ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-08-30 / 35. szám

bolum hordoz. A nyugoti kereszténységbe, annak civilizációjába való beolvadás, a magyar állami függetlenség, asz. Istvánban testet öltött erények : ezek a mi ezeréves fennállásunknak tényezői. A kereszténység felvétele ledöntötte a válaszfalat, mely a pogány nemzetet eddig a keresztény nyugattól elválasztotta s egyszersmind hozzákapcsolta a többi művelt államok sorába. A kereszténység felvétele mellett sértetlenül megtartott nemzeti, állami függetlenség pedig megőrizett a szomszéd nemzetbe való beolvadás veszélyétől. A pogány nemzet tulajdonai is megtisztulnak a keresztség áldásthozó vizében, a szilajság hősiességgé, a féktelen uralomvágy szabadság szeretetté nemesbül, a pogányság görcsös híveiből pedig az egyház hős bajnokai lesznek. A világtörténetben megnyilatkozó isteni gondviselésnek munkája volt ez, mely a független keresztény nemzetben hatalmas védő bástyát épített nyugat számára kelettel szemben, s ebben egyszersmind kijelölte a magyar nemzet világtörténeti miszszióját. A pannonhalmi emlék tehát világtörténelmi missziónk jelképe is, melyről leolvashatjuk a magyar nemzet ezeréves fenmaradásának történetét, létének lelkét. Mert e misszió valóban nemzeti testünk lelke, ez az, ami eddigi létünk biztositékát, létünk jogosultságát képezé. Álljunk meg e gondolatnál!! Fontoljuk meg ezt, hogy a misszió adja meg a létjogosultságunkat Európa földén a nemzetek sorában. Ha tehát szem elől tévesztjük e misziónkat, ha eldobjuk a tényezők bármelyikét is, melyek e misszióra képesítenek és jogosítanak, elvesztjük létjogunkat, s kitörölnek a nemzetek sorából. Ha megszűnünk lenni keresztény nemzet, ha megszűnünk lenni független magyar nemzet, ha megszűnünk keresztény erényekkel ékeskedő emberek lenni, megszűnünk nemzet lenni s tán eljön az idő, megszűnünk élni. Ez a pannonhalmi emlékkő intelme. Nemzetem fontold meg ez intő szót, s mint az ünnepélyen Magyarország vallás- és közoktatásügyi minisztere nem ugyan szívből, de önkéntelenül mondta: »Kövesd ez utat, melyet ezen emlékkő kijelölt.« A szél. mely az ünnepély alatt dühöngött, elkapdosta a miniszter végszavait, s hegyeken völgyeken, illatos réteken, szőlőbarázdás dombokon széthordta az országba, elvitte messze-meszsze, jusson is el ez ige az ország minden zugába és hassa át minden igaz magyar szivét, értse meg a pannonhalmi emlékkő jelentőségét, de egyszersmind vésse szivébe, lelkébe annak intelmét is. Az esztergomi tanítóképző. A társadalom erkölcsi minősége, milyensége szempontjából felvett fennállásának vagy átalakulásának hivebb dokumentálására soha megdönthetlenebb igazság nem volt egyetlen egy jelszóban annyira kifejtve, mint abban: *a kié az iskola, azé a jövő.« A kereszténység egész történetének vára a népnevelésben birja legfrappansabb kifejezését; innen van azután, hogy iskoláit, mint templomainak leányát a legdrágább kincsnek tartja, s keresztény iskola nélkül alapjában nem létezik társadalmi rend, nem létezik felvilágosultságnak nevezett alapos tudás és műveltség. Azonban szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a forradalom előhírnökének Voltaire s Rosseau észbontó kutatásainak tanán álló újvilág emberei nemcsak kétségbe vonják a keresztény igazságokon nyugvó intézmények hasznosságát, hanem tagadva tőlük azt, oly korhadt rendszerű intézménynek tartják, melyet tüzzel-vassal ki kell irtani reformtörekvéseik elől. Mi több, ezen szabadgondolkozóknak egy olyan egységes akol is kell, hol az ész istenitésén kivül sem Istent, sem egyéb, az Isten ismereteire vonatkozó dolgokat ne láthasson az ember. De fel kell venni velők szemben a harcot, mert lehetetlen, hogy a hazaszeretetben és a népnevelésügyben kipróbált, mi több, utólérhetlen keresztény iskoláinkat a csillámló buborékban fürdő kéteshirü nagyságok szolgálatába dobjuk martalékul. Az igazi népnevelésügy senkié másé nem lehet, mint az egyházé; nem szabad már azon okból sem, mert az egyház állandó, az emberek által pedig pasztán a hypotbéziseken nyugvó alkotások nemcsak rohamos változásnak vannak alávetve, hanem kellő biztosítékuk sincs a megrázkódtatások elviselésére. Kétséges jövőnek pedig azt a nemzetet