ESZTERGOM II. évfolyam 1897

1897-05-02 / 18. szám

az egyházpolitikai törvények revíziójának szükségességét a mindennapi élet követeli. Es ez az idö be fog következni, — hamarább mintsem a kormány gondolná. — Taxii Leo. Kinos feltűnést keltett világszerte a legújabb modern világcsalónak, Taxii Leónak megdöbbentő leleplezése. Frappáns, megfoghatatlannak, sőt hihetetlennek látszott az első tekintetre mindazoknak, akik csak némileg is ismerték Taxii Leo múltját és szereplését. Hogyan ? Taxii, ki tehát színlelt megtérése után, a hitbuzgó katholikust adta és sajgó bünbánatát a bölcs lippoi püspöknek, a felülmúlhatatlan Ágoston példájára — őszinte önvallomásokban fejezte ki, a ki körülbelül 140 antiszabadkőmüves, szent célokért küzdő és szentek pártfogása alatt álló társulatnak alapitója; a ki az antikömüves-mozgalmak és irodalomnak fáradhatatlan bajnoka, csupán szemfényvesztő volna? Hát csaló, csak nyerészkedni kivánt az, ki egy nyolc vaskos kötetre terjedő munkának s egyéb könyvek, folyóiratok Írásában emésztette magát ? Ám akkor minek kinálta ingyen a fordítási jogot világszerte azoknak, kik a szabadkőműves-kérdést beható tanulmány tárgyává tették ? Hisz ez csak hírnevet szerzett neki. egyebet semmit. Azért a nyerészkedés vádja legkevésbé illeti Taxiit, mint antiszabadkőmüvest, mert a XIX. század vége felé nagyon kis keletük van ily komoly tárgyú szakmunkáknak. Sokkal dúsabb jövedelmet kínált neki régebbi pályája; ha megmarad annak a hírhedt fércműirónak, ki csak piszkolni, gyalázni tudta az egyházat és vallást, ki ledér rajzaival csak sérteni tudta az erkölcsösséget. Más véleményt kell tehát formálnunk Taxii jellemtelen szerepléséről! Alkalmasint bérence ö annak a nemzetközi titkos társulatnak, mely ama sysiphusi munkára vállalkozott, hogy vésőjével az egyház erős kőszikláját vájja. Bérence ő azon három csillagos testvéreknek, kiknek kulturális tendenciái ismeretesek — nemcsak Taxii Leo műveiből, ki mindössze kevés ujat mond — hanem számos egyéb biztos adat meg tényről. S ép e biztos tudás megdöntésére tör Taxii Leo, hogy a Miss Diana Vaughannal űzött humbugjával megingassa az antiszabadkőmüves-akciót, hogy frakciót idézzen elő azok közt, kik a maiteres testvérek áldásos törekvéseit kontra karrirozzák. A zaj és lárma tehát, melylyel a klikkes sajtó, nálunk a »Neues Pester Journal«, a bécsi »Neue Freie Presse« etc. Taxii műveit fogadta, csak látszólagos volt. Nekik nem állt érdekükben elnyomni e műnek hatását, sőt ellenkezőleg terjeszteni s igy értelmet nyer Taxii nagylelkű törekvése, hogy művei szerteszét megjelenjenek minden nyelven. A hir szárnyain emelkedő Taxii igy megfelelt hivatásának. Hite csökkenni kezdett. A lelkes franciak még mindig vakon hittek neki, de már nem a »Gründlichkeit«-ről ismeretes németek. A legutóbbi trienti kongresszuson, hol Taxii is í megjelent, mintegy 140 szabadkőműves-ellenes egyesület tisztviselője, a németek heves támadásokkal törtek ellene. Azzal gyanusiták, hogy j még egyre üzi a fércművek gyártását, de álnév I alatt. Taxii eszeveszett védekezése, sőt vakmerőj sége, mivel nagy jutalomdijat tűzött ki annak, ki róla e vádat igazolja, csak növelte a németek gyanúját, előttük hitelét veszté. Miss Dianára vonatkozólag megoszolt az antikömüvesek véleménye. Sem a németek, sem a rómaiak nem hittek Taxiinak, őket tehát félre nem vezette. Hanem feltétlen hiveit csalóhoz illő módon, maró ; gunynyal felültette. Mikor a mult napokban a ! mystikus Miss Dianának uti programmjához hiven a legelső értekezletet kellett volna tartania ; meg! jelent csak Taxii, a szenzációs schvindler és mysztifikációnak nyilvánította egész működését. Taxii I befejezte szereplését, melylyel csak önmagát tette csúffá. Nem fogják öt siratni, bár meghalt. Meghalt a tisztességnek és jellemességnek. Olyan ő, mint az a bűnlajstromos öngyilkos, kinek váratlan halála feltűnést kelt; de aztán mindenki utálattal fordul el tőle •— elfelejtik. A 15 kros adó. —J.