ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-12-25 / 52. szám

Hőskatona közeleg, Szép alakját nagy szerényen Rejti el a köpönyeg. Sisakját a napsugara Glóriával környezi, Szebb a lelke, vissza ez a Mennyországot tükrözi. A ki mellett észrevétlen Annyi ember elhaladt, Az ő szeme a szegényen Legazonnal fennakad. Megesik a szive rajta, Visszakapja gyors lovát, Keresztény, az ilyet csak ha Megsegité, megy tovább. Megsegitni, hajh, de honnan ? Tarsolyában semmi sincs, A mi volt, az már legjobban Kamatozó égi kincs: Több szegény is volt az úton, Szétosztá már mindenét, Ám hogy ennek is kijusson: Lekapcsolja köpenyét. S bármi szép és bármi drága, Megosztani kész vele, Kardot ránt és azzal vágja Testvérmódon kétfelé. Egy felével azt takarja, Más felével önmagát: Márton vitéz igy aratja Legszebbik diadalát. III. Sok baj van a világon Az emberi szívvel, Jó-e vagy rossz, ki tudná A mit többet mivel. Hangulat is untalan Váltakozik benne, Majd öröm az, majd üröm, A mivel van telve. A világon semmi sincs Nyugtalanabb nála, Miatta nincs annyinak Soha nyugodt álma. Nyugodt álom, nyugodt szív. Nagy kincs, a ki birja, Pedig olyan egyszerű A dolognak nyitja. Semmi más nem kell ide, Patika itt semmi, Az egész csak ebből áll: Jót kell cselekedni! Jó tettől tisztül a szív, Szebbé, jobbá válik, S tiszta.szív ha álmodik. Angyalokkal játszik. — Mártont nemes tetteért Ennél is több várja, Mikor édes nyugalom Pilláit lezárja. Túlvilági fényözön Tölti meg szobáját, Angyalok közt látja az Angyalok királyát. S ah mit lát? — a tulajdon Félköpenye rajta: Melylyel azt a didergő Koldust betakarta ! S szól az Űr, szétnézve az Angyal sokaságon : »E ruhát ő adta rám, A hitujonc Márton!« Egyik angyal hozzá lép, Könyvet tart eléje; Márton olvas es az a Szentirás igéje; »A mit egynek tettetek, A legkisebbekből: Én nekem tettétek azt Igaz szeretetből!* — Ily jutalmat vett a hős, Mert szivét kitárta, Ám az Űr még többet is Tartott fönn számára, Püspöke lett idővel Az igaz egyháznak, Majd pedig nagy szentje an Örök mennyországnak. Mártonok még mostan is Vannak a világon, Szent Mártonnak lelke jár Itt is most e tájon. Az a ki igy öröklé Szent Márton irgalmát, Örökölje adja ég, Mindhárom jutalmát! Pannon. Pófl. Karácsonyi vásárlásokban többnyire a pófl járja. Pófl? Mi az, kérem? nehéz azt definiálni, de körülbelül eltaláljuk, ha kimondjuk, hogy x pófl az, ami semmit sem ér s mégis valami; ami olcsó s mégis mutatós; ami csillog, pedig talmi' ami pezsgő, pedig szódavíz; ami roszböf, pedig lóból vágták és így tovább. Ha az ember veszi, hát pófl az egész világ; veszünk pofit, eszünk póflt, iszunk póflt, szívunk póflt; s mégis mutatunk, vagy legalább akarunk mutatni sokat. Kivált az iparos s a kereskedő tudja, mi a pófl. A póJl-világ jelszava az olcsóság. Ami drá^a. az nem kell. A bazárok azt hirdetik, hogy ott bent minden kapható 5 krajcártól 14-ig; tehát poll; a konfekciósok azt hirdetik, hogy öltözetruhát adnak 2 frttól hatig; tehát poll; íVgulár cipőt hirdet egy forint 94 krajcáron ; tehát pófl; Nagymaroson meg pezsgőt isznak egy hatosért; no, ez meg a legpóílabb pófl; ilyen az egész világ, ilyen a kultúra, ilyen a haladás. No de vegyük oltalmunkba is kissé ezt a szegény meghurcolt világot. A pófl-lal semn i sem látszik annyira ellenkezni, mint a luxus; pedig a mai korra ráfogják, hogy nagy benne a luxus. Azt kérdezhetnők ilyenkor méltán, vájjon nincs-e ez talán képletesen mondva? mert volt már a világon luxus, de akkor pénz és gazdagság is volt; manap pedig a pófl-világban a luxus hogyan