kitenni, a mely ezeréves történetében minden dicsőségét, minden alkotását a katholikus kereszténységben találta fel s szerezte meg, több az öngyilkosságnál. Ily tűnődések között lelkünk mélyéből, szivünk hálaérzelmeivel telten járulunk Biboros Főpásztorunk magas színe elé azon alkalomból, hogy székvárosában Magyarország katholikus világának ős metropolisában összpontosított tanítóképző intézetet a szakszerűbb képzés céljából nemcsak négy éves tanfolyamra emelte fel, hanem az újonnan rendszeresített tantestületnek is oly fizetést állapított meg, mely megengedhetővé teszi a tanárnak, hogy az anyagi gondoktól menten, minden erejét hivatalának s munkásságának szentelje. Igy tette lehetővé, hogy a képző intézet minden tekintetben megfeleljen a kor igényeinek, igy szüntette meg a tanítóképző államosítását, és alkalmat adott kath. népnevelőinknek, hogy a nemes verseny által mentsék meg iskoláinkat az egyháznak. Az igazi nagyság a tettekben s az alkotásokban nyilvánul. Boldog lehet Ö Eminenciája ama tudatban, hogy az iskolák kath. jellegének és szellemének mikénti megvédésére, a tanítóképzés helyes alapon'történendő fejlesztésére utánozandó példával szolgált akkor, mikor megmutatta, hogy a tanítóképzésnek mi az »alapfeltétele.« Az űj iskolai év küszöbén az intézet új tanári karát mély tisztelettel és működése iránt nagy reményekkel eltelve üdvözöljük. De hálánk s tiszteletünk fénye száll az intézet volt tanáraira, a kik nem kiméivé se szellemi, se fizikai fáradságot, egyesült erővel, lelkes buzgalommal, hazafias szellemmel valósították meg azt a missziót, a melyet tőlük a tanügy elvárt. Nehéz viszonyok között áldozatszerű erővel szolgáltak oly hivatást, a melynek szolgálata a tanügy terén bizonyára több tövist, mint rózsát termett. Nevelni azokat, akiknek élete ott foly le a népnevelés mezején, a legmagasabb paedagogiai feladatok elseje. Azok a dicsteljes lapok, melyekre az intézet volt tanárainak érdeme, a történetíró kegyelete s elismerése által följegyezve lettek, vájjon szólnának-e hozzánk lelkesitöleg és fel világositól ag, ha az esztergomi képezdei nevelést és tanítást valódi keresztény és hazafias szellem nem vezette volna, ha a tanárok öntudatos törekvésükkel le nem rakják növendékeik kebelében alapjait azon hivatásnak és munkás szellemnek, amelyek midőn tettekben nyilvánultak, egyúttal méltókká tették a tanári kart arra, hogy az utódok tőlük példát merítve, kegyeletüknél gyújtsanak szövétneket. Az esztergomi tanítóképző, ha külsőleg szerény is, intenzív működésével eddig oly tekintélyt tudott kivívni, hogy Budapest székes-fő város tanítóinak aránylag legtöbbje szintén innen került ki, s a kényes polcon emberül megállják helyüket. Hogy az esztergomi újjászervezett tanítóképző ezután is hivatása magaslatán álló, hitbuzgó és tudományosan képzett tanítókat adjon a népnevelésnek, első sorban az uj tanári • kartól függ. Tőlük kéri számon növendékeik szellemét, a közélet és népnevelés. Nem kételkedünk, hogy áthatja szivüket azon feladatok fontosságának tudata, a melyet a biboros főpásztor apostoli szelleme tett le kezeikbe. Amilyenekké nevelik növendékeiket, olyan tanítókká lesznek majdan az életben. Legyen törekvésükön az Isten áldása! Őrködjék Isten szeretete, Biboros Hercegprímásunk gondos atyai lelkülete az intézet fölött, a melynek midőn vezetését az aj tanári kar vállaira vette, oly magas kötelességeket tett le az atyai kéz lelkiismeretükre, a melyért, mig e falak között működnek isten irgalmából élni és halni, legszebb hivatásuk lesz. Ha egy "festő Madonnát festve sohase vehette ecsetét a nélkül kezébe, hogy a Madonna előtt térdre ne boruljon : úgy egy tanitóképzőintézeti tanár, maga előtt látva a nemzet jövendő nevelőit, soha se mehet egy lépést se előre, hogy s hivataltársam ir egy idő óta s szevoltak varrva. Varrattam pedig őket részint Kapus Pál jó barátom tiszteletére, részint magam hasznára. Leginkább pedig azért, mert másik csizmáim már nagyon viseltek voltak, mezítláb pedig az ember nem járhat. A dolog igy történt: Kapus Pali jó pajtásom egyszer nekem, hogy beteges retne elmenni Heővizre fürdőre, de csak ugy lenne kedve, ha pár napra én is elmennék vele, mire a mostani júniusi