ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-01-26 / 4. szám

Azt mondjuk, hogy a néppárt politikai párt. "Mi a politika

1

? A politika azon szabályok összege, melyek szemmel tartásával kell a jog és erkölcs korlátai között az állam célját megvalósítani. Az állam célja pedig a közjólét, mely a hatalom által csak a jogrend védelme s a magántevékenységnek állami kiegészítése által érhető el. Miután tehát a néppárt célja nem egy felekezet érdekeinek védelme vagy mi több kizárólagos gondozása, hanem a jog és erkölcs korlátai között az államcélnak alkotmányos eszközökkel való megvalósítása: következik, hogy a néppárt politikai s nem felekezeti párt. Igaz, hogy mint minden pártnak, úgy a néppártnak is állást kell foglalnia a felekezetek érdekeit legközelebbről érintő egyházpolitikai kérdésekben is; de itt sem helyezkedik, a felekezetiség szűkkeblű álláspontjára, mert elfogadja a bevett vallásfelekezetek közötti jogegyenlőség alapelvét, melyet azután egyes konkrét esetekben sokkal lelkiismeretesebben kész alkalmazni, mint a felekezetekből egyenlőképen tabula rasa-t csinálni akaró szabadelvüpárt. A néppárt is jogegyenlőséget követel valamennyi felekezet számára, de a jog és szabadság egyenlőségét, nem pedig az elnyomás, a jogtiprás, a szabadság egyenlőségét. Tehát akár egészében tekintjük a néppárt programmját, akár egyházpolitikai részébén, sehogy sem mondhatjuk róla elfogultság és részrehajlás nélkül, hogy felekezeti párt, mert egészében tekintve programmját el kell ismernünk, hogy a néppárt az ország összes lakosai közjavának akar szolgálni, egyházpolitikai részében pedig meg kell engednünk, hogy a néppárt semmiféle előjogban nem kívánja részesíteni a katholicismust, hogy ennek számára mit sem kíván, mit nem kívánna, követelne a többi egyenjogúsított felekezetek számára is. Rövidlátásról vasv rossz szándékról tesz tehát tanúságot az a ráfogás is, hogy a néppárt izgat a többi felekezetek ellen, hacsak ezen izgatás alatt nem azt kell értenünk, hogy a néppárt, mig a többi felekezeteknek is megadja jussukat, az államalkotó s honfen tartó katholicismust sem engedi elnyomni. Vagy talán ez fáj azoknak, a felekezetek közötti békét eddig oly szépen őrző, annyira liberális I uraknak? De azt mondhatja valaki, hogy a néppárt elveit tekintve mégis csak felekezeti párt. Erre azt feleljük, hogy az elvek vizsgálatánál a fökérdés az, vájjon igazak-e vagy sem. Az elvek igazságán az mit sem változtat, akár vallja azokat valaki akár nem, akár hirdeti azokat valamely felekezet vagy sem. Ha az elvek igazak, helyesek, meg kell az igazság előtt hódolnunk, az elvek parancsoló hatalmának érdekeinket alárendelnünk. A néppárt meghajol a jog és erkölcs örök s változatlan törvényei előtt. Zászlajára nem az önérdeket, hanem az igazelvüséget s az igazelvüség által elészabott népérdeket irta, nem ugy mint a szabadelvű párt, mely az igazságiránti hűséget megadta, s jog és erkölcs törvényei alól magát emancipálta, hogy kénye szerint a nép akarata ellenére ülhessen az ország nyakán szolgálva azokat, kik elég hatalmasak a magánérdeket minden irányban kielégíteni. Ez az igazi felekezeti párt a szónak legvisszataszitóbb értelmében, mert felekezeti szükkeblüséggel és türelmetlenséggel egyedül a pártfelek érdekeit szolgálja, s a többi pártok polgárait másodrangú polgárokká, helotákká alacsonyítja fsak is azért, mert meggyőződésük: nem szolgálni önérdekből a hatalmas kényurakat, hanem szolgálni a hazát az igazelvek fényénél osztva mindenkinek igazságot, tisztelve mindenki jogát, senkit nem károsítva, senki jogos érdekeit nem sértve, mindenki számára a lehetőség szerint egyengetve a boldogulás útjait, Hogy a néppárt az államboldogitó igaz elvekhez nem bölcsészeti stoicizmussal, hanem a' vallásos keresztény lélek lelkiismeretével is ragaszkodik, ez csak garancia arra nézve, hogy ez a párt soha sem fogja magától elvetni az igazság iránti hűséget, soha sem fogja áttörni azon korlátokat, melyeket Isten a jog és erkölcs örök és változatlan törvényeivel a hatalomnak felállított, hogy önkénynyé, türhetlen zsarnoksággá ne változzék. A polgári házasság és a torvény iránti tisztelet. Eddig azt gondoltuk, hogy minden állami törvény egyforma és hogy a törvény iránti tisztelet, is egyformán kell, hogy nyilatkozzék. Mióta azonban behozták a polgári házasságot, azóta úgy látszik az »uj renddel*, uj fogalmakat is akarnak meghonosítani a polgárokban a törvény iránti tiszteletre vonatkozólag. Mert miben áll a törvény iránti tisztelet? A törvény iránti tisztelet abban áll, hogy az állam polgárai azt megtartsák. Ennél több tiszteletet semmiféle állami törvény sem követelhet, de nem is követel. A mi ennél több, vagy a mit annál többet követelnek, az a szolgálat kötelességének szüleménye, s nem a törvény követelménye. Ha ezek szerint valaki az adóját megfizeti, ha valaki katonaköteles korba jővén, megjelenik a sorozó-bizottság előtt, ezzel már eleget tett a törvény iránti tiszteletnek, senkinek sincs joga tőle többet követelni. Éppen igy vagyunk a polgári házassággal is. Ha valaki megteszi azt, amit e törvény tőle követel, a törvény végrehajtásával megbízott közegnek nem szabad követelnie, hogy »

