ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-12-25 / 52. szám

segítségre a katholikusokat —• most, a mikor nekünk segiteniök kellene — épen ezen türelmesség megsértéséről fognak panaszkodni, mint már eddig annyiszor, valahányszor csak katholikus mozgalomról volt szó. Utóvégre is legyen kedvük szerint. Mi senki ízlését gáncsolni nem akarjuk! Ha tetszik lármázzák tele a sajtót, hintsék szét ez után is ily irányban hiveik között a türelem áldásos magját; de minket többé meg nem ejtenek, félre nem vezetnek. Vagy dobjuk magunkat ezután is oda, az ő karjaikba, a melyek épen olyanok, mint a hírhedt középkorú vas-szűz, mely épen akkor szúrta szivén az áldozatot, mikor keblére ölelte? Tegyük le talán a fegyvert most is, mint eddig annyiszor s aztán irgalmat kérjünk a mi »türelmes* testvéreinktől, hogy tovább is velük szihassuk az éltető levegőt? Ez talán tetszenék nekik, de többet ez tenni nem fogjuk. Nem! S ha nem lesznek velünk, ha támogatásunkra jönni nem fognak is, mi küzdeni és csatázni fogunk jogainkért, igazainkért magunkra hagyatva is s megmutatjuk, hogy a a mi ügyünk az igazság ügye. A harctérről megszökni nem fogunk most már, a mikor oda kényszeritettek, s vagy győzünk, vagy együtt bukunk a kitűzött zászlóval. Mert a mig győzelem esetén ez diadaljelünk lesz, bukásunk, eltiprásunk esetén szemfödőnk, mely hirdetni fogja minden kornak, hogy hősök voltunk, kik meg nem adva magukat, karddal kezökben, nehéz csatákban az igazságért hulltak el. Egy év. Esztergom, december 24. Ma egy éve, hogy az „Esztergom" megindult és születését csakhamar egy lelkes csapat vette körül. A mult nemcsak a kegyeié* forrása, hanem a lelkesedésé is. Az „Esztergom" múltjánál nemcsak azt érezzük, hogy hivatást töltöttünk be, hanem azt is, hogy e hivatás betöltésében boldogok valánk. Ha a mult emlékének áldozunk, érzelmeink észrevétlenül azon eszmék kultuszába olvadnak, melyeknek bajnokai voltunk s a küzdelem felhőit mintegy megaranyozza a keresztény politika dicsőségének fénye. A hála és lelkesedés napja ránk nézve ez az évforduló, mely enyhit és fölemel és a melynek hatása alatt állunk. Hála Biboros Főpásztorunknak, Magyarország Hercegprímásának, Kegyelmes Érsek-Atyánknak, akinek midőn e Lapok szerkesztője s főmunkatársa még a mult évben a lap megindítását előadták, arra áldását kérték, 0 a szent ügy iránt való apostoli buzgalomtól vezetve áldását s megvilágosító szózatát adta zálogul. Kegyelmes Érsek-Atyánk iránt eltelt törhetetlen hűséggel s fiúi hódolattal indítottuk útjára az »Esztergom«-ot s ennek paizsa alatt állunk ma is, ez lesz irányitónk, felvértezőnk a jövőben is. De nem szólnánk szivünkből, ha elhallgatnánk, hogy a lelkesedés is mint cherub állt mellettünk, mert mindazon tényezőket láttuk velünk együtt érezni, akiknek hivatása a bajvívókat edzeni s buzdítani. Az „Esztergom" megalapítását azon közállapotok hozták napirendre, melyeket mindnyájan szomorúan tapasztalunk és ismerünk. Isteni ihlet sugallata, hogy minden főpapi székhely, egy-két kivétellel, gócpontjává lett a keresztény ébredésnek s csak természetes folyása volt viszonyainknak, hogy sz. István városában, a magyar Sionnak ormán is kitűztük a keresztény revindikáció zászlaját s annak irányítására a sajtót is mozgósítottuk. Ki akartuk mi is részünket venni ama nemes és önfeláldozó küzdelemben, mely újjászüli a magyar politikai s társadalmi életet s megtestesíti meg nem tört szellemét. Ha valahol, első sorban a magyar kereszténység fővárosa járjon elől példájával akkor, midőn folyik a küzdelem a kereszténység s a liberalizmus között. Arra az egyéves múltra visszatekintve elmondhatjuk, hogy alapelvünk volt az állam és társadalom rendezését