fér meg ? Luxus az volt, mikor a középkorban a lábujjakon hordtak szinarany-gyürűt; ma pedig hordanak talmi-ékszereket a nyakukon is ; luxus az volt, mikor a céhmester-asszony négy brokátszoknya alatt görnyedezett s az ágylepedője is selyem volt; de manapság, az olcsó-jánosok korában csak azt kérdik, hogy mi az olcsó s erre a keresletre csak az a kínálat, hogy tessék, ez pófl. Ki vesz most valamire való, drága kabátot? ki szabat cipőt? a nagy tömeg a konfekcióba fut pofiért; viszont a konfekciós zsidó tönkrement iparosoknál dolgoztat s fizet is pófleül, — hogy ne mondjam: pof elül. De még ez is hagyján! Sokkal fontosabb az, hogy eszünk, iszunk póflt, vagyis hamisított, hígított, surrogált, festett italt-ételt. Mulatunk is póíl-ül; a nagy urak kivételt tesznek s pezsgőt isznak : de ott lent ló- és macska- és kutya-pecsenye, no meg pezsgő szódavízből járja. Mindezekből kialakul egy pófl-élet, pófl-egészség s mikor ránk csendítenek a lélekharanggal, örüljünk, hogy az is pófl lévén, meg nem reped s a kötele a rossz kóctól el nem szakad. Ennek a póll-világnak az csavarná ki a nyakát, aki az iparból, boltokból, műhelyekből, a piacról és a mészárszékből száműzné a póflt. Ki kellene vinni, el kellene dekretálni, hogy senki se csináljon, senki el ne adjon profit. De hol van ez a potentát, aki ezt megcselekedhetne ? Megmondom én: adjatok az embereknek elegendő pénzmagot s nem vesznek s nem esznek póflt. A pófl-világnak alapja s gyökere a pófl-zseb. Élni kell, mutatni is kell valamit, önmagunkat s másokat is kell ámítani; ez az élet borsa és szódája: de miből? nincs pénz; jó, hát itt a pófl ! Lám, erre való a' pófl ! Bon Burraska. Az agglegény szive karácsonykor. Cseng a pohár, szól a zene, hangos a Makkhetes csárda. S már miért ne volna hangos, mikor agglegények mulatnak benne karácsony szent estéjén ? Igyál, Gyurka, — mondám — most vagy soha; hisz a nóta is azt tartja: »Egyszer esik esztendőben karácsony . . .« Csuhaj! Igyunk . . . igyunk, kiáltják a többiek is s ürülnek a pezsgős palackok, A cigány meg csak húzza, húzza, mert hát tudja, hogy a nagyságos urak jól fizetnek. Vig társak közt gyorsan múlik az idő s mi sem vettük észre, hogy már csak egyedül vagyunk a Makkhetes csárdában. De hangzott is ám azután : »Gyerünk fiuk, itt az idő, elég volt már mára, csárdásunk is alszik söntésében.« Körülbelül éjfél lehetett, midőn jókedvű társaságunk szétoszlott és hazafelé ballagtam. Egy lélek nem sok, de még ennyi sem várt rám s már takarítónőm sem találtam, távozott ő is. És ugyan hogyne, hisz neki családja van s most, karácsony estéjén mindenki iparkodik hazafelé, csak a lump .... teringettét, majd kiszaladt a számon valami. Lehangoltan nyitok szerény hajlékomba. Vigan pattog a tűz s a fel-fellobbanó lángok bevilágítják sötét szobámat. Gond nélkül telepszem nagy karos székembe, figyelve a kályha dúdolását s mintha valami kedves zenét hallanék, hallgatom . . . hallgatom hosszasan. És az én öreg kályhám elkezd mesélni, mesélni a régi jó időkről úgy, hogy a sóhaj önkénytelenül is kiszalad ajkamon : Hej, de máskép volt régen. Megelevenedik előttem a múltnak képe, midőn még szerető családunk körében töltém e szent estét; midőn a jó szomszédok társaságában kihúztuk az időt, hogy aztán együtt menjünk az éjféli misére. Magam előtt látom öcsém képét, amint boldogságtól sugárzó arccal vezeti gyermekeit a ragyogó karácsonyfa alá. Ahová csak nézek, mindenütt öröm és vigság. csak az ón szobámban a rideg közönyösség. Szivemben feltámad a lelkiismeret félelmetes szava s szememre hányja