ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-06-14 / 24. szám

Föl nemzeti zarándoklatra! Megszámlálhatván embersokaság gyűlt össze a lefolyt napokban az ország fővárosába, hogy tisztelettel szemlélje a Mátyás-templomban kitett szent koronát, és hogy emelje annak a körmenetnek fényét, melyben nemzetiségünk s államiságunk e legféltettebb kincsét hordozták körül. De van a magyarnak még egy másik drága kincse is! Ott van Buda várában a Zsigmond-kápolnában szent István királyunk jobbja! Miként a korona fölött, ugy e szent ereklye fölött is az isteni Gondviselés őrködött. Miként a korona annyi viszontagság között sem kallódott el s nem jutott idegen kézbe, ugy e szent jobb is Isten különös oltalmának, szent István király pártfogásának szimbóluma. De e szent jobb több mint puszta szimbólum ! Ez a szent kéz oltotta be a szilaj magyar nemzetet a kereszténység nemes fájába! Ez a szent kéz rakta le magyar államiságunk alapjait a kereszténység sziklakövére. E szent jobb nyugodott kilenc századon át a magyar koronán, s megvédelmezte annak épségét, fényét, nimbusát! Ez a szent kéz mutatta századokon át a nemzetnek azt az utat, melyen boldogulása felé haladhatott. Ez a szent jobb egy folytonos intő szózatot, egy folytonos Mane, Thekel, Fares-t hangoztat a nemzet felé, miként az a kéz, mely egykoron a babyloni király termében jelent meg. Amig a nemzet hallgat ez intő szóra, amig ragaszkodik a i kereszténységhez, melyet e kéz tett az ország alapjává, addig a nemzet is élhet és virulhat, j De ha szem elől téveszti e kéznek intő szózatát, elpusztul, miként Balthazar király is még azon éjjel szörnyet halt! Erről a szent kézről a millenium évében nem szabad megfeledkeznünk. Ha valamikor, ugy ez évben illő, hogy buzgó áhitattal és lelkesedéssel hordozzuk körül e szent ereklyét szent István ünnepén. Ha szemkápráztató fénynyel vettük körül a koronát, ugy nem kevesebb fényt kell kifejtenünk e másik drága kincsünk, a szent jobb körülhordozásánál. A hivatalos Magyarországtól, mely a kereszténységgel szakított, nem várhatjuk, hogy e kincsünk fényes ünnepeltetéséről gondoskodjék. Nekünk, katholikusoknak kell azért mindent elkövetnünk, hogy a millenium évében megtartandó szent István napi körmenet mennél fényesebb legyen ! Föl tehát nemzeti zarándoklatra ! Föl Buda várába a szent István drága ereklyéjéhez ! Legyen minden városa az országnak, minden nagyobb községe képviselve. Olvadjunk oly ünneplésbe, hogy méltó legyen nemzeti multunkhoz. Bendezzünk a szent jobbnak oly hódoló diszmenetet, hogy megnyilatkozva lássuk országunk keresztény jellegét. Vegye kezébe a dolgot egy országos bizottság, s indítson mozgalmat. Legyen ez a nemzeti zarándoklat méltó, keresztényies befejezése a millenium ünneplésének, melyben amúgy is oly mostoha szerep jutott a kereszténységnek ! A néppárt Esztergommegyében. O A néppártnak minapi zászlóbontása Köbölkúton valóságos riadalmat okozott az esztergommegyei liberális táborban, azaz ne mondjuk táborban, mert az nincs, hanem a liberális körökben. Helybeli laptársaink ugyanis, mindamellett, hogy nem is nevezik magukat politikai lapoknak, mert nem is tettek eleget a törvény erre vonatkozó követelményeinek, mint valami parancsszóra, úgy neki rontottak a szegény néppártnak, mintha az a hódmezővásárhelyi földosztó szocialisták programmjának csinálna propagandát Esztergommegyében. S midőn megtámadják a néppártot, hogy izgat a törvény ellen, pedig a néppárt mindenütt s igy Köbölkúton is a törvény megtartását hirdette, maguk tettleg mutatják, hogy