ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-05-02 / 18. szám

Jakabunk és május elseje. — Eredeti tudósítás. — Ejnye Jakab ur, hol csavargott maga oly sokáig, hogy egy hétig nem láttuk Esztergomban? Talán most is öntözni járt ? Kérdeztük Jakabunkat visszaérkezése után, mert egy álló hétig nem mutatta magát a szerkesztőségi irodában. Jakab komoly arcot vágott és egy heti távollétnek megfelelőleg roppant sokat beszélt, mintha egész közép-Európát beutazta volna, pedig Soroksárnál tovább nem jutott. Szándékom volt — igy kezdé Jakabunk — a görögi török háború színhelyére utazni tudósítás végett, az ilyen tudósításokat rendkívül jól díjazzák ; el is mentem volna, ha meg nem ijedek a törökök fanatizmusától, kik még fegyverszünet alatt is éles töltényekkel gyakorolják magukat, de Száli feleségem nem engedett el, s igy Soroksárnál tovább nem jutottam. Éppen Vác felé utaztunk, midőn Khóbi fiam megszólít: Ogye thátikám a nyól a legbátrabb és leghasznosabb állat, s mutogat a vasút mentén vigan ugrándozó nyulakra. En megmagyaráztam neki a dolgot. Látod fiam, igy szóltam én, a nyul csakugyan a legbátrabb állat, amikor nem szabad reá lődözni, akár a Kükürüczbaum család, a legbátrabb katona, amikor nem lődöznek. Hogy pedig egy rendkívül hasznos állat, azt abból is láthatod, hogy a te nagybátyáid Hirsch Jankesz, Lederfuchs Godálj és Hazenschieszer Jüfkesz a nyulbörökön szerezték meg jelenlegi kincseiket. Khóbi fiamat büszkeség fogta el, s mellét verve, azt mondta anyjának: »Mamileben én is oly bátor leszek mint a nyul.« Ezen kis incidenst leszámítva, szerencsésen Budapestre érkeztünk. Itt már javában készültek május elsejének ünneplésére. Knobloch Izidor sógorom már hetek óta szervezte a munkásokat. 0 ugyanis, tetszik tudni, egy szocialista s szinte lapszerkesztő, a »Nepszavá«-nál szerkeszti az apró hirdetéseket. Ő volt lelke az egész mozgalomnak. Knobloch Izidor sógorom, Hasenschmalcz Ignác, Preszwurst Móric, Szauberger Adolf szocialista vezérek elhatározták, hogy május elsejére kirándulunk Soroksárra, a hol legalább budapesti rendőrség nem fog minket zavarni. Soroksárt találtuk, illetve gondoltak a legjobb központnak, mert tudtuk, hogy Bánffy Dezső báró. érdemekben megkopaszodott miniszterelnök úr is szinte szokott oda kirándulni, egyrészt azért, mert ott tanulmányozza a felsőbb politikai tudományt, másrészt pedig, mert a soroksáriak tudományának és tekintélyének nagy hasznát vette. Igy például ők közvetítik közötte és Bismark között az állandó diplomáciai összeköttetést, és legutóbb is midőn Bánffy Dezső Vilmos német császárt Bécs' ben fogadta, Soroksár rendezett tanácsú község birája, Bürgermajszter Fridolin ur, készítette Bánffy Dezső nagyszabású beszédjét, melyet ez alkalommal elmondott. A derék soroksáriak hirneve, de még jobban a hírneves soroksári cipó vonzott minket is oda. Én, miként tetszik tudni, másokkal szemben mindenkor a szocializmusnak és főkép a communizmusnak vagyok hive s ezen oknál fogva szives örömest csatlakoztam a május elsejét ünneplő munkásokhoz, annál is inkább, mert láttam, hogy a rendezők mindnyájan von ünser Lajt valának. Az ünnepség rendkívül jól sikerült. A »Gruner Ochs«-hoz címzett vendéglőben tartottuk az ünnepséget. Beszéltünk sokan és sokat, igy Bernflecker Móric hordár a bányamunkások sanyarú helyzetéről, Názele Ábris siketnémaágens a hatórai munkaidőről, Füzeié Salamon zsebmetsző bűvész a szabadságról, én a communizmusról, és pedig oly hévvel, hogy midőn egyszer elkiáltom magam, »minden közös legyen«, Száli feleségem iszonyúan . pofon vágott, lehúzott az asztalról, és gyöngéden azt mondta: »Jakabkam, the csak enyém vodj.