ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-07-19 / 29. szám

nyival kevesebb lett ismét hitele azoknak a modern szószátyároknak, léha firkászoknak és szereplő iparlovagoknak, kik a nemzeti nagy kiállításra tücsköt-bogarat és fakirt összehoznak, hogy zsebeljenek. Kik azok a fakirok? szélhámos csalók. S mire valók voltak ezek a fakirok? a közönség pénzének kiemelésére. E rideg belátásra ébredtünk a fölébredt fakirokkal; e belátás világánál bemutatkozik a kiállítás üzleti szelleme, bemutatkozik az az orvos, s az az újságíró kollégium, mely a fakirokkal Pozsonytól Budapestig különvonaton, üveg koporsóval, óriási reklámcsinálással leutazott. Kik voltak azok az urak? Kik voltak ők, a tudomány s a műveltség hordozói? akkor tele voltak neveikkel az újságok, most rejtőznek és szepegnek. Kérdezzük e jámbor újságírókat, tudták, hogy mit visznek, vagy nem tudták ? ha tudták, miért diskreditálták ennyire a kiállítás hitelét? minek vezetették oda az újpesti vagy ó-budai zsidó-fakir megszemlélésére a királyt, a főhercegeket? mit gondolnak most ezek a fönséges urak arról a szélhámosságról, csalásról és szemfényvesztésről, mely a legfönségesebb személyeket is lóvá teszi s fölültetésük miatt méltó boszankodással tölti el? ha nem tudták, hogy ez a két svindler fakir-e vagy cigány, szabad-e odaállni s befogatni engedni magát egy csalónak reklám-omnibusza elé ? Hogyne volna szabad! gondolják a jeles fölültetett fakir lovagok, hiszen ily megbizhatlanság jellemzi az egész recipiált üzleti szellemet, s e szellemnek rég odaállt a jámbor Magyarország fejős tehénnek. Ez az irreális csaló szellem kiszipolyozza az országot minden téren ; gyalázatos fölsülések színhelyévé teszi az ezredévi kiállítást; nem kímél nemzeti ünnepet, királyt, közönséget; neki egy gondolata van : a rebach. S a jámborság, mely a megmeszelendö közönségben megkívántatik, a legnagyobb a hazug liberalizmusban; mert ez a liberalizmus stoikus fölénynyel fölülemelkedve egy nemzet pusztulásán és erkölcsi tönkjén, konstatálja, hogy ez igy van, de nem mozgatja meg a kis ujját, hogy e bajt tőlünk távoztassa ; ellenkezőleg kiszolgáltatja útonútfélen a nemzeti érdekeket csaló pajtásának, a rebachos üzleti szellemnek. Ha ez nem árulás, akkor hülyeség. Hát csak rajta; legyen komédiává minden, hiszen a nevetséges ez az öldöklő hatalom ; tegyék nevetségessé a milleniumot, tegyék nevetségessé a kiállítást, tegyék nevetségessé a királyt, tartsanak cél csap kulturbeszédeket, rég elkopott, félszázados szólamokkal; a zárszó ez lesz: komédia és csalás! Ezt a két szót verik majd hátára először a két zsidó-fakirnak; azután a liberális fakiroknak, kik ugyan maguk nem akarnak aludni, hanem minket akarnak elaltatni; csakhogy az nem sikerül mindig, ha még oly raífineriával dolgoznak is a magyar nemzet milléniumi kiállításának első, szabadalmazott fakirjai. Emlékül mégis ideteszszük, hogy impressariojuk Deutsch Izidor űr volt. — Mesterséges biblia terjesztés. Az angol biblia terjesztő társaság felütötte sátorát a kiállítás területén is, és telt marékkal szórja könyveit. Ám szórja, de az ellen tiltakozunk, hogy azon tót szövegű szentirásának elejére, melyet 1887-ben adott ki, odailleszsze Budnay érseknek 1830-ik évben kelt és Palkovics, esztergomi kanonok által kiadott tót szövegű szentírásról szóló jóváhagyását, mert ez semmi egyéb, mint jogbitorlás és a közönségnek félrevezetése. Jó lesz, ha a plébános urak figyelemmel kisérik az emiitett vándor apostolok hitterjesztői működését. A minister úr igazi vallásossága. O Mióta minálunk az egyházpolitikát megkezdték, ki nem fogyunk a nagy szólamokból. Az egyházpolitika liberális intézőiben önkéntelenül is megszólal az elaltatott lelkiismeret, de meg kell is valamivel mutatniok, hogy az a harc, amelyet oly botorul és ok nélkül megindítottak, nem az egyház, nem a vallás, hanem csakis annak túlkapásai ellen irányul. De magát a vallást, a vallásosságot ők nem támadják. E fölfogás adta annak idején Csáky Albin grófnak ajkaira az »ájtatos fohászt.