— A magyar politika és kormányrendszer a külföld majmolásával s a maga elposványosodott tehetetlenségével sehol se mutatkozik be jobban, mint a tanügy terén. Igazán olyan terület ez, a melyről elmondható, hogy majdnem I mindenütt munkálják, de nincs köszönet benne, i mert az igazi munkához kevesen értenek; olyan ember meg nem áll az ügy élén, a ki akár szellemi fölényével, akár fizikai erővel a helyes j korlátok közé terelve egységet tudna teremteni a nagy munkára. Azaz tévedünk. Mert fizikai erő volna is, van is, de baj. hogy csak akkor, a mikor a kegyelmes uraknak hatalmi érdeke úgy kívánja, hogy a magyar tanügy munkásai is egy táborba gyűljenek s felcsapjanak szekértolóknak. Egyébkor bizony soha. »Allami szempont «-b ól igy eleI get tevén, minden mehet a maga módja szerint. Pedig törvényeink vannak szépen, a melyek közelebbről is rendeznék a tanügyet, a tanitók ügyét, a tanitók és a növendékek viszonyát. Igaz, az eredmény elérésére ez nem elég, hanem meg is kellenne tartani s végre is kellene hajtani. De hát minek ? Fejnélkül csináltak, ültettek át törvényeket s fejnélkül, a legnagyobb, legteljesebb zűrzavar közepette folyik a végrehajtása, ha ugyan végleg el nem aludt. Csak egy példával szolgálunk. Itt van a 15 kros iskolás gyermekadó, melyet az 1891. évi XLIII. t.-c. fejenként követel pelt a magyar közélet terén, egy tudós főpapunk, egy jóhirű római festő, s jó magam. A társaság ellen tehát éppen nem lehetett kifogásom. Mindazonáltal kénytelen vagyok egész őszintén bevallani, hogy mikor másfélórai utazás után Albánóban a diszes társaság kiszállt, s a többség, hogy az nap még Frascatiba is eljuthassanak, kocsit fogadott, én megkönnyebbülten lélegzettem fel. Ketten maradva, gyalogszerrel indultunk útnak, hogy Genzanóba jussunk. Lerázva nyakunkról a kínálkozó kocsisokat, és áthaladva a kis város poros utcáin, a magaslatról egész pompájában élveztük, tiszta, pormentes levegőn át, a ragyogó napsugárban fürdő tájt, a tengernek távolból meg-meg csillanó fodros hullámait. Sőt a könnyű szél néha a mérhetlen víztömeg zúgását is felénk hajtotta, a miről én kivált behunyt szemmel, rendesen azt képzelem, hogy ilyenkor a végtelen űrben rohanó égitestnek nehéz, ziháló lélekzését hallgatom. Albánót, az innen alig egy negyedórára eső Arriccioval egy 75 méter magasságra épített hid köti össze. Mondják, hogy különös előszeretettel keresik fel a merész iveket az ádáz sorssal kibékülni nem tudó olaszok, s a vidék nekibőszült ,szerelmesei, hogy innen a szédítő mélységbe vessék magukat. Mikor visszafelé jövet illő figyelemmel nézegettünk alá Bertolininek e hatalmas alkotásáról, lent a völgyben éktelen trombitálást vitt végbe valaki. Az érezhető erőszakoskodással kicsalt hangoktól csak úgy harsogott az egész vidék. Egy mellettünk álldogáló leánykától megkérdeztük, hogy ugyan ki és mi célból miveli ott lent ezt a zenét. Hát — úgymond — a Giovanni. Nemsokára koncert lesz nálunk, toldta hozzá, s azon ő is játszani fog. Most már kezdtem érteni, hogy miért van annyi öngyilkos erre felé. Kellemes félórai séta után Genzanóba értünk. Az orsini hercegek üresen álló villájának felügyelőjénél letévén a tulajdonosnak szánt névjegyünket, megnyilt előttünk a park. Az az hogy csak volt valamikor park. Mert most nem egyéb mint egy szépséges, szomorú hely. Maga az elhagyatottság. Ágasbogas fák, nyesetlen bokrok, vadon tenyésző virágok, gondozatlan utak. Tehát a szegénység. A gazdagok szegénysége. A kérlelhetlen szegénység, amely nem segíthet magán, s amelyen nem segíthet az emberi könyörület. Az első benyomásnak kell-e tulajdonítanom, vagy csakugyan úgy van-e. nem tudom. De bennem azt a hatást keltette a kertből előtáruló