ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-12-25 / 52. szám

és ezzel a hirdetéssel a hátamon, járkálok, illetve komótosan sétálok Budapest utcáin reggeltől estig. Különben az orvosok is ajánlják ezt a valutás ér ellen. Nemde, igazi gyöngyélet? Mindent látok, mindent tudok, én vagyok a lapnak igazi föntartőja. Mert ha nem vagyok én, Wondrácsek Miska, ugy nincs reklám; ha nincs reklám, nincs vevő; ha nincs vevő. nincs pénz; ha nincs pénz, nincs Szabad Kürt. Tehát, ha nem vagyok én, nincs Szabad Kürt! Ki tehát az igazi szerkesztő ? Ugy-e bár én ? Már boldogult édes apám, Wondrácsek Bogumil, a »vörös ökör« szálloda mindenese, nagy jövőt jósolt nekem, sokszor mondogatta: »Miska, Miska, mi lesz belőled ?« És ime itt van ; hirlapiró, főmunkatárs vagyok. Mióta pedig ilyen angoltapaszosan járok, előfizetőink száma megkétszereződött, mert gondolják, ha már ez, már mint én, Wondrácsek Mihály, ily érdekes vagyok, mily érdekes lehet még csak a mi újságunk ? Hej ! Riza, Riza, mégis csak sokat köszönhetek én neked, és ha haragszom is rád, egy könnyen nem feledlek el. Mégis, minek is bolonditottál? Miért nem vallottad be azonnal, hogy te csupán szobalány vagy Kohnéknál? Miért is hitetted el velem, hogy te a Kohnék leánya vagy ? ? Ha ezt nem teszed, ugy most e tapaszokat nem az arcomon, de itt-itt a szivemen hordanám, és ugy hegeszteném be velők hangosan dobogó szivem mély sebeit. Riza, Riza, hamis kis jószág vagy. És mégis mily boldog voltam mikor először találkoztam veled a városligetben. Édes emlékek. Vasárnap délután volt. — Hirlapirói működésem teljesítését egy szám nélküli hordárra bíztam, én pedig kimentem, levetve minden gondot a vállamról, azaz a hátamról, a városligetbe sétálni. Emlékezetes egy nap. Ott láttam meg először életemben az aranyos Rizát. Divatosan volt öltözve akárcsak én, a ki a nagy választékkal rendelkező Sattelesz ur ruha kölcsönző intézetétől kibéreltem vasárnap délutánra, egy korona dij fejében a legelegánsabb áncúgot. Oh! Riza! bárcsak tudtam volna, hogy te is Pomázon nyaraló házi kisasszonykáid ruháiban lépegetsz aprókat. De mi türés-tagadás, megtetszett nekem, főképp mikor láttam, hogy a 13-ik furfézer ezrednek ott sétáló daliás hadfiaira szemet sem vetett. Nem hiába furvézerek és tizenhármasak voltak. — Ez aztán civilnek való leány, gondoltam én. Szépnek elég szép volt, és a mi fő, elegáns. Ugy nézett ki, mintha legalább is valami gróféknál vagy báróéknál szobalány volna. No Miska, most mosolyog feléd a szerencse. Persze hogy mosolygott, hisz Riza kisasszony megpillantván engem, összecsucsorította először szájacskáját, majd széthúzta és én megláttam alabástrom szép gyöngy fogsorát. Ily boldog nem voltam még soha. Összeszedtem összes hírlapi tudományomat és a bájos mosoly által fölbátorítva, az ifjú sziv első szerelmének szendeségével közeledtem feléje. Meghajtom magam. (Meghajtja magát.) Wondrácsek Miska vagyok, a »Szabad Kürt« napilap külmunkatársa. Riza lelkem meglepődött e cim hallatára és nagyon tudós embert látott bennem. Szivesen nyujtá kacsóját, melyet én gyengén ajkaimhoz emeltem. »Én meg Kohn Riza vagyok, édes atyám Kohn .Iákó, lakik a dohány-utca 7. szám alatt a harmadik emeleten, különben bankár és bőrziáner. « »igen szép és kedves foglalkozás,« feleltem én, és séta közben sokszor gondoltam: »Miska, Miska neked még felderül«, s áldottam Wekerlét még poraiban is az uj javaslatokért. Szó a mi szó, nem szeretek sokat beszélni. Riza boldog volt, én még boldogabb. Az idő mult gyorsan. Riza nyugtalankodott, hogy haza kell sietni, mert a mama, meg a papa, meg a nővéreim haza jönnek Pomázról. Én is nyugtalan voltam, mert hat órára kellett visszavinnem ruhámat Sattelesz