« Idáig csak rendben ment volna minden és mi alaposan fogyasztottuk a sört, bort és egyéb enni és innivalókat, főképen mi vezérek. Örömünk azonban nem igen soká tartott, mert fizetésre került a sor. Mindnyájan szépen fizettek és én körülnézem magam, és látom, hogy a mi szocialista vezéreink, Füzeié Salamon, Názele Ábris, Hasenschmalcz Ignác stb. mindannyian elI tűntek a nélkül, hogy fizettek volna. Ez bizonyára szocialista szokás, gondoltam i én, és kezdek szintén odább állani, de amint az ajtó felé közeledem, egyszerre csak nyakon csíp három a soroksári, Bismark-féle politikáért lelkesülő sváb, és elkezdnek vadul simogatni. Gondoltam a revanche politikára, melynek azonnal kifejezést is adtam, még pedig ugy, hogy kiragadva magam kezeik közül, egész bátran elj szaladtam. Csodáltam, hogy hitsorsosaim gyönyörű beszédjei dacára a jószivü soroksáriak nem tudták átérteni a szocializmus lényegét és magasztos eszizben visszautasította. És ugyanazon Bádeni ajánlotta most Luegert, kinek ez oly sok keserű órát szerzett a közelmúltban. Tehát ha Lueger ugyanaz maradt, akkor Bádeninak kellett változni, még pedig nagyon. Valóban a helyzet az, hogy Lueger és a vele tartó nép oly hatalmas tényezővé lett Ausztriában, hogy a kormány kénytelen vele számolni, hacsak önmagát nem akarja lehetetlenné tenni. Fényesen bizonyítja ez eset azon igazságot, hogy a politikában csak az érvényesül, ki erőt képvisel, mert a hatalmon levők előtt csak az erős jön számításba. Bármily elv vagy erkölcsi eszme, legyen bár a legüdvösebb. csak úgy léphet most a politikai élet világába, ha annak követői a szavazók nagy tömegét teszik. Az úgynevezett »magas politika« jelenleg tisztán az érdekek által van vezetve, teljesen anyagias ott a gondolkodásmód és a számadásban semmi nagylelkűség nem szerepel. Ott a szinteret csakis az érdekek harca alkotja és amelyik gyöngébb, azt kíméletlenül elnyomják. Az osztrák keresztények jól tudván a politikai világ eme jellemét, tömött hadseregben csoportosulva követelik jogaikat. Nem hivatkoznak semmi más gondolatra, mint egyedül saját hatalmukra. Magasabb erkölcsi eszmék nevében reménykedni olyanoknál, kik azok iránt érzékkel nem bírnak: nevetséges ábrándozás. Már pedig a jelenleg divó kormányzati bölcseség nem tekint tényezőnek semmiféle eszményi dolgot. Előtte csak az jön tekintetbe, akitől félni kell. És ha Lueger előtt a kormány meghátrált, ennek oka egyedül az, hogy Lueger erős, mert a népek milliói, a szavazók százezrei állnak mellette. Hogy pedig Lueger ilyen hatalommá lett, ennek oka az ő jellemes következetessége. A néptömeg csak az előtt hajlik meg, aki sohasem hajlong. A sziklaszilárd férfiasság képezi azon vonzóerőt, melyhez a tömegek csatlakoznak. Lueger sohasem változott egész politikai pályáján. Mióta az antiszemitizmus zászlaját kibontotta, határtalan sok küzdelmen, keserűségen ment át, számtalan kísértésnek volt kitéve : de soha sem csüggedett, soha sem alkudott. Soha nem lankadó munkával hirdette a keresztény elveket, lemondott mindenről, hogy egészen a népnek szentelhesse idejét. Nem csüggedett akkor sem, midőn a liberalizmus hatalmának tetőpontján állott és a keresztények minden mozgalmát gúnyos megvetéssel tiporta le. Lueger mindig bizott, buzdított, lelkesedett, mig végre fölvilágosult a nép, megértette Lueger céljait és ellenállhatlan erővel lépett fel mellette. Főleg ama föltétlen bizalom, melylyel iránta viseltetik, volt és jelenleg is az oka ama tömör összetartásnak, melylyel köréje csoportosulnak, és mely meghiusítja az ellenfél minden kísérletét. Lueger jelszava : Isten és a nép ; és az eszmények igazolják, hogy csakis ily módon lehet győzelmet