vidék, mintha a Mindenható fényes tekintetének vidám sugara csak ugy tévedt volna ide. Mintha a Teremtő csak kárpótlásul borította volna hegyre, a völgyre, a vizre azt a pompás, hímes minden tankötelestől. E törvény életbelépett 1892—93-ik tanévben — s ime 1896-ban veszik észre, hogy ez a törvény a legtöbb helyen végrehajtva nincs. Persze egymást érik most a rendeletek. Miniszter, tanfelügyelő, szolgabíró mind dörögnek az iskola-fentartók elé. hogy 8 nap alatt intézkedjenek, mert igy-amugy lesz. Pedig ki a hibás ? Itt-ott megengedem, akadtak helyek, a hol nem törődtek a törvénynyel, a kik nem engedelmeskedtek a törvény rendelkezéseinek, de jó részben megtartották azt, bár tagadhatatlanul ellenszenvet keltett mindenütt. Most már mi történt ? Nagynehezen reászoritották, hogy minden gyermek lefizesse az előirt 15 krajcárt, s vigyék az adóhivatalba. De itt még 1893. elején is azzal fogadták őket: mi nem tudunk erről az adóról semmit, utasítás nem jött, nem fogadhatjuk el. Nem fejetlenség ez ? Reáparancsoltak az iskolafentartókra, hogy szedjék be fejenkint a 15 krajcárt, reájuk parancsoltak, hogy az adóhivatalokhoz küldjék be. de az adóhivatalokhoz utasítást küldeni a maga idejében elfelejtettek. Csoda-e ? ha ezen elutasítások után azt hitték, hogy ez a törvény csak papíron marad annál is inkább, mert a tapasztalás eléggé mutatta, milyen nehéz a szegény néptől a pénzt, ha krajcárokat is, kicsikarni olyan célra, melynek elérésére különben sem valami lelkesen tör, a milyen például a kötelező iskolázás is. Csoda-e, ha azt gondolják, hogy végleg megfeneklik, végleg elpihen ? Nem úgy történt. Négy év után észrevették, hogy, mint föntebb jeleztem, a törvény sok helyt végrehajtva nincs! »Potolni«, — »pótolni« — követelik az iskola-fentartőktól. Mutassák be az utolsó öt év alatti létszámot s aztán gondoskodjanak az elmulasztott 15 krok beszedéséről. Gondoskodjanak ! Mintha olyan könnyű volna az öt év alatt szana-szét költözködőktől előteremteni azokat a 15 krajcárokat! Hol van azon gyermekek jó része ? Ki fogja őket ellenőrizni ? Az iskolafentartók faluzzanak ? Vagy ők fizessék meg az eltávozottak illetékét is ? Ha ők lettek volna a hibásak ! Tehetnek ők róla, hogy annak idejében nem fogadták el tőlük ? De mindezek mellett sokkal jobban bizonyít a fejetlenség mellett az, hogy azt se tudják a tanfelügyelőségeknél, hol fizették meg s hol nem ? Nem tudják, mert ha tudnák, akkor nem irka-firkálnának annyit még az olyan iskolákra is, a melyek lefizették mind az öt éven át a 15 kros adókat. Mert nálunk Barsban s másutt is szőnyeget, amit a természet a rezgő napsugárból ezerféle színben sző. A park egy hegykatlan oldalán fekszik. Szemben vele a hegyharánt tetején láthatók az alig 900 lakossal biró Nemi festői fekvésű épületcsoportjai. A két oldalon, félkörben, pusztán, kopáron állanak a katlan kopár falai. Lent az aljon pedig az egy kilométer széles Nemi-tó terül el. Erős napsütés alatt csodálatos világításban fürdik az egész kép. A hegyfalak sötétsárga oldalai, a viz világoskék felülete, Nemi templomának, házainak megaranyozott falai s fejünk felett a tiszta égbolt, mintha az elveszett paradicsomnak egy pusztává, sivár kietlenné tett kis zugát akarná szemünk elé varázsolni. Az egész tájon végigterülő jótékony csendben elgondolkozva állottam az egyik meredek hajlás fölé állított korlát mellett, s hallgattam a távolból felém hangzó harangozást, midőn az egyik mellékútról egy angol család közeledett felém. A férfi egyenesen hozzám tartott s rövid üdvözlés után azt kérdezi tőlem: dove é la barca? Micsoda »barca«, micsoda ladik? Itt egy bárkának kell lennie, mondotta, mialatt kövér ujjaival a kezében levő piros könyvbe böködött. De igen — folytatta, mikor én ismételtem, hogy semmiféle ladikról nem tudok — itt az én könyvemben benne van a bárka.