nekik a törvény semmi, mert a törvény intézkedéseinek tekintetbe nem vételével, derüre-borura politizálnak, jól tudván, hogy az államügyész észre nem veszi őket. Hanem hát úgy vagyunk; a liberálisoknak minden szabad ; próbálná meg csak valamelyik lap ellenzéki, vagy ami még rettenetesebb, néppárti politikát csinálni, bizony úgy járna mint a Sárosmegyei Közlöny, amelynek mindjárt pört akasztottak a nyakába és hivségesen el is Ítéltek. De hagyjuk ezt; nekünk nem kötelességünk az államügyész ur fejével gondolkozni. A köbölküti néppárti gyűlés a maga nagyszerűségével, példás rendjével, hatalmas beszédjeivel, szokatlan lelkesedésével és határozataival annyira meglepte e köröket, hogy mindent elkövetnek a hatás eltagadására, vagy legalább is csökkentésére. Még azt is szemére hányják az egybegyűlt néppárti választóknak, hogy a gyűlés után viz mellett mulattak. Hát bizony ezt az egyet szivesen beismerjük, mert a néppárt nem a sörben és pálinkában keresi fegyvereit, hanem az igazság erejével küzd ; nem akarja a népet demoralizálni, rontani, hanem a politikai romlottságból, melybe azt a liberalismus sülyesztette, kiemelni. A néppárt nem pénzért vásárolja hiveit, hanem a megsértett igazság és jog zászlaja alá gyűjti azokat, kiknek legszentebb joga, a szabadválasztás joga, sem pénzen, sem italon meg nem vásárolható. Hogy azonban a liberalismus hiveik menynyire egyetértők a fölfogásban, kitűnik abból, mig az egyik gúnyosan megjegyzi, hogy bizony csak viz mellett mulattak, addig a másik rágalmainak gazdag tárházából előránt egyet, s odadobja a néppártnak, hogy büdös pálinkával korteskedik. Ime tehát néppárti választók ; értsétek meg: Ha ezentúl is a liberalismus szekerébe hagyjátok fogni magatokat, ott nem viz mellett fogtok mulatni és nem is kaptok büdös pálinkát, — a néppárttól különben, amint maguk is beismerik, semminemüt sem kaptatok — hanem lesz eszemiszom elég, de lesz pénz is, addig mig szavazataitokat a liberális jelöltre le nem adtátok. Utána pedig senki sem fog többé veletek törődni, amint mostanig sem törődött. Avagy talán ez a liberális követ, aki most már öt esztendeje ott ül az országházban a ti nevetekben, törődött veletek az egész idő alatt? Vagy megkérdezte-e csak egyszer is tőletek, kell-e nektek a polgári házasság, vagy a vallástalanságnak törvénybe való iktatása? Vagy nem mondták-e nektek, hogy a polgári házasság semmibe sem fog kerülni a községeknek s nem kell-e most ennek révén mindenféléket fizetni? És meglátjátok majd, hogy nemsokára min! den községnek lesz majd külön segédjegyzője, mert bizony a jegyzők, akik eddig is tul voltak í terhelve, nem fogják maguk még ezt a munkát I is győzni. A legnevetségesebb azonban az, mikor libe: ralis kollégáink kérdezik, hogy hol vette a képviselőségre a képesitést Haydin Károly, akit a ' köbölkúti néppárti választók szemeltek ki. Hát bizony, hogy a képviselőséghez semmi különös képesités nem kivántatik, arról elég bizonyságot tesz a kerületnek eddigi képviselője ; de hogy a nép érdekeiért magát föláldozó Károlyi Sándor — Nem erőltetnélek egy szóval sem, — úgymond — ha azt látnám, hogy bajod olyan természetű, mely a kimenésben gátolna vagy az által roszabodhatnék, de mivel ilyentől nem kell félned, tehát — — Fogfájásom, igaz, majdnem teljesen megszűnt ugyan — igy szól közbe Ottó — de most nyakam fáj rettentően, s félek, hogy a friss levegőn meghűlhet s gyuladást kapok. — Hisz az imént semmi baja sem volt még nyakadnak ? — Ugy látszik, nem akarsz hinni szavaimnak ! — Nekem nincsen okom kétségbe vonni azokat. Fölteszem, hogy nem mondasz olyat, amit nem érzesz; különösen akkor, midőn fölolvasásom áll előtted. Ottó e szavakra kissé félre fordul, szégyenlette magát, látva nagybátyjának benne helyezett bizodalmát. S midőn az öreg úr eltávozott, zavart tekintettel fordul barátjához. — Megvallva kedves barátom — igy szólt — rendkivül sajnálom, hogy ily csalfa játékot űztem s nem őszintén cselekedtem; de fogadom, hogy bármi érjen is ezután, hazugsághoz nem folyamodom. — E szerint nyakfájásod megszűnt és elmégy a fölolvasásra? kérdi barátja. — Ugyan, hogyan gondolhatsz ilyet? felel Ottó meglepetve. — Ha megbántad, hogy komédiát játszottál, azt gondolom — — Ugyan ne folytasd kérlek. Hasznom se legyen hát, azt akarnád. Még csak az kellene! Én csak azt mondtam, hogy máskor ilyenre nem adom magam ; de ha ez egyszer már megtörtént, legalább hasznát is lássam! Igy szól Ottó s nem vette észre, mily gyönge és szánandó ez okoskodása. — Tehát elmégy a futtatásra ? — Minden esetre, számithatsz reám. Midőn a hadnagy eltávozott. Ottó még mindig kényelmetlenül érezte magát. Bántotta a komédia. S hogy szabaduljon gondolataitól, regényolvasáshoz fogott, de jóformán azt sem tudta mit olvas. Lassan kicsúszik a könyv kezéből s elszunyadt. Bövid idő múlva csendes kopogtatás ébreszti föl szendergéséből. »Szabad« — kiáltja Ottó — s ugyancsak elképedt, midőn hóna alatt hatalmas papírtekercset szoritgatva lép be a nagybátyja. — Boznerék lemondottak, — igy szóllott a bácsi — s mivel nagyon szeretném, hogy fölolvasásomon ott legyenek, kedvükért azt elhalasztottam. Vendégeim tehát máskép szórakoznak nálam. Fogfájásod elmúlt, de ki nem mehetsz ; azt gondoltam tehát, hogy legjobban ütjük agyon az időt, ha legalább neked olvasom fel drámám egy-két jelenetét, mig ráérek, hiszem, téged is gyönyörködtetni fog. — Bendkivül örvendek — felel Ottó — és igyekszik jó arcot mutatni e kellemetlen meglepetéshez. Ezalatt a bácsi kényelmesen elhelyezkedik egy karos székbe, szétnyitja a tekercset, egyetkettőt köhint, és olvassa : Első jelenet. Szabad tér. Lucius és Flavius, azután Licinius. Igaz, hogy e férfiak kifogástalan versekben beszélgettek, de rettentő hosszan és unalmasan; s igy Ottónak jókora megerőltetésébe került, hogy némileg figyelmesen hallgassa őket. Az öreg ur meg fáradhatlannak mutatta magát a fölolvasásban, s ugy tünt föl Ottó előtt, hogy ez első jelenet soha sem fog véget érni. E gondolat megdöbbenti őt s azért végre igy szól : — Kedves bácsikám! rendkivül örvendek, hogy e fenséges drámát legelső kézből élvezhetem, de engedjen meg nekem, ha figyelmeztetni bátorkodom, miként múlik az idő. Vendégei lassan gyülekeznek már, megbántva érzendik magukat, ha a házi ur nem fogadná majd őket. Az öreg ur az órára tekint s egy pillanatig ingadozik, azután igy szól: — Azt hiszem, még nem késem el, csak Licinius álmát s a rákövetkező dolgokat olvasom még fel, szeretném ugyanis erről véleményedet hallani. Mindennek van vége, ha még oly hosszúnak látszik is az, s igy e felolvasásnak is. De jóformán be sem csukta még maga után az ajtót a bácsi, mikor Ottó házi ruháját elegáns nyári öltönynyel cserélte fel és elrohant. A rómaiak szokásaival — igaz, hogy akarata ellenére — elég sokáig foglalkozott, közmondásukról »festina lente,« lassan járj, mégis megfeledkezett. És igy történt, hogy néhány utcán keresztül sietett már, midőn észreveszi, hogy erszényét otthon felejtette. Visszarohan tehát, kettőzött léptekkel siet, hogy idejében juthasson még az állomásra. Midőn az egyik utca sarkon befordult, a