remélni. dották volna: még rózsafüzérük sincs ! Gyönyörűséges papok ! Magunkba mélyedve, csendesen lépegettünk a városka főpiacára vezető meredek uton felfelé. Eszünkbe jutott, hogy réges-régen egy nagy ember járt ugyanezen uton. Testünkből való test, vérünkből való vér. Dicsősége és büszkesége nemzetének és századának. A legnagyobb magyar főpapok egyike : Pázmány Péter. Bizonyos jóleső büszkeség dagasztotta szivemet, mikor elgondoltam, hogy most, vagy harmadfélszáz év után, a nagy ember kitűnő életirójának kíséretében teszem meg ezt az utat. A kis város legmagasabb s legelőkelőbb helyén, a piac főhelyén egy ósdi, hatalmas palota néz felénk. VIII. Orbán pápa építtette nyaralóhelyül. Csak ekkor tudtam meg, hogy ez is a garanciális törvény kiváltságában részesül, mint akár a Vatikán maga. A komor, hallgatag épület nem látszik erről tudomással birni. Mióta a pápa fogolylyá lett, a palota egykori fényes élete is zajtalan, mélységes csendbe veszett. Egy kiszolgált öreg pápai katona, ugylátszik a portás, hozzánk szegődött kalauzul. Nagyon erősködött, hogy fel a második emeletre, a pápai lakosztályba (az alsót szerzetesek foglalják el) csak külön e célból Rómából hozott engedélylyel lehet bejutni. Elhittük neki. Hanem azért nem tágított tőlünk s lecsalt bennünket az úgynevezett pápai kertbe. Megkövetem az Orsiniak parkját. Mert ha ez itt kert, akkor az csakugyan valóságos paradicsom. Itt nincs ut, nincs fa, nincs madárdal, nincs virág. Még a lépcsőkül szolgáló márványlapokat is ellopták belőle. Összes disze egy pár csonkán éktelenkedő káposztatorzsa. S valamikor itt a világ leghatalmasabb ura üdült! Ez is elhagyatottság. Ez is szegénység. Még nagyobb, mint amaz ott. S éppen ez okból fájdalmas ez is. De nem keserű, nem vigasztalan, mert meg van benne a lemondás és az önfeláldozás. Hanem azért vezetőnk vigan beszélt tovább. II mio principio cristiano — az én keresztény elveim -— volt minden második szava. Hát bizony manapság csak önfeláldozó lelkek képesek arra, hogy kitartsanak elveik, meggyőződésük mellett állhatatosan. Mert ez nehéz dolog. Maga magát emésztő foglalkozás, vagy ha ugy tetszik állapot, sőt valóságos mártiromság. A mi vezetőnkön is meglátszott ennek nyoma. Olyan révedező tekintettel, összecsukló tagokkal állott előttünk, mint a legreménytelenebb szenvedés. S mi igazat adtunk neki. Valóban ő is rab, ő is áldozat. Nem ugyan az annyira hangoztatott keresztény elveknek áldozata, mint inkább annak a szenvedélynek, amely árulkodóan rézvörös orrán ült ki. Itt van jó öreg néhány centesimi, legalább nem mondhatod, hogy nem méltányoljuk eléggé a hozott áldozatokat ! Már-már azon kezdtem tűnődni, hogy ugyan miért is választották a pápák éppen ezt a városkát nyaralóhelyül, mikor a vasúthoz vezető lejtőn egy kanyarulatnál, megnyílt előttem a világ egyik legpompásabb panorámája, az albánói tó környéke, ahová a pápai palota és Castel S. Gandolfó egyik házsora is szédítő magasból néz alá. A nap éppen nyugovóra szállt. A tavát körülövező hegyfal magasáról haladt a túlsó oldalon alá égi utján tovább. Bucsuzásuf még egy pár bágyadt fényű sugárt lövelt felénk s aztán végkép eltűnt szemeink elől. Aranyos párázat szállott fel a tó mélyéből, mely lassan elöntötte az egész hegykatlant, a hegyormokát, a sziklatömböket, a házakat. Fent a magasban édesen csendült meg az est-harangszó, az Ave-Mária. Kékes köd ereszkedett a tájra le. Majd violaszint öltött az egész vidék. A körrajzok elmosódtak, a távolság elveszett s a félhomály odahozta a hegyeket, a kiugró sziklacsúcsokat a tó fölé. Éppen megérkezett a vonat, mely egy óra alatt visszavitt bennünket Rómába. Kollányi Ferenc.