összhangba hozni a keresztény polgárosodás elveivel. Némely szomorú jelenségek ellenére, megvagyunk győződve, hogy nem romlás, hanem a keresztény elvek győzelme felé sietünk, s a csalódások, a melyeken mi katholikusok átestünk, a megpróbáltatások, a melyek által hányattunk, mintegy szükségesek voltak, hogy a magyar katholikusok önhibájukat belássák. Szilárd a mi hitünk, hogy a nemzet nem fog lelépni a jogfolytonosság ösvényéről s a törvényhozás útján kivihetők azok a revizionális törekvések, melyek a haza érdekében elkerülhetlenek. A;magyar társadalom és politika sebeit mindég föltakartuk, lapunk tartalmával kevésbé mulattattunk mint mások, de mindig fölemeltünk s nemesitettünk. Első évben meghódítottunk egy. tekintélyes törzsgárdát, s akik ellenségeink, akik- mosolyogtak i eleinte rajtunk, azok is észrevétlenül az -»Esztergom«- hatása s varázsa alatt állanak. Ma sok katholikus, még a papok közt is találkozik, inopportunusnak tartja a katholikus szellemű hirlapirást. Ezek elfelejtik, hogy ma a sajtó oly hatalom, annyira'befolyásolja a közszellemet, hogy igaza volt a hires Ketteier mainci püspöknek midőri azt mondotta: ha Sz. Pál ma élne, az is hirlapiró volna. Ha a katholikus hirlapsajtó, az égető kérdéseket kikerülné, ezeket derékon nem ragadná, ha a tévely csatárláncai ellen hadoszlopot nem állítana, az ellenséges hadat fel nem keresné, ha a főerőt nem támadná, hanem csak kendőzné, simogatná, vagy legföljebb csipkedné és ha a nehéz elvi kérdéseken irodalmi ügyességgel átsurranna, hogy sokat beszélve semmit se mondjon, akkor felesleges létezése. Ha a kath. hirlapiró opportunista, irhát szépen, de nem hasznosan, ha fél a küzdelemtől, az Isten a publicisztika terére nem hivta. A mai opportunista s elvtelen világban akárhányszor még saját} feleitől is gáncsnak és sérelemnek van a kath. hirlapiró kitéve és ha ezért kislelküvé lenne, nincs kiválasztva a közélet kerekét előre tolni. Aki azt tartja: nem akarok ellentétbe jö.mi a »közvélemény«-nyel, az ellentétbe jön a katholikus hittel s hírlapírói szolgálata csak szineskedés. Nem szabad "megijednie a kath. hírlapírónak, hogy a kath. ügy sokszor hidegséggel találkozik, még a katholikusok részéről is. A fejedelmi törzs, az nem inog, nem hajlik s azért lesz terebélyessé. Ne rendelje alá a kath. hirlapiró a vallást az alkotmányosságnak, mert az alkotmányosság örve alatt sokszor, mint látjuk, a legnagyobb korrupció ápoltatik. Az alkotmány emberi mű, tehát hibás és változásnak lehet alávetve, a vallás isteni és Örök, ezt kell első sorban követni. A jót tisztán látni, egyenesen akarni, a roszat fölismerni, a maga valójában bemutatni: ez a kath. hirlapiró kötelessége. A dicséreteket nem keresni, az ellenmondásoktól nem félni, a lelkiismeret ellen semmi tanácsot el nem fogadni: ez a szabálya. Hirdetni az igazat, mikor nem ismertetik, védelmezni, mikor sértetik, ezerszer állítani, mikor ugyanannyiszor tagadnak : ez a hivatása. És sokak között sokszor magánosan állani: ez akárkányszor a sorsa. Nem félni az embertől, legyen az bárki, de nem is gyűlölni őt; meg nem Ítélni vakmerőn, de nem is csúszni előtte; a közügyben feledni a személyes viszonyt, ennek föl nem áldozni a szent ügyet, el nem árulni az igazságot, de békét sem kötni igazságtalanul; ezt a békét mindenkor, mindenütt védeni, — így szolgáljuk Istent a hirlapirás mezején s így fogja az „Esztergom" a keresztény és nemzeti politika ügyét a jövőben is szolgálni. A megkezdett ösvényen tehát tovább haladni, a keresztény nemzeti politikának diadaloszlopát fölépíteni s jelen hivatása becsének, értékének ismeretét általánossá tenni, az esztergomi főegyházmegye, Esztergom és szomszédos megyék érdekeit figyelemmel