egész életem botlásait s én hallgatom . . . hallgatom s nyögök beléje. Hej de másként is lehetne, ha hallgattam volna szivem érzelmeire, most nem ülnék egyedül. Nem figyelmeztetne zajos ifjúságom bűneire e cudar köszvény, mely egyre vájja, hasogatja csontjaimat, mint a korhadt fába esett szú-féreg. Nem magam készitném teámat, hanem ketten föznők; nem magam élvezném e pompás italt, hanem együtt szürcsölnők az én vig kedélyű kedves kis feleségemmel, ki bearanyozná napjaimat s lecsókolná bánatom. S most más élvezi ezt az örömet. Óh, miért nem lőttem magam főbe, mikor arra gondoltam, hogy sohasem házasodom meg, mikor először tettem fel magamban, hogy örökké szabad akarok lenni. De ha már én elpuskáztam az életem, nem akarom, hogy mások is elrontsák az övéket, szolgálok egy jó tanácscsal: Fiatal emberek, házasodjatok és ne vessétek meg a családi élet rózsás bilincseit, hogy olyanok ne legyetek, amilyen én vagyok, hogy olyan ne legyen a szivetek, aminő az enyém. Figyeljetek azért, leirom, hogy

v milyen volt az én szivem karácsony szent ünnepén. Előttem már a papiros, a toll is a kezemben, csak gondolat nem akar születni a fejemben. Kínlódom, kínlódom sokáig, hogy legalább egy gondolatot kiszurkoljak, mozgok a. székemben, hogy recseg belé minden része s nem birok semmire se menni. Vagy tán már az agyamban is kihalt minden ? Ezen erőlködésim közepette nehezednek szempilláim, a fejem dül jobbra-balra, bóbiskolni kezdek. Szorítom a tollat, hogy el ne aludjak, de tehetek-e róla, hogy Morpheus erősebb veit nálamnál s én — elaludtam. Álmodtam, s álmom igen érdekes volt. Megnyílt az ég, láttam a mennyország egész dicsőségét s elragadtatva hallgattam az angyalok gyönyörű énekét: Gloria in excelsis Deo ... De ime, vége az éneknek s az Űr kezd szólani: » Menjetek a földre, lépjetek be minden házba s tegyétek boldoggá ez órát mindenkinek. Segítsetek minden halandón, hadd érezzék, hogy ma karácsony van, örömünnepe az égnek és a földnek.« Az angyalok pedig leszálltak, hogy teljesítsék a legfelsőbb égi parancsot. Bejárták az egész földet s amerre megfordultak, öröm és boldogság termett nyomaikban Hozzám is bejött az egyik égi követ ragyogó arccal, csillogó ruhában. Tündöklő fény áradt szét sötét szobámban, midőn belépett. És én boldognak éreztem magam, •— igen boldognak, de csak egy pár pillanatra. Az angyal közeledett felém s megállott előttem. Oly szomorúan, oly szánakozva nézett reám, mintha legalább is elkárhoztam volna. S mikor elég hosszú ideig szótlanul szemléltük egymást, megszólalt és én e szavakat hallottam : »Óh te szerencsétlen teremtés, mit ígértél? Nem tudod, hogy a szivet-lelket halandó ember nem ismeri s ti csak sejteni tudtok valamit. Nem tudod, hogy mindig hazudni szoktál, valahányszor a szivedről volt szó s ezt most is megtetted volna. De azért korántsem búsulj, segítek én rajtad s megteszem, amit akartál. Én fogok helyt állni, én fogom megírni, én, ki ismerlek tetőtől-talpig.« Bólintottam egyet, s ráhagytam. Csinálja, hisz én még megkezdeni sem tudtam. Az angyal pedig elfoglalta helyem s dolgozott, dolgozott lázasan. Virradni kezdett, mikor felébredtem. A kályhában kialudt a tűz, a lámpa is utolsót pislogott. Dideregve keltem fel, hogy nyugodni menjek, midőn egyszerre eszembe jutott az álom s kíváncsian tekintek az ív papirosra, ez tiszta volt. Ime tehát, halljátok fiatal emberek, de hallja meg az egész világ, bár restellem bevallani, de nem hazudom, mert az angyal a legtisztább igazságot irta: hogy az agglegény szive még karácsonykor is — üres. Yig-Csenk.