salon« ruhában jelenjék meg, vagy a menyasszony koszorút tegyen a fejére: vagy a, násznép is' jöjjön a felekkel, mert a törvény egyebet nem követel, minthogy a házasulandók két tanúval jelenjenek meg a polgári tisztviselő előtt. Éppen ugy, mint az adófizetésnél nincs joga a tisztviselőnek az adófizető polgártól külön ruhát követelnie, mert ő azzal, hogy jön és fizeti adóját, már eleget tett a törvény imitt i tiszteletnek. Ez a törvény iránti tisztelet egészen uj fogalom. amelyet ily alakban eddig nem ismertünk. Mielőtt törvénynyé lett a polgári házasság, azzal ámították a világot, hogy ez a közvélemény, a nemzet követelménye, anélkül, hogy ezt a választásoknál megkérdezték volna; most a nép magaviseletéből maguk kénytelenek belátni, hogy a népnek az az intézmény nem kell. A nép azonban, különösen papjainak jóakaratú tanítására, magát aláveti e törvénynek, eleget tesz a követelményeknek s igy a törvény iránti tiszteletét is kimutatja. »Jegyet kerem« szakitá meg gondolatmenetét j a kocsivezető. »Mondj a csak kérem, ismerős ön ezen a vidéken.« »Hogyne ismerném: itt születtem, ismerem minden zugát.« »0 . . . ba szeretnék menni. Jól váltottam a jegyet.« »0 . . . ba? ... Aha . . . Helyes. Tessék csak a legközelebbi állomáson kiszállni.« »Nos azután ?« »Azután fogadjon egy szánt, az 3 óra lefolyása alatt 0 . . . ba viszi.« •»Úgy? Köszönöm,« »Kerem.« Nem hittem volna, gondola magában az utas, hogy oly rövid idő alatt fogom meglátogatni ... De meg kell adni nagyon derék ember. Ha ő nincs, Szibéria még egyszer oly kínos . . . Hja lengyel vér csörgedez ereiben . . . Csak ráálljon tervemre s eljönne Lengyelországba ... No majd meglátjuk. »R . . , egy perez.« Hangzék most alulról. A lengyel hamar készen volt. Kiszállt. Odakinn erős, zimankós téli idő volt. A keményre fagyott hó csak úgy ropogott a járókelők lábai alatt. A délutáni nap melege se tudta a fagyot megtörni. Sugarai szégyenkezve bújtak el a milliárdnyi hókristály csillogó falai mögé. Az állomás előtt egész sor szán várakozott a megérkezett utasokra. Volt ott kettős, négyes, sőt hatos fogat is. Valóban gyönyörű látványt nyújtott, mikor a kipihent, tüzes lovacskák prüszkölve kaparázták lábaikkal a havat vagy mikor felcicomázott csörgős fejüket magasra emelve büszkén megrázták. Az ember ezt látva, már előre örülhetett a kellemes perceknek, melyeket a villámgyors repülő szánon fog tölteni. A lengyel hamarosan megalkudott az egyik kozákkal. Már épen fel akar szállni, midőn egy szegényes ruhájú, didergő kis leányka kabátjánál fogva visszatartja s kérő hangon igy szól: »36 uram, szépen kérném.« »Mit akarsz ?« kérdé ez csodálkozva. »Ne tessék megharagudni, volna egy kérésem .. . . Jaj, alig merem megmondani.« »Csak ki vele bátran,« biztatá a lengyel részvétteljesen, látva a beszélő kisirt szemeit, melyeket oly epedőn szegezett rája. »Bocsássa meg uram, hogy hallgatództam, de meg kellett tennem, ün ugy-e bár 0 . . . ba készül ?« »Igen.« »Nem lenne oly szives s választaná a hoszszabbik utat, és azután vinne engem magával. Mert tetszik tudni, mi azon az országúton lakunk, jó atyám ott felügyelő és a szegény most nagyon beteg. Édes anyám a városba küldött orvosságért: be csak ment valahogy, a hó még nem födte annyira a földet, de most mint tetszik látni akkora, hogy lehetlenség haza mennem . . . Azután meg a farkasok ... jaj úgy félek . . . Könyörüljön kérem rajtam és szegény öreg atyámon. A jó Isten megfizeti jóságát.« A lengyel habozott. Tegye, ne tegye ? Valami azt súgta, hallgassa meg e szegény teremtés kérését. Mert ha ő nem segit rajta, ki tudja mikor akad megint valaki, a ki arra felé tart. De ugyanakkor ott volt a másik gondolat is : Mért tennéd épen te; minek fagyoskodjál hiába két órával tovább e csúnya időben. Majd talál más valakit. Nemes szive azonban győzött. »Jól van leányom, jöjj, szállj föl, hogy is hivnak ?« »Zsófia . . .« »Helyes. Tehát jöjj csak.« Zsófia örömtől sugárzó arccal ragadta meg jótevője kezét s egy forró csókot nyomott arra. »Az Isten tízese meg.« Miután már kényelmesen elhelyezkedtek, a kozák hatalmasat csattantott ostorával, mire a szán hirtelen tova repült. Az út csendben folyt. Nem beszélgettek egymással. A lányka kimerülve dült a jármű egyik sarkába s elszenderült. A lengyel hagyta. »Hadd pihenje ki magát szegényke«, gondola magában.