úrhoz, lévén ez időre már egy más abonnens, ki rá igényt tartott. Fájdalmasan bucsut mondtunk egymásnak, elváltunk. Hej! azóta nem volt nyugtom. Valahányszor végigmentem a dohány-utcán, szemem mindig a 7es számú ház harmadik emeleti ablakaira volt irányítva. Egyszerre mit látok ?! Az ablakok nyitva, és kinéz egy termetes matróna, — biztos Rizának mamája. Mellette öt női fej, — biztosan Rizának nővérei lesznek. Ö nem volt köztük. Fölmenni nem mertem, mert hát hátamon a mi nagy újságunk, s igy csak biztattam magam: »Miska, Miska csak türelem, kitartás, a rózsa vagyis inkább a Riza még a tied lebet.« Tény, hogy mi újságírók, rendkivül élelmes emberek vagyunk. A mi eszünkön egyhamar tul nem járnak. Mi mindent tudunk. A »dob-utcai« nagy polgári sörcsarnokban mulatságra készülnek. Lesz az ószeresek és csiszárok bálja. Glück auf! — Itt lesznek talán a Rizáék is? Hiszen ő mondta, hogy atyja bankár. Persze, persze — gondoltam mindjárt — nem értékpapírokkal kereskedik ő, hanem hát régi papírokkal. — Azután meg bőrziáner. Hm, bőrziáner és harmadik emelet a dohány-utcában ? Bizton csak kupec lesz ő. Ez egyszer nem csalt meg hirlapirói talentumom. Riktik, •— megjelent Kohnné ő nagysága két leányával, de Riza nélkül. Szivem majd leszakadt. Mert tessék elhinni, egy hétig koplaltam, hogy csak néhány garast félretehessek. A kegyetlen szivü Sattelesz már két koronára tartotta az áncúgot, a mi utóvégre nem is sok, mert egy egész éjszakára, kupec bálra, a nagy sörcsarnokba kölcsön adni egy elegáns áncúgot 1 forintért, nem is olyan túlságos követelés. Aztán meg oly pompásan állott rajtam, mintha majdnem én rám szabták volna. És most ? Ö nincs itt —• (sóhajt.) No sebaj, gondoltam én, udvarolj a mamának és megkapod a lányát. Poziturába vágtam magam, és a mint Vályog Petyi bandája ráhúzott az első csárdásra, egyenesen a mama felé tartottam. Bemutatom magam, a mama meg örül. Ugy látszik, rokonszenvez velünk hirlapirókkal, s egy nemes Kornélia büszkeségével rámutatott idősebb husz — no-meg egynehány éves leányára, s francia hanglejtéssel igy szól: »Euzseni«, majd a fiatalabbra, a ki a kurta szoknyának vagy 15 esztendővel ezelőtt bucsut mondott: »Melani.« Én táncoltam mint egy őrült, és midőn a nem éppen könnyű terhekkel végig lejtettem a szálán, mit gondolnak, kire gondoltam ? — A Rizára, az én aranyos Rizámra ! Szegényke ő otthon ül és búsul, ő reá még nem került a sor, de hogy nővérük, abból is látom, mert Eugenie kisasszonykán ugyanazon ruha van, a mi egykoron a városligetben a Rizán, az én Rizámon. De azért, ne hadd magad Wondrácsek, addig üsd a vasat, mig meleg. Szerencsémre a kucsébernél nyertem egy skatulya cukrot, és a félreértések kikerülése végett a cukrot skatulya nélkül felajánlottam a mamának. Tetszett ezen szellemességém ő nagyságának, ugy hogy midőn a sikerült táncmulatság után őt hazakísértem, igen kegyesen igy szólt hozzám : »Wondrácsek úr, igen szivesen látjuk házunknál.« Óh én boldog! Tehát végre meglátom őt, őt, az aranyos Rizát. Oh Riza! ha már ennyit koplaltam érted, koplalok még tovább. Megjött a látogatás első napja. Sattelesz úr, kivel időközben benső baráti viszonyba léptem, midőn reám adta már harmadszor az áncúgot, mosolyogva igy szólt: »Wondrácsek úr, e ruha még önt szerencséssé teszi.« Hm, meghiszem azt, hisz ez szerzi meg kincsemet, boldogságomat, mindenemet. Dobogó szívvel tartottam a dohány-utca felé, s útközben dúdolgattam ezen saját szerzeményű nótámat: »Vasárnapi munkaszünet ó dulió, Wondrácsekné lesz Rizából ó be mi jó, Eugéne nem kell nekem, mert nagyon vén, Akkor inkább, mindig nőtlen maradok én. Hans an idé!