felkarolni, — lesz jövőre is munkásságunk programmjának kimagasló pontja. Mikor kapunk autonómiát? O Mily komikumokat teremt sokszor a parlamentáris kormányforma, azt látjuk a katholikus autonómiából. Ő Felsége a trónbeszédben ünnepélyesen kijelenti, hogy a katholikusok autonómiát kapnak, és hogy az arra vonatkozó kormányi előterjesztés még ezen országgyűlésen kerül tárgyalás alá. Wlassics kultuszminiszter pedig ismételten megtoldja 0 Felségének ünnepélyes kijelentését azzal, hogy az autonómiára vonatkozó előterjesztés csak akkor adatik majd ki, ha az országszerte észlelhető »izgatottság« és »izgatás* megszűnik. A kultuszminiszter ur e kijelentésével egészen elárulta a kormány szándékait. Minthogy a katholikus autonómia szabályzatát a katholikus kongresszus lesz hivatva megalkotni, ezt a kongresszust oly férfiakból szeretné a kormány összeállítani, akik szolgálatkész eszközei lesznek. S minthogy jelenleg a katholikusok, hála Istennek, már annyira föl vannak ébredve országszerte, hogy éppen nem hajlandók a kormány kegyétől és akaratától függő »jó katholikusokat« választani az autonomikus kongressusba, azért kell az autonómiát elhalasztani, mig megpuhulnak és fölhagynak az agitációval. Nincs benne semmi kétség e szerint, hogy a kormány olyan kongressust akar, amely szolgálatkész eszköze volna az ő törekvéseinek ép úgy, mint az országgyűlési többség, amelynek mindent meg kell szavaznia, amit a kormány akar. Ilyet azonban sem most, sem jövőre többé nem kap s meg vagyunk győződve, hogy a liberálisok nem fognak többé gyönyörködni abban a látványban, amit nekik az első autonomikus kongressuson elvtársaink nyújtottak. E kongressusnak tárgyalásai még élénk emlékezetünkben vannak. A kongressusi jelentékeny kisebbség egészen radikális álláspontot foglalt el. Föl akarta forgatni az egyház egész szervezetét. Az egykori Deák-pártnak katholikus vallású hangadó férfiai mind benne voltak a kongressusban s szövetkezve liberális papokkal, valóságos rohamokat intéztek az egyháznak szervezete ellen. A püspöki tekintély sokszor nagyobb sebekkel került ki e csatákból, mintha valami protestáns gyülekezetben vettek volna részt püspökeink. Ilyesmi manap már lehetetlen volna. Nem mintha most ilyenek nem akadnának, hanem azért, mert ezeket manap a katholikusok többsége már nem választaná. Az első autonomikus kongresszus idejében a katholikusok egészen szervezetlenek voltak ; akkor még elegendő volt, hogy valaki katholikus anyakönyvben legyen beirva s máris katholikusnak tekintessék és a kongresszusba küldessék. Manap ezen már túl vagyunk. Mint minden zivatar, most ugy az egyházpolitikai viharoknak is. az a jó oldaluk volt, hogy a katholikusok között egy kicsit megtisztították a levegőt. Ma már a katholikus férfit nem neve, hanem tettei után Ítéljük meg. Láttuk ezt legjobban a lefolyt országgyűlési választásoknál. A vallásához ragaszkodó katholikus nép mintegy ösztönszerűleg kereste a katholikus jelölteket. Igaz, hogy a kormány közegeinek erőszakoskodása legtöbb helyen útját állotta a katholikusok akarata érvényesülésének, de az autonómiai választásoknál nem lehet Bánífy-módra eljárni. Az autonómiai választásnál a szavazás titkos volt s annak kell lennie ezentúl is, a nép pedig nemcsak hogy nem fog engedni az egyház ügyei iránti érdeklődésből, hanem inkább napról-napra meg fog erősödni. A papság tovább is fogja kötelességét teljesíteni, fogja a népet oktatni, vezetni, a nép pedig a papságot követni. Ilykép biztosra vehető, hogy a kultuszminiszter által az autonómia elodázásának ürügyéül felhozott »izgatás* nem fog megszűnni és mi lesz ennek következtében 0 Felségének a trónbeszédben foglalt ünnepélyes kijelentéséből?