentünkbe, és akkor bizonyára nem volna más dolga, mint mindennap a tisztelt ház felé azt kiáltani: a nép kenyeret akar. A kenyér kérdése az, amelylyel parlamentünk a legkevesebbet foglalkozik és a melyhez a képviselő urak legnagyobb része nem is konyit. Szociális törvényjavaslatokat alig látunk a tisztelt ház asztalán. Pedig mennyi rendezni való volna e téren. A külföld szociál-politikusai csodálkoznak ezen a közönyösségen és csodálják a magyar nemzet türelmét, mely eltűri az egész ciklusokra kiterjedő meddő politikai vitákat. A néppárt kisded és lelkes csapatja hivatva van arra, hogy a meddőségben elsenyvedő pártokat folyton figyelmeztesse arra. hogy a nép kenyeret akar. És mivel a parlamentben aligha fog célt érni, kezdje meg most a tavasz beköszöntével országszerte az agitációt, a népgyüléseket. Rázza fel a nemzetet, hogy követelje szociális bajaink orvoslását. Az új néppárti gyűlések tárgyát a munkás és a szociális-kérdés képezze. Drága a szövetkezetek pénze. Esztergom, május 7. Ez a főbaj, s hozzá még olyan, amelyen egyhamar nem segíthetni. Mert bár Nagy Ferenc átgyúrta már törvényjavaslat alakjába a hitelszövetkezetekről szóló javaslatot, a gyúrásnál meg is akadt az egész, s odább vinni nem sikerült. Pedig a szövetkezeti eszme hivei nagyon szerények, s nem kérnek sokat. De azt már mégis joggal elvárhatnák, hogy ha lehet a szövetkezeteknek olcsóbban pénzt juttatni, abban ne akadékoskodjék senki. Nincs nekünk szükségünk másra, minthogy a gazdák tőkéi a gazdák javára gyümölcsözzenek, hogy az ő pénzeiket a szövetkezetekbe lehessen fektetni, s hogy az állam segédkezet nyújtson nekik e jogos kívánalmaiknak megvalósítására. Nem anomalia-e az, hogy egy-egy község a saját maga vagyonát 4°/

0-ot jövedelmező állampapírokba fekteti, mig a községnek teljesen hitelképes polgárai egy-egy vidéki takarékpénztárnál három hőnaponkint megújítandó váltó utján 8—10°/

0-ra kapnak csak kölcsönt V Tehát a község pénze 4%-ot hoz, s ugyanakkor a község polgárai 8—10°/

0-ot fizetnek. Az épp oly oktalanság, mintha én a pénzemet 4°/

0-ra kiadnám kölcsönbe valakinek, s ugyanakkor pénzt vennék föl mástól 8—10°/

0-ra. Nem oktalan adminisztráció-e az ? nek hálálhatom meg alkalom adtával ezen nagyrabecsült figyelmet. Gondoltam különben, hisz ez nem oly sürgős, egy hét múlva is ráérek. Eljött az est. Korán lefeküdtem, jól esett nyugodni kitüntetésem babérain, amúgy is a mult éjjel mégis csak megzavarta nyugalmamat. Számítva, hogy hisz reggel előröl kezdhetem május-fám szemléletét, s a szomszéd kisasszony irigy arcát, ki az idén nem kapott május-fát. Reggel azonban fölébredve, még jól föl sem öltözködhettem, midőn az uradalmi főerdész rohan be szobámba, még a »jó reggelt« is künn felejtette a folyosón. Vállán puska, kezében fütykös. Amúgy is veszedelmes ember, társalgásából sokszor igen kiérzik, hogy a favágók között tanulja az »illik«-et. — Borzasztó, szörnyűség, szemtelenség! kiált felém minden bevezetés nélkül. — Nos? Mi történt? Csak nem röpítették légbe a Henci-szobrot, kérdem meglepetve. — Tegnap nem voltam, itthon oda voltam ... — Hallottam ám Csörfös Katától, a bábaasszonytól. — Csak ma reggel három órakor értem haza . . . — Emiitette ám a bakter. — És kérem . . . — Igen, igen, mindjárt, mindjárt, hozom a papramorgót. — De az Istenre kérem t. ur ne vegye tréfának az egész dolgot, mert ez engem nagyon bánt. Hadd beszélem el hogy . . . — No hát csak legyen uri gusztusa szerint, beszéljen hát. engedtem a mérgelődőt szóhoz jutni. — Hát ugy történt kérem: Tegnap nem voltam itthon. — Igen is. — Csak ma reggel értem haza. — Igen is. — Hát hallom ám, hogy ezek a bitang suhancok . . . — No, no, kérem, mérsékelje egy kissé magát, a harag nagyon árt ám a szépségnek is . . . — Nem mérsékelhetem magamat: Igen is, ezek a bitang suhancok a faiskolából a legszebb jegenye fáimat levagdalták május-fáknak, hallom t. ur is kapott egyet. S miután tegnap még nem adott érte nekik borravalót — mert tisztán azért mesterkedtek — az éjjel már el is lopták ablakja alul, s boltosék ablakja alá ásták le a dús borravaló reményében. Én, mint a sanda mészáros, kisunyok egyik szememmel az ablakon, s látom ám, hogy eltűnt ablakom alul a május-fa, kezdem magamat szégyenleni, de azért jó arcot vágok. — Tehát most mit fog tenni a főerdész ur ? — Keresem és kutatom a fatolvajokat, s orgazdákat; s agyonlövöm, beperelem, becsukatom őket, és . . . No gondoltam magamban, hisz azután már semmi sem következhetik. — De kérem egy kis papramorgót előbb csak iszik főerdész ur ? Akarom szelídíteni a ha talom emberét. — Igen is. — S azután ez ügyben velem ugy-e bár, nem lesz többé szerencsém? — Nem. Egyet köppentünk. A főerdész ur azután elrohan. — Pá! puszi! Kedves főerdész ur ! Kiáltom utána édes megnyugvással. Én a május-fa dicsőségét a gyalázattal szépen zsebre raktam. Nem ugy szegény boltos szomszédom. 0 jár a hivatalba. Leánya kereste a május-fa dicsőségét; atyja meg nem keresi, sőt szabadulni akar annak gyalázatától; de ugy látszik az áldomás duplájába fog az kerülni. No de majd a büntetést, mivel részben én is oka voltam a szerencsétlenségének, segítem törleszteni. Át-átnézek hozzájuk egy-egy papiros szivarszipkáért. Nemes Antal.