« A vallási életet nem féltette Apponyi Albert az egyházpolitikai tőrvényektől, mert ezek »fokozni fogják a papság buzgóságát és lelkipásztori tevékenységét « A magasabb közéleti erkölcstan kultusza, amelyet Wlassics, a mostani kultuszminister gondolt ki, részben szintén ily szólamok körébe tartozik. Ezt akkor mondotta, mikor még nem volt kultuszminister. Mióta azonban mint a vallásosság legfőbb s hivatalos őrének az országban alkalma volt megtanulni, mi az a vallásosság, azóta azzal is meglepte a bámuló keresztény Magyarországot, hogy a felekezetnélküli ember voltakép nem vallástalan ember, hanem, hogy a felekezetnélküliség is vallásosság és hogy a felekezetnélküli ember is lehet vallásos ember. Nem tudjuk, nem ezt a vallásosságot értette-e a kultuszminister úr. midőn a katholikus tanitók zászlójába a szöget bevervén hangsúlyozta, hogy i>az állam legnagyobb erkölcsi ereje az igazi vallásosság - Oly radikális kultuszministertől, mint a minőnek Wlassics eddig mutatta magát, mi a vallásosságnak ezt a hangsúlyozását is a megelégedés bizonyos fokával vennők, ha azt a vallásosságot oly furcsán körül nem irta volna. Mert hát kérdjük, minek tette oda, hogy ő az igaz vallásosságot tartja az állam legnagyobb erkölcsi erejének ? Ez a megkülönböztetés nekünk egy kissé gyanús s oly formán hangzik, mint a már szálló igévé lett »jó« katholikus. Kicsoda ugyanis a vallásos ember? Mi azt gondoljuk, hogy a vallásos ember az, aki vallásának törvényeit megtartja, egyházának tanaihoz és utasításaihoz alkalmazkodik, azoknak a gyakorlati életben érvényt iparkodik szerezni, nem tartja magát fölebbvalónak az egyház fejénél, egy szóval kinek egész valóját átjárja az a vallásos szellem, amely az egyház tanainak kifolyása. Erről azután fölösleges mondani, hogy »igaz« vallásossága van ; az ő vallásossága annak marad, ha azt nem is mondjuk igaznak. De ha a kultuszminister úr talán azt a vallásosságot értette, amely csak bizonyos vallási sentimentalismus

ban nyilvánul és amely nem egyéb, mint Csáky Albin grófnak ájtatos fohásza, akkor hiába mondja »igaz« vallásosságnak, mért az bizony nemcsak hogy nem igaz, de nem is vallásosság. Ez az a vallásosság, amelylyel az emberevő vadak is birnak, kiknek van ugyan némi homályos sejtelmök a legfőbb lényről, amellett azonban jóizüen fölfalatozzák embertársaikat. Ily elmosódott vallásossága lehet csakugyan felekezetnélküli embernek is, ezzel birhat a szocialista és anarkista is, de hogy az ilyen vallásosság nem képezi az államnak legnagyobb erkölcsi erejét, azt talán Wlassics kultuszminister úr is beismeri. Azt sem tagadhatja senki, hogy a nazarénusnak is megvan a maga vallásossága, de az ilyen vallásosság mellett ugyan elpusztulnának az államok. Igaz ugyan, hogy aki bene distinguit, bene docet; félünk azonban, hogy a magasabb közéleti erkölcstan kultuszának ministere, valami kibúvó ajtócskát hagyott magának az általa hangoztatott igazi vallásossággal, ép olyat a minő nyitva áll a mi >jő« katholikusaink előtt, akik sohasem akarják beismerni, hogy a jó katholikus mivoltát nem ők vannak hivatva meghatározni, hanem az egyház. Igy az igazi vallásosságot is csak az egyház határozhatja meg, amelyért úgy elitélte a jansenisták pietismusát és rigorismusát, mint a reformátoroknak erkölcsi dogmáit és a liberalizmusnak független morálját. Mondja ki tehát csak bátran a kultuszminister úr, hogy azt a vallásosságot tartja az állam legnagyobb erkölcsi erejének, amelyre az egyház tanítja az embereket, mert az ilyen vallásos emberekre biztosabban támaszkodhatik az állam, mint a szuronyok millióira, mint az Uchatius ágyukra és a Manlicher puskákra. De akkor ne terjeszsze nyomta azt. Szőrit — mondok — kegyetlenül! »Oh kérem! nincs az a huszár, amelyik ugy üli a nyeregben, mint amilyen pompásan áll e kalap nagyságod fején. De ha kicsinynek találja, szolgálhatok nagyobbal is« — szólt, és a kalapot levenni próbálja. De az állott, mint a parancs ; a Számi csak húzta, én meg önkénytelenül ágaskodtam. Végre, midőn lábaim már alig érték a földet megszabadított tőle. Erre elővesz egy másikat és fejemre teszi. A rá következő pillanatban semmit sem láttam, fejem eltűnt a kalapban. Elővesz egy harmadikat; ez is bő volt ugyan, de »segíthetünk« igy felelt, s belsejébe csavart egy csomó papirt s fölpróbáltatja. No most már jó volt; megalkudtam s eltávoztam. Midőn hazafelé hajtattam, a félúton uj kalapomat vettem elő s föltettem. Nem is mentem egyenesen haza, hanem betértem Nelli egyik rokonához. Midőn ez meglátott, nem ismert meg; hirtelen fölszökött székéről s üdvözölt. Felesége meg igy szólott: »Olyan uras a nézése, akárcsak a szolgabíró volna.« Ez a néhány sző rendkivül hízelgőén hatott reám, s meg voltam győződve, hogy igy kiöltözködve, biztosan célt érek. A várva várt vasárnap elérkezett. Soha életemben sem öltöztem oly nehezen és sokáig, mint e napon. Mig csokorra bírtam kötni kendőm, tengernyi próbálgatásba került. Kabátom, bár a súlyokat zsebeimbe sülyesztettem, még sem állott helyesen : a sulyok meg, minden lépésnél térdeimet verdesték. Csizmám igaz, hogy feszesen állt, de annyira szorított, hogy szinte izzadtam. Amint az utcára léptem észrevettem, hogy az emberek egymást könyökükkel meglökve felém fordultak s mosolyogtak. De ügyet sem vetve rájuk siettem a templomba, s ott a padba ültem. Ki nem mondhatom, mennyire örültem, midőn vége lett az ájtatosságnak. De azért a világért sem mentem volna előre, hagytam mig mindnyájan kimentek, s azután magam is elindultam. Minél jobban közeledtem Neiliék házához, annál jobban dobogott a szivem ; beszédemből meg egy árva hang sem akart az eszembejutni. Igy mentem el a »fehér kakas« vendéglő mellett. Ejnye — gondoltam magamban — igazán jó volna egy pohárka szíverősitő! De már ekkorra be is nyitottam oda, S mikor az egész helyiségben egy árva vendéget sem találtam, megkönnyebülve s elégedve föllélekzettem Kalapom magam mellé gondosan letettem, s a felém siető vendéglősnétől egy pohár finom cognacot kértem. Pár pillanat múlva elhozva azt elém teszi, s mielőtt csak rá gondolhattam volna, mellém ül az én féltett kalapomra. Hirtelen fölugrott persze, az én szájamon meg »mennydörgős mennykő« szaladt ki hamarjában. Hogy is ne Uraim! az asszony testvérek közt is több volt másfél métermázsánál. Gondolhatják most már, hogy kalapom ugy került elő, akár csak egy harmonika. Kezembe kaptam hát hirtelenében azt a harmonikát, s ugy csaptam a falhoz, hogy karimája elszakadt. Azután dühösen rángattam le lábaimról a csizmákat s az asztal alá vágtam, kabátom meg egy székre dobtam. Az asszony ezalatt csak ámult-bámult. Végre megtalálta nyelvét. »László sógor —• igy szólt — az Istenért! hát mit csinál?« Hagyjon békét — kiáltám én, s a poharat fölhajtottam, bánom is én, akárkié lesz a Nelli! A Nelli?! Hát annak a kedvéért tette fejébe ezt a maskarát, s ekkor rámutatott a tönkre ment kalapra — hisz a Nelli tegnap tartotta az eljegyzését. Te—gnap? Ne beszéljen! felelém én, de éreztem, hogy hangom kissé reszketett. Persze hogy tegnap, a Kis Józsival, az asztalossal. És mily szépen mosolygott rám ma két hete, feleltem én újra Jaj László sógor! mosolygás és mosolygás közt nagy ám a különbség. Ha a leány pillanatra mosolyogva fordul feléje, ez jó jel ; de ha folyton, és újra meg újra mosolyog, akkor tudhatta volna, hogy nem veszi komolyan amit mondott. Nelli egyre mosolygott ajánlata fölött, mert titokban már régen Józsié volt szive. Hogy ezek után a második poharat is kiittam, gondolhatják uraim ; és hogy ez sem volt az utolsó, az is bizonyos ; keserűségemet ellensúlyozni kellett valamivel, s végre oly jó kedvre kerekedtem, hogy kicsibe mult csak, hogy a kövér vendéglösnét a szobában meg nem pörgettem. Mikor aztán lecsillapultam, holmimat fölhúztam, s a vendéglősnétől kért kölcsön kalapban — előhozta férjét — hazaballagtam. De az uton megfogadtam, s amint látják megtartottam, hogy kérőnek soha többé föl nem csapok. K. S.