napok nagyon kedvezők. Én megígértem neki, hogy elmegyek vele, mi több, hivtam, hogy jöjjön felém s innét én tovább szállítom rendes udvari fuvarosommal. Gondoltam, hogy legalább az uton kibeszélgetem vele magamat, rég láttam, de azért is, hogy magam is megfürdöm párszor Heőviz terjedelmes tavában, úgyis itthon nem mertem ismerőseim miatt a kertünk alatti folyóban megfürdeni, mert azt fogták reám, ha én fürdöm, a folyón levő minden malom megáll, lévén csekélységem terjedelmes testalkatú. Ezen ünnepies találkozásra és utazásra csináltattam csizmáimat Dániel csizmadia mester úrral, ide értve az előbb elmondott mellékes okokat. Pali pajtás a kitűzött időre megjött, s mi másnap jókor reggel fölhelyezkedtünk Imre kocsisom fatengelyes kocsijának kukorica-szárból kötött hátulsó ülésére. Hogy hátunkat is megvethessük, saraglyáját jól megtömte szénával, ennek tetejére gedig fölkötötte itatóvedrét s abrakos ládáját. »Csak tessen jól neki dűlni, mondja, ezek az eszközök ma sem lesznek törősebbek, mint tegnap.« Mi jóízűen folytattuk utunkat. Délben a »Hétrongyos* csárdában megetettünk s tovább döcögtünk Z.— megye köves utján. Imre kocsisom, ugy látszik, délelőtt már megunta a hallgatást, délután már minden szüntelen belekötött beszélgetésünkbe. Én látva, hogy valami fúrja oldalát, mit Pali barátomnak akar elmondani, átengedtem neki a szót. S látva, hogy Pali is akar vele évelődni, elhallgattam. Ment ez után a diskursus. Imre elbeszélte, hogy neki milyen egy tűzről pattant felesége van, kinek a vármegyében nincsen párja — pedig hát ő is párja volt, — hogy az ő anyjukja korán kel, későn fekszik, hogy ha ő haza megy, kifogja lovait, reggel meg befogja, no meg a Palinak ugy négy szem között azt is bevallja, hogy ha részeg fővel vetődik haza, mi külömben ritkán esik meg rajta, ugy egy kicsit a bajuszát is összekuszálja. Hogy minő jó kenyeret süt, hogy ma már hajnalra kisütötte számára a pogácsát, nyomban ki is akasztotta tarisznyáját a lőcsfejből, hogy megkínálja Palit a frissen sült pogácsájából. Elbeszélte Palinak, hogy a felesége tyúkjai kétszer annyit tojnak, mint a szomszéd asszonyáé. Én ezeket persze már igen sokszor hallván, rá se igen figyeltem, hanem részint unalomból, részint a nagy melegtől lelógatva fejem, rátekintve csizmámra, elgyönyörködtem ezek jó állásán, helyes szabásán, s mindinkább meggyőződtem arról, hogy ezek megérik árukat, már csak azért is, mert árát Dániel mester ur kegyéből majd csak akkor kell kifizetnem, ha decemberben a bábaasszonyok összeszedik a kender-járandóságomat s eladják, de még azt is megígérte, ha ennek értéke meg nem üti a csizmám árát, esetleg még tovább is vár. Végre elég kedélyes beszélgetés között, épen mire a nap lenyugodott, odaértünk Heővizre. De ott meg annyi volt a fürdővendég, hogy mi egy a fürdőszoba melletti, meglehetős tágas csárdában kénytelenitettünk szállást fogadni. De bele nyugodtunk sorsunkba, mert hely sem volt távol a fürdőtől s amúgy is egész vendégsereggel találkoztunk s meglehetős csinos vendégszobába szállásoltak el bennünket. Miután Imrénket is módba hagytuk, hogy majd csak hordja be szobánkba táskáinkat s az után távozhatik, magunk betértünk az étterembe vacsorázni és kissé a publikum között körül tekinteni. Kilenc órakor tértünk nyugodni. Én már feküdtem, Pali barátom meg húzódozott s az üres almáriomokat s ágyak alják kutatta gyertya fénynél, hogy nem rejtőzött-e el valaki. Majd az ajtóra tekintett, s egy odaragasztott céduláról a következőket olvasta : Kéretnek a nagyságos, tekintetes és tisztelt vendég urak és hölgyek, miután a hely teljes biztonságot nyújt, csizmáikat, illetve czipőiket, estéli lefekvéskór méltóztassanak puculás végett a folyosóra kirakni, nehogy reggel édes álmukban e miatt háborgattassanak. Karczos Samu, vendéglős. Elmosolyogtam magam e kezdetleges figyelmeztetésen, de Pali barátomnak tetszett az előre látó vendéglős e naiv figyelmeztetése, s mire én meggyőződhettem volna arról, hogy mikor az embernek csak egy pár csizmája van, s hogy jó azt éjjelre bentartani a szobában, számítva éjjeli eshetőségre, Pali akkorra mintha csak törvény lett volna reánk nézve a figyelmeztetés, mind a két párt kidobta a folyosóra.