« Ugy-e fölséges egy idea, még gondolatnak is sok egy Wondrácsektől. Ő nagysága az ablakból meglátott engem, mire felértem a harmadik emeletre, már ott várt az ajtónál Eugenie és Melanie leányaival. Bevezetett a szalonba, mely egyúttal háló és dolgozó szobának is szolgált. A konyhából hallottam egy sereg női hangot, és szivem azt súgta, hogy Riza is köztük van. Nyugtalanul ültem, és midőn ő nagysága nem fogyott ki a mult vasárnapi sikerült mulatság dicséretéből és folyton gyengéden célozgatott arra, hogy Eugenie leányára mily kellemes benyomást gyakoroltam, hirtelen megszakítottam őt e kérdéssel: »mondja csak nagysága, nincs még több leánya ?« »0h van, Wondrácsek ur, még három, de ezek fiatalkák, s a konyhában vannak.« E szavakra kinyilik az ajtó, és ki lép be azon ? A Riza, az én Rizám! Nekem se kellett több, fölugrok, oda szaladok és csókolgatom kezét. Kohnné ő nagysága is fölugrik, Eugenie ájuldozni kezd, Melanie segítségért kiált, berohan a három fiatalabb nővér : Stephanie, Leonie és Kornelie. Én bámulok, Rizám elsápad. Ö nagyságából kitör a harag s oda vágja nekem: »Uram! mily szemtelenség ez, leányaimat egy cseléd előtt igy meggyalázni !« Ha, ha, ha! Ügyesen csinálja nagysága, azt hiszi, én elhiszem ezt —? ismerem én a mamákat, főkép ha idősebb leányaik vannak. Azt hiszi, hogy lépre megyek ? Nem én, a Riza az enyém, tartsa meg magának az elsőszülött Eugeniet, jó lesz az »a szende agg hajadonok egyletébe« elnöknek. Eugenie fölocsudik ájultságából, fölugrik s fölsikolt: »Ön becstelen !« s alighogy kimondja e szavakat, már is érzem karjai legvégső tagjainak nyomát az arcomon. »0h a gaz! óh a goromba!« hangzik kórusban. 0 nagysága a Kohnné, Eugenie, Melanie, Stephanie, Leonie, Kornelie mind neki esnek arcomnak, kezeimnek és ruháimnak. Brrr! Oda lesz a szemem világa. Hirtelen egy jó gondolat támad fejemben: »Szaladj Wondrácsek!« s ott hagyva kalapomat s ruhám foszlányait, menekültem. Oh! Riza, Riza, te megcsaltál. Te csak szobalány vagy Kohnéknál s a szende Eugenie ruhájában feszitettél a ligetben. Végem van, oda vagyok. Sattelesz ur is fölmondta nekem a barátságot, sőt 12 forint erejéig keresetet indított ellenem, Wondrácsek Miska, a Szabad Kürt külmunkatársa ellen, rongyos áncúgja miatt. Biztosítom önöket, hogy azóta sem voltam vizitben sehol, de nem is megyek soha. Okányik Lajos dr. Szent Márton köpenye. — Költői elbeszélés. — I. Tél közepén csikorgó hideg lett, Ember, állat vacogott, didergett, A parányi csillagok az égen Nagy felhőkbe burkolóztak mélyen, És ha kissé félrecsúszott róluk Téli tömött felhőtakarójuk : — A hidegben szinte-szinte látszott Valamenyi úgy reszketett, fázott. Az öreg föld gémberedett csontja Legvastagabb hóbundáját hordta, Bujt, menekült minden a melegbe Küntjárók a téli köpenyegbe. De a szegény — mit vegyen magára ? Nincs tanyája, nincs meleg ruhája, Utcasarkon félig összefagyva Kéreget, ha valaki mit adna, Ám a kiket meleg öltözetben Védve látott külső hideg ellen, Belsejükben több hideget hordtak, Mint a sírban megfagyott halottak : Mélyen volt a zsebük elhelyezve, Mélyebben a szivük eltemetve. Nagyon fázott szegény Istenadta, Csonttá fagyott valamennyi tagja, Csak a tagja, mert a szive élt még: Imádkozott a járó-kelőkért. Ügy is ezt tán ez vagy az feledte, Szegény koldus hadd mondja hei/3tte. Meg hogy azért egyse jusson bajba Hogy a koldust összefagyni hagyta, Legyenek csak ők is ott mindnyájan A mennyország meleg otthonában. II. Szétszakadt a téli felhő, Kisütött a napsugár, A hideg bár egyre metsző Nem nyom úgy le még se már, Mintha könnyebb vón' a bánat S tűrhetőbb mit szenvedünk, Hogyha derültségbe láthat Bágyadó tekintetünk. Oda néz a koldus is fel, Néz sokáig, néz merőn : »Gondviselő nagy jó Isten ! Könyörülj a szenvedőn !« Könyörült is. Harci ménen