ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-05-10 / 19. szám

A tárgyalások még folynak s azért végső Ítéletet mondani egyelőre nem lehet. — Hol Tan az alispán 2 Ez a kérdés nagyon gyakran hangzik fel Balassagyarmaton, — mint a »N—H—Ellenzék* irja — mióta 7örök Zoltán foglalta el a hivatalos presszió és kormánypárti taktika útján kierőszakolt alispáni széket. Valóságos esemény-számba megy Nőgrádmegye alispánjával a székhelyen találkozni. — Rendesen távol van a várostól s nem tudjuk : a főispán urat kisérgeti-e útjában, avagy nagy titokban előkészíti a talajt a közelgő képviselő választásokra, hogy a kormány kegyét egy pár mamelukocska megválasztásával annál inkább kiérdemelje. Hja ! aki ma gazsulirozni tud fölfelé, abból még — főkapitány is, - főispán is, avagy államtitkár is lehet. — Nógrádmegye sok ilyen jeles példára emlékezhet csak a közel múltból is vissza. A hecckápláii. O Tóth Béla még nem méltatta arra, hogy fölvegye a szálló igékről irt jeles munkájába, pedig már nálunk is annyira otthonos, hogy jeles gyűjtőnk alighanem meg fogja örökíteni érdekes gyűjteményének legközelebbi kiadásában. Nem hogy munkáját megkönnyítsük, de hogy a hiányt némileg pótoljuk, im adjuk a hecckáplán leírását. Ezt azért is tesszük, mert manap már alig vehetünk kezünkbe lapot, természetesen a liberalizmus maszlagján rágódó lapot, a melyben a hecckáplánnal ne találkoznánk, pedig jelentőségét, leírását hiába keresnők az egyházjogban, vagy akár a legújabb lexikonokban. A hecckáplánt a liberalizmus szülte, de nem úgy miként az anya szüli gyermekét, hanem úgy miként a veszedelem szüli a bátor férliakat, a csata a hősöket. Voltaképeni szülőföldje Németország, apja, miként német neve is mutatja, a > kultúrharc«. A németországi katholikusoknak, mintegy viszonzásul a francia hadjárat alatt teljesített szolgálatokért, a csatatereken ömlött vérért nyakába zúdította Dismark a kultúrharcot, vagyis miként ő és satallesei nevezték, a műveltségnek harcát a maradi, sötét katholicizmus ellen. Az egyház tanaiba, jogaiba, vitális érdekeibe ütköző törvények és rendeletekbe a papság bele nem nyugodhatott; hisz akkor hűtelen lett volna hivatásához, isteni küldetéséhez. Voltak ugyan egyesek, hála Istennek nagyon kevesen, a kik megfeledkezvén magukról, beállottak kocsitolónak a liberalizmus szekerébe, de ezek legnagyobbrészt olyanokból kerültek ki, a kik már előbb hajótörést szenvedtek erkölcseikben, hitökben. A papság tehát bele nem nyugodhatott az igazságtalan, zsarnoki törvényekbe. De ezt a meggyőződést nemcsak szive mélyében rejtegette. Ennek megfelelő volt külső magaviselete is, s érzelmeit a nagyvilág elé vitte. Lapokban, füzetekben, magán és nyilvános körökben, egyletekben, népes gyűlésekben, az országban, a templomokban, egy szóval mindenütt, a hol alkalma volt, hirdette a meggyőződését, védelmezte az egyház és saját jogait, kimutatta az igazságtalan törvényeknek tarthatatlan voltát, buzdította a népet, hogy élve jogával, törekedjék alkotmányos uton azok megváltoztatására. Mi természetesebb, minthogy a papság ezáltal magára zúdította a liberalizmus haragját, mert a liberalizmus tele szájjal "kürtölvén a szabadságot, azt ugy érti, hogy neki mi|den szabad, de másoknak semmi, különösen olyas valami, a mi a liberalizmusnak nem tetszik. Kezdte tehát a papságot denunciálni, hazaűatlansággal vádolni, bíróságok elé cipelni, a melyek el is Ítélték a denunciált papokat, kezdve a szegény falusi káplántól egészen a püspökig és érsekig. A börtönökben több pap és püspök volt, mint gonosztevő. Ezzel azonban a zsidókézben lévő, liberális sajtó meg nem elégedett, hanem miként már előbb az egyházhoz és a pápához hiven ragaszkodó világi katholikusokat »ultramontannak«, úgy most az állam bálványa előtt térdet nem hajtó papokat »hecckáplánoknak« nevezte el. Hecckáplánoknak azért, mert állítólag »heccelnek« — izgatnak — az állam törvényei ellen. Ezt is a liberalizmus sajátos eljárásának megfelelőleg; mert a liberalizmus agitálhat oly törvények meghozatala mellett, a melyek az egyházat sértik, ha azonban a pap, támaszkodva alkotmányos jogára, követeli az ily sérelmes törvényeknek alkotmányos uton való megváltoztatását, akkor már izgat és »hecckáplán« lesz belőle. Ezt a ne.vet azután minden önérzetes pap megkapja, legyen káplán vagy plébános, kanonok vagy püspök, ha egyszer meggyőződéséhez és kötelességéhez hiven sorompóba lép az egyház jogaiért, biztos lehet róla, hogy hecckáplánnak fogják hivni. Olyan lévén a liberalizmus, mint a bolygó zsidó, országról-országra jár és ha kidobják az ajtón, iparkodik befurakodni az ablakon; de magával viszi különféle elnevezéseit. Igy vándorolt át a hecckáplán is a szomszédos Ausztriába. Midőn ugyanis az osztrákok, utánozván németországi »nagy« testvéreiket, a hetvenes évek elején szintén nyűgözni kezdték a katholicizmust, az odavaló papságnak legnagyobb része legott ott termett a küzdőtéren s bátran védelmére kelt az egyház jogainak. De meg is kapta érte a nevét. A mint megmozdult, > hecckáplán lett s azóta ez állandó neve, minden az egyház es a nép jogaiért küzdő papnak A »hecckáplánok« különben megtiszteltetésnek vették a nevet. Hogyis ne, hisz az ellenségtől gyaláztatni annyi, mint dicsértetni. Volt is okuk a liberálisoknak szidni a papságot, mert ennek fölvilágositásai nyomán, megmozdult a nép, keletkezett az antiliberális mozgalom és sok helyen, első sorban Bécsben, kitette a szűrét a liberalizmusnak. Egy Laschka nevű hecckáplán volt az első antiliberális bécsi városi tanácsos. A paralizis progresszivában szenvedő magyar liberalizmus, nemcsak az összes egyházpolitikai törvényeket kölcsönözte ki a német liberalizmustól, de még a ^>hecckáplánt« is. Mig alakban amazokat legalább magyarra fordította, lelki nyomorúságában ennek már nem tudott magyar elnevezést sem adni, hanem megtartotta a német hecckáplánt, igy csúfítván el egyszerre szép nyelvün! ket és gyalázni akarván a papságot. És ujabban : alig találunk liberális magyar lapot mely a hecckáplánokat nem szidná. Tudja Pál, mit kaszál. Tudja, hogy amint másutt ezek a buzgó papok ásták meg az ő sirját, úgy lesz az minálunk is, ha egyszer fölszaporodik a hecckáplánok tábora. Hát csak szaporodjék is s minél többen legyenek, a kiket a liberalizmus e névvel megtisztel. Többet ér ez bizonyára, mintha megdicséri. Csak maradjon meg a törvényes uton, éljen alkotmányos jogaival; a liberalizmus gyalázni fogja, de az egyház győzedelmeskedni fog. Ami nálunk még nincs. Esztergom, május 9. A millenium dagadó árja tüntetések és zajos fölvonulások közt zúg le, a Kárpátoktól Adriáig, s azután? »maradt mi volt a puszta leg«; üres zsebek és kijózanodás. A felebaráti szeretet terén alig történik ^valami; öt —hat ezer forintot dobnak ki bandériumokra még az olyan magunk-féle koldús-megyék; lesz nagy vakparádé s a nép nyöghet tovább. Ez jut eszembe, mikor az angol gyermekvédő nemzeti társulat statisztikáját olvasom. Tiz év óta áll fenn, és 109,000, olvasd száz kilencezer gyermeket karolt föl. Hivatalos címe: »Társulat a gyermekeknek kegyetlenség ellen való megvédésére.« Különösen hangzik ez; de van benne psychologia és mély történeti igazság. A Bózsa Sándorok kora lejárt; a szegény legényeket a törvény oltalma alá kellene helyezni, hogy ki ne veszszenek, oly kevesen vannak ; a Bakony puszta; most az erdők rémei, a bűnök és kihágások, a gyilkosságok és rémtettek színhelyei a városok. - Ott szemed is vérzik, ami gyönge, — ott pusztul és adja ki lelkét az emberi zsarnokság áldozata. S hány ily áldozat van ? Tiz év alatt a modern angol társaságban ez a gyermekvédő társulat százkilencezerről tud mesélni. Pedig ez is még aránylag kis százalék a nyomorúság beláthatlan statisztikájából. 25,437 gyerek elnyomorodott bántalmazások következtében; 62.887 készakaratos elhanyagolás, éheztetés által lett eleven halottá; 712-t megöltek; 12,663 koldussá nevelődött kóbor, bitangok, részeges csavargók környezetében ; 4460 leánygyermek áldozata lett az kezet, s halk »köszönöm«-öt rebeg; mélