ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-07-19 / 29. szám

meg azt gondolja magában: a hallgatás megér egy mandátumot. A választók erre nagyot néztek odalenn a kerületekben, járta a szálló ige, hogy: a képviselők csak saját érdeküket, nem pedig a haza becsületét tartják szem előtt. Soha az ellenzék nálunk nem volt oly széthúzó, céltalan, kapkodó és versengő mint most. Nemcsak egymás iránt bizalmatlanok nagyobbrészt, de még a vezető férfiak sincsenek egységes nézeten. Méregetik egymást, sandán néznek egymásra, s ezzel állítják ki a magyar nemzet politikai képességéről a legszomorúbb bizonyítványt. Ahelyett, hogy okos politikusokhoz mérten, a kormány ellen minél nagyobb akciót fejtenének ki, egymás kerületeire vadásznak, hogy észveszetten az ellenzéki numerust megkissebbitsék. Egymás ellen küzdenek, mikor a tatár, a liberális kormány van a nyakunkon. Ugy tesznek, mint a mohácsi vész előtt a magyar urak. Egymás közt veszekedtek, versengtek, s az alatt hagyták a nemzet virágát elhullani. Az ellenzék kölcsönhatása megszűnt. Viharok dúltak az országban mint orkánok, de a fásult ellenzékre nem hatottak; beszéltek sokat, szépet is, okosat is

; de tenni semmit sem mertek, mert ott lógott a Damokles kard: a mandátum veszélyben forgása. Azt mondta a füpgetlenségi párt, hogy nagy mozgalmat indit országszerte; néhány gyűlést lemorzsolt, az Ugronisták és Kossuthisták egymással farkasszemet néztek s aztán neki mentek Félegyházán a falnak, s mint a tücsök, nagyot koppanva elhallgattak. Szép ellenzéki képviselőnek lenni, mert az nem szeg a kormány gépezetében, hanem a politikai tökéletesedésnek rekonstruátora. Azért ha a pose, amelylyel az ellenzéki képviselők szétmentek vakációzni, nem hősies, mi felebarátunknak tartjuk őket, s mint ilyeneket nem szabad megvetnünk. A józanabb elem be fogja látni, nem kétkedünk, súlyos politikai bűnét, s a zászlót nem engedi sárba tiporni. Aki pedig nem ébred föl, az megérdemli, hogy megverje az Ur, s helyét engedje át annak, kit felmagasztalt az Ur. Ilyen felmagasztalt ellenzék lesz a hivatását vesztett jelenlegi ellenzék romjain a néppárt, amely friss erőt, vért ereszt az elcsüggedt keresztény-nemzeti közszellembe. A ki becsületes ellenzéki lesz a maga pártjában a kormány ellen, legyen az Ugronista, vagy Apponyista, annak mint becsületes és hivatásos faktornak tisztelői s bajtársai leszünk az alkotmányos jogok kivívásában. Az ellenzék ne tornajátékot űzzön az országgyűlésen, hanem legyen küldőinek bizalmára méltó osztályrészese abban a nagy epochalis küzdelemben, amely napjainkban a kereszténység és istentelen liberalizmus közt folyik. — A legújabb „svihák" megyei találmány. Sehol az egész országban nem űzik oly cudarsággal az alkotmányos jogok fosztogatását, mint Nyitramegyében. Nap-nap után hozzák a napilapok a híreket, hogy egyes kerületekben a szavazat összeiró bizottságok a liberális szabadság | i és egyenlőség nevében miképen fosztják meg a polgárokat törvényadta jogaiktól. Legújabban már nem elégesznek meg avval, hogy oly községekben, hol 70— 100 szavazó volt, 50— 60-at kihagynak, hanem a vármegye kisebb városaiban, hogy a szavazatirtás következtében beállott csökkenést ellensúlyozzák, Szalavszkyra és Tarnóczyra valló snájdig találmánynyal a városi rendőrökből teremtenek *városi tisztviselőket«, megyei s egyéb állami Sanyaró Vendelekből és szolgákból »állami hivatalnokokat«, vasúti bakterekből »m. áll. vasúti alkalmazottakat« és pedig »értelmiség« cimén, szóval egy egészen milléniumi, és Nyitramegye közigazgatásának megfelelő tiszti név és címtárt állítanak ; össze. Ha a liberális uraknak még ily módon I sem sikerülne összehozni a liberális többséget, agy tiszti névtáruk figyelmébe ajánljuk még a következő »hivatalnok« urakat: hordár = magán tisztviselő ; íiakkeros kocsis = szállítási vállalkozó ; utcaseprő = osztálymérnöki alkalmazott; kőműves napszámos = építőmester; lámpagyujtogató = technikus ; vályogvető cigány = önálló őstermelő ; csatorna tisztogató =• bánya-felügyelő stb. Mindezek alaposan beválnak a nyitrai liberális »értelmiség« tagjai közé. — A néppárt terjedése Hontmegyében. Üldözik, rágalmazzák, gyalázzák, piszkolják a népj pártot és mégis terjed. Az igazságok szótárában nincs olyan kifejezés, melyet rá nem kentek volna. A I fővárosi zsornalisztikával együtt óbégat a megyei kö• zegek hivatalos közvéleménye, kiáltván reá a halált. Ámde a népet bolonditani tovább már nem lehet, í hiába ígérgetik neki a papi latifundiumok feloszi tását, jobban tennék ezek az urak, ha hiteles statisztikai adatok alapján kimutatnák, hogy az utolsó negyven esztendő alatt mennyi főúri latifundiumos birtok jutott a bevándorlott tarnopoli j honpolgárok kezére, és hová lett a régi virágzó A csomaggal rohantam legjobb szabómesterünkhöz. Miután kívánságom előadtam s a kelmét megmutattam, gyönyörködve húzta azon végig ujjait s megvallotta, hogy régen volt kezében ilyen finom jószág. Azután mosolyogva kérdezé : »Nem vőlegény-ruha lesz ez?« Erre persze nem feleltem ; hanem kértem, hogy a ruhát minél előbb készítse el, s gondja legyen reá, hogy munkája sikerüljön. Kevésbé mult, hogy utolsó szavaimat sértésnek nem vette ; azután biztosított, hogy tiz nap múlva készen lesz. Innét cipészemhez siettem s előadtam, hogy finom, s helyesenállő csizmára volna szükségem, mely se nagy, se kicsiny ne legyen. Föltételeim elfogadta, én meg az övéit, s igy hamarosan megegyeztünk. Fájt a fogam egy finom magas kalapra is, hogy öltözékem teljes legyen, de mivel ilyen kalap nem volt kapható városunkban, annak vásárlását a következő hétre halasztottam. A napok ezután igen hosszuknak látszottak előttem, mint az urak szokták mondani igazán »ólomlábon járt az idő.« Százszor is eszembe jutott ez alatt, bárcsak túl volnék már rajta. De hogy ne legyen oly fölötte unalmas, a beszéden jártattam eszem, melylye

1 Nellit szüleitől megkérni akartam. Ez körülbelül igy kezdődött: »Mélyen t. Uram és Asszonyom ! Midőn e napon új öltönyömben, melynek rőfe négy frt volt, ünnepélyesen köszöntök be úri hajlékukba, teszem ezt azon tekintetből, miszerint« — itt rendesen megakadtam. E beszédet akkor remekműnek tartottam, azóta persze más véleményem van felöle. — Vendégeimnek feltűnt, hogy roppant szórakozott voltam s magamban mormogtam. Egyik-másik részvéttel tudakozódott is egészségem felől. De én ilyenkor azt feleltem: »nincsen semmi bajom, előbb-utóbb majd megtudják min töröm a fejem, csak legyenek türelemmel.« Tiz nap múlva elkészült a ruha. Sietve mentem hálószobámba s fölpróbáltam. Kényesen forogtam, s büszkén tekintettem a tükörbe. Mellényem ugyan szerettem volna, ha egy kissé hosszabb, kabátom meg, ha rövidebb lett volna ; nagyon paposnak s igen bőnek találtam. De azt gondoltam utóbb, igy legalább kényelmes. Hanem a gallérja kiállhatatlan volt, oly magasra nyúlt fel, hogy félig fejemet is eltakarta. Elégedetlenül rángattam le azért magamról s felvettem a régit. Szolgámra bizva a felügyeletet, karomon az öltönynyel, futottam a mesterhez. Midőn kifogásaimat előadtam, az szemüvegét homlokára tolva, nyugodtan igy szól: »Lássuk csak! próbálja fel kérem U Szó nélkül engedelmeskedtem. »Tudja nincs igaza — igy folytatta. — A kabát kifogástalan. Megkurtítani ? mit gondol ? hiába elnyirkálni e pompás szövetet ? Ami pedig a gallért illeti, ha kétszer-háromszor viseli e ruhát, az is kifogástalanul fog állani, a nyakhoz törődik, azt én mondom, hisz' én csak tudom! De ha igy tán kényelmetlen, egész egyszerűen segíthet rajta ; egyenlő súlyokat, pl. egy-egy kétfontosat tesz a zsebbe, ez a gallért szépen lehúzza.* A nyugodt útbaigazítás teljesen kielégített, s a mester tanácsát elfogadva távoztam. Következő napon a csizma is elkészült. Lábam feje csak belefért, de a sarkam ? Százszor is j dzsentri? Persze ezeket is a papok nyelték el. Hogy egyik másik volt keresztény földbirtokos, most a kiállítás területén mint alabárdos, vagy egyenruhás tisztviselő, vagy pedig mint m. á. anyakönyvvezető működik, annak is a néppárt vezérei az okozói? A néppárt célja megmenteni a keresztény kezek részére azt, a mi még menthető, s ezért van a nagy jajgatás. Ez azonban nem rémitette el Hontmegye keresztény gondolkozású polgárait, a mennyiben július 7-én tartottak értekezletet, a melyen abban állapodtak meg, hogy megalakítják a néppártot, augusztus hó második felében, vagy szeptember elején Drégely-Palánkon néppárti gyűlést tartanak, s elnökké választották Viszolajszky Károlyt, alsószemerédi plébánost. — Tenyészbikát a néppárt ellenségeinek. A néppártnak ellenségei alighanem csattantanak nyelvükkel s dörzsölik kezeiket vasvári kollégáik ragyogó ötlete ffölött. mikor azt kiabálták: adjon a néppárt tenyészbikát! Éljen! Hát ugy-e nem kell maguknak eszme és eszmény, elv és jog; maguknak tenyészbika kell! Először viccnek látszik ez a röppentyűs szó; de mily tönkresilányitó kritika rejlik benne. Viszhangzik e szóban a tönkrement ideális törekvés végfohásza, melyet a liberális licitáló politika lejáratott; viszhangzik benne a lemondás jogról, nemes törekvésekről; viszont pedig hangoztatja a csüggedő közönségnek alkalmazkodását, melynek nem kell más, mint adóhivatal, vagy híd, járásbiróság vagy? . . . találják el uraim! ... vagy tenyészbika. Egy jókora tenyészbika, ez a politikai végeladásnak jelszava! Aranyborjú, ez kizárólag zsidó-zamatú istenség; tenyészbika, ez már a magyar liberális pártbelieknek közóhaja; mert az idealizmusából kijózanított nép, értsd: a liberális intelligencia körül csoportosult nép beéri egy tenyészbikával is; ezért is odaadja a szavazatát. Jó lesz tán erről a bikácskáról elnevezni a néppárt ellenségeit »tenyészbika-pártiak«-nak, s ugy látszik, ez az az uj mozzanat, mely a liberális pártfejlődésben előhaladást jelez; a »tenyészbika« ez az a villamos szikra, mely petyhüdt vérüket fölpezsdíti; a csoportosulás ez eszménykép körül nyújtja az uj alakot, melyet már nagyon is megkívánnak, miután a régi, elavult szólásmódokra és liberális szólamokra ráuntak. Hiába, ami nem halad, az nemcsak hogy elmarad, de el is satnyul; hogy el ne satnyuljanak ellenségeink, beléptek Vasvárott a »bika« állatjegyébe. — A fölocsudott fakirok. A nevetségesig nagy, országos skandalumot idézett elő a Budapesten varázsálmából fölébredt fakír. Egy csalással gazdagabb lett tapasztalatunk s egy csalódáskörüldobogtam a szobát, mig valahogyan beszorítottam. Ez eljárást épen a másikkal folytattam, mikor legényem lihegve berohan. »üram! tenyérnyi vakolat hull az asztalokra, s a vendégek ijedten fölugrálnak.« Izzadtam, kifáradva rogytam le egy székre, s fölszólítottam az inast, hogy csizmáimat huzza le. Jancsi teljes erővel fogott a munkához, de biz az nem ment olyan könnyen Már azt gondoltam, hogy tőből szakítja ki lábamat. Fáradozásának nem várt eredménye lett, mert egyszerre csak kezében maradt a csizma s ő meg úgy vágódik le a földre, hogy rengett bele az egész szoba. A másik lehúzásánál már jobban vigyázott, s nem érte őt ilyen baj. Ezután megparancsoltam neki, hogy a csizmát vigye vissza, nekem nem kell, mert szűk. Hogy a visszavételről hallani sem akart a mester, gondolhatják. »Mit csináljon ő velük, — igy szólt — s ki venné meg e drága csizmákat, ő ugy csinálta, ahogyan parancsolva lett« stb. Meg kellett ennélfogva nyugodnom abban, hogy majd újra fára üti és így kibővíti. Hogy a szükséges finom magas kalap birtokába juthassak, egyik nap délutánján a városba hajtattam. Hosszú ide-odajárás után megállottam egy kirakat előtt a különféle kalapokat szemlélgetve. Végre — mint aféle kisvárosi — habozva nyitottam be a fényes üzletbe. De csakhamar túlestem félénkségemen az előzékeny főnök kérdésére: »Mivel leb.et.ek szolgálatára a Nagyságos úrnak* ? Hogy igy nagyságos urazott, mindjárt tudtam, hol ringatták őseinek bölcsőjét. Szavaimra előránt egy fényes kalapot, és egy-kettő, fejembe