ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-05-24 / 21. szám

Európában meg fogunk töretni s eltengődni, mig fogyva elfogyunk. S még azt sem mondhatjuk, hogy meg nem érdemeltük szenvedésünket, minthogy magunk okoztuk és kerestük. Szabadok voltunk, intézhettük országunk dolgát tetszésünk szerint; saját fiaink pazarolták el örökünket s vetettek igát nyakunkba; "saját törvényhozásunk rombolta le alkotmányunkat, annak évezredes intézményeit, kormányunk tanította az ifjúságot hitetlenségre, az állam törte meg a kereszténységet. Ha van mentség, ez a megtérésben rejlik. A haszontalan politikai pártok helyett uj prófétáknak kell támadni ok, akik a népet bűneitől megtisztítsák s az igazság útjára vezessék. A felsőbb osztályoktól nincs mit remélni; egyes kivételek vannak, ezeknek tisztelet adassék és azon elismerés, mely az erőseket és kiválókat elsőknek teszi meg. De a gazdagok és előkelőek, valamint a diplomás stréberek túlnyomó többsége az élvezetek, pénz és kitüntetés keresésében egyéb célt nem ismer, csak saját érdekét. Istenben nem hisz, Jézust nem ismeri, vallása nincs, tehát erkölcse sincs. S mert a középiskolát és egyetemet az állam lefoglalta, nevelni sem tudunk keresztény értelmiséget mindaddig, mig lent maga a nép vissza nem bódította az államot és az országot a kereszténységnek. Alulról kell újra építenünk, a népiskolából és a templomból kell kiindulnia a mozgalomnak. Erőt gyűjteni csak a népből lehet, ugy, ha felébresztjük és összeszedjük. Ne féljünk a néptől. Inkább bízzunk benne, hisz nemzetünknek romolhatlanabb része az egyszerű falusi nép Abban hazafiság is van még, vallását szereti, a szemérmet le nem vetkőztette, munkás, takarékos és szelleme fogékony. Egyedüli mentsége országunknak innét jöhet, a milliók összetett akaratának erejéből. Hivatkozunk az intelligenciáról és a törvényhozásról a népre. Keletkeztek és keletkezni fognak férfiak, kik a népet vezetik. Tanítani fogják a férfiakat és nőket, különböző nyelveken, de egy hitre és egy hazafiságra. Előttünk a példa, a pünkösd története, a Szentlélek adománya, mert a Szentlélek nélkül nem boldogulunk. Ám hadd mondják a liberálisok és a farizeusok azokra, kik a néphez szólnak és a Krisztust a XIX. század végén hirdetik, hadd mondják róluk: »édes bortól részegedtek meg ezek«, szidják vakoknak és néplázitóknak; meglássák ezek még csodákat tesznek, Isten rendeletéből, ki nem akarja, hogy a nép elveszszen, hanem hogy megtartassák. De csak ugy fog tartatni, ha megtér, ha bűneinek bocsánatáért vezekel, mert Magyarország megérdemelte, hogy megbüntettessék, s Bánffy és Percei skorpiókkal korbácsolják nemzetünket. Poroszlóik elöl az emberek a templomokba menekülnek, ahová ünnepre szokott gyűlni a nép. Szóljanak hát a templomokban a néphez azok, kiknek apostoli hivatásuk van, Magyarországot visszavezetni a kereszténységhez, miként »Peter is Jánossal együtt mennek vala a templomba az imádkozásnak órájakor, tudniillik kilenc órakor.« Péter pedig annak, ki alamizsnát kére tőle monda : »Ezüstöm és aranyom nincsen nékem, amim pedig vagyon, azt adom néked: a názáretbeli Jézus Krisztus nevében mondom, kelj fel és járj /« A pápa és a millenium. Bómáből a következő közérdekű tudósítást veszszük: Bizonyára megkapták már és olvasták azt a gyönyörű levelet, melyet a Szentatya az ezredévi ünnepélyek alkalmából Magyarország püspöki karához s az egész magyar nemzethez intézett. E fönséges levél legszebb bizonyítéka azon atyai szeretetnek, melylyel a pápa Magyarország iránt viseltetik. Annak dacára, hogy Magyarország kormánya egyházpolitikai törvényeivel érzékenyen megsértette a katholika egyházat s annak látható fejét a pápát; annak dacára, hogy Bánffy az ő tapintatlanságával oly durva inzultust követett el az apostoli nuncius és a szentszék ellen, a Szentatya annak példája után indulva, akinek e földön helytartója, fölülemelkedik a durva sérelmeken, s angyali jóságát visszatükröző szeretetteljes levelében résztvesz Magyarország ritka ünnepélyén, s vigasztalására siet a törvényhozás által meggyalázott kereszténységnek. E levél, miként maga a Szentatya mondja, Magyarország iránti szeretetének záloga. Sokáig kétséges volt, váljon ily módon részt vesz-e a Szentatya Magyarország ünneplésében, mert nem oly könnyen mennek feledékenységbe a magyar kormány tapintatlansága által a szentszéken ejtett sérelmek. Hozzájárultak azokhoz a kormánynak kánonellenes törekvései, amiket a püspöki székek betöltésénél tanúsít, midőn minduntalan oly jelöltekkel áll elő, akiket a szentszék el nem fogadhat. A szentszék jól tudja, hogy a változott viszonyok között valódi apostoli buzgósága püspökökre van szüksége Magyarországnak, s azért kiváló férfiakat szeretne ültetni a püspöki székekbe, de ilyeneket a magyar kormány ellenez. Ez egyik oka annak, hogy a Szentatya levelében öröme mellett fájdalmának is kifejezést ad, s szeretné eltüntetni a viszályok okait, amik nemcsak az egyházpolitikai törvényekben, de a kormány makacsságában is keresendők. Figyelemre méltó, hogy midőn a pápa Magyarországnak az ezredév lefolyása alatt nyújtott jótéteményekről beszél, különösen megdicséri azokat, akik e régi okmányokat a levéltárakban fölkutatják és napfényre hozzák. Azon helyzetben vagyok, hogy akiket a Szentatya igy névleg megnevez, névszerint is fölemlíthetem. Ez első sorban Fraknói nagyváradi kanonok, aki voltaképeni megteremtője a »Monumenta Hungarica Vaticana« cimű nagy vállalatnak, és aki itt nagy áldozatok árán létesített egy történeti intézetet a magyar történet kutatói számára. Továbbá Hornig veszprémi püspök, aki most adja ki nagy költségen a veszprémi egyházmegye monumentumait. Ezeket is a fáradhatlan szorgalmú Fraknói szerkeszti. Értendők a magyar szent-benedekrendű szerzetesek is, kik Villányi apátot küldöttek Rómába történeti kutatások céljából. Ezeknek szól különösen a Szentatya dicsérete, aki nagy barátja és pártfogója a történelmi tanulmányoknak. Adja Isten, hogy a Szentatyának apostoli körlevele viszhangra találjon Magyarország katholikusainak szivében s érlelje meg azokban is, akik egy pillanatra elfordultak Istentől, a megtérés gondolatát. — A júniusi ünnepélyek. Mint Budapestről irják, 0 felsége a király gr. Szapáry Géza. kir. főudvarmestert hatalmazta meg. hogy a június 5-én és 8-án tartandó ünnepélyeken úgy Ü felségének, mint Hohenlohe herceg volt első főudvarmesternek, Thum-Taxis herceg ós Mondel Frigyes báró volt cs. és kir. biztosoknak, a korona-ládán levő pecsétjeit föloldhassa, a lezáráskor pedig Ő Felsége saját nagypecsétjét, valamint a magáét alkalmazhassa. Egyúttal herceg Eszterházy Pált és Tisza Kálmánt a szent korona ünnepségeire kir. biztosaivá nevezte ki. A koronázási láda felbontása előtt, mely június 5-én reggel 9 órakor fog a kir. palota felső négyszögében végbemenni, Vaszary Kolos hercegprímás 0 Eminenciája a koronázáskor közreműködött Simor János primás pecsétjét schine stb., ez a kora volt fénykora. Másik szereplése mint a koronás fők. főpapok és főurak börtöne volt. Szereplését is mint Salamon, Magyarország királyának börtöne kezdi. Salamon nagybátyjának Bélának DömösÖn, ott hova szemünk ellát, történt hirtelen halála után. Béla fiainak engedékeny visszahúzódása folytán lett királylyá, de nyugtalan természete, ingadozó jelleme végett az egész ország bizalmát elvesztette s egy kitört polgárháború a trónról őt elseperte s helyette Béla fia, László választatott királylyá. László kegyes, istenfélő király volt, de látva, hogy Salamon folytonos áskálódásaival az országot állandó izgatottságban tartja, sőt még élete ellen is tör, bezáratta öt Visegrád vár (Salamon) alsó tornyába. Igen tévedne, aki azt hinné, hogy ez holmi börtön volt nedves falakkal, rácsos ablakokkal. Oh nem, ez a torony tágas, nagy ablakú, sok teremmel biró kényelmes lakhely volt. Még kert is volt hozzá. Csakhogy Salamonnak e helyet nem volt szabad elhagyni. Ebben állt az ő bebörtönzése. 1083. aug. 20-án, mikor szent István a szentek sorába avattatott s teste a sírboltból felvétetett, hogy e nagy nemzeti ünnepséget semmi szomorú nemzeti érzelem ne zavarja, Salamon szabadon bocsáttatott s az ünnepségben is részt vett. A tatárjárás alatt Visegrád elpusztíttatott a többi Dunamelléki várossal együtt, de miután Béla hazájába újra visszatérhetett, első gondjai közé tartozott a várakat helyreállítani, s másként is mindenféle megerősített védelmi állapotba helyezett helyeket teremteni, hogy á tatárok esetleges újra való eljövetele alkalmával a lakosságnak itt menedéke legyen. Béla király kegyesszivű neje, Mária a királytól kért egy helyet, melyen az özvegyek és árvák számára menedéket építhessen. Béla e célra nejének Visegrádot ajándékozta, ki is felépítve a felső várat, az alsó részben álló Salamon tornyát is a XIII. század épités módja szerint átalakíttatta. A jelenleg álló torony ennek a tornya s a XI. században, mikor e tornyot Salamon lakta, mindenesetre e századbeli vagy még az ezt megelőző századbeli ízlésben volt építve. A torony helye azonban ugyanaz. Róbert Károly sok küzdelem után királylyá választatván, Visegrád Csák Máté kezében volt, ki, Komáromtól az egész Vág völgyén föl a Kárpátokig korlátlan hatalommal uralkodott s egész királyi udvart tartott. Nádorispánja Zách Felicián volt. . A pápai követ, Gentilis bibornok felszólittotta ugyan Csákot, hogy adja át Visegrádot törvényes urának a királynak, de Csák azzal válaszolt, hogy a Buda környékén tartózkodó királyt és nejét Máriát csapataival nyugtalanítani kezdé. Csakis halála vetett véget hatalmának. Halála után pártfelei a királyhoz tértek s hűséget esküdtek, bár hűségük csak színleges volt s inkább királyi oltalom alatt akarták a Zácsok, Németujváriak a szegény jobbágy népet fosztogatni, sőt önhatalmúlag egész zsákmányszerző harcokat folytatni. Károly ez időben áttette udvarát a Visegrádon épült fényes királyi lakba. A túlparton (Nagy-Maros, Damasd) környékén volt Zách Felicián féktelenkedő főúr lakása is. A jó indulatú király Záchot egészen kegyeibe fogadta sőt feljogosította, hogy a királyi lakosztályba bármikor bejelentés nélkül beléphessen. Ez az engedély majdnem a királyi család vesztét okozta. Ugyanis Erzsébet királyné lengyel király leány volt, s testvére Kázmér lengyel herceg itt Visegrádon gyakran tartózkodott nála. Kázmér élvhajhászó, erkölcstelen féríiu volt, aki vágyait zabolázni nem tudta. Egykor meglátta Zách Klárát, ki a királyné udvarhölgye volt, s bűnös szerelemre gyuladt iránta. S állítólag a királyné bűnös elnézése, sőt tán alkalom adása folytán —

: mint a történelemből tudjuk — Klárán erkölcstelenséget követett el. Klára sirva futott atyjához, ki hallva leánya esetét, borzasztó haragra gerjedt s a király és családja ellen érzett, bár titkolt ellenszenve boszura ragadta őt. Egyenesen a királyi palotába rohant. Senkisem tartotta fel, mert szabad bejárata volt. Kázmér időközben elutazott. Haragja tehát egészen a királyi család ellen fordult. Kivont karddal rontott az éppen ebédnél ülő királyi családra. A királyt karján sebesítette meg. A királyné jobb kezéről négy ujját vágta le, azután a királyi gyermekekre rontott, de ezeket nevelőik Kenezich Miklós és Gyula saját festőkkel védték meg s a gyermekek sértetlenül maradtak. A jajveszékelésre a szolgák segítségül jöttek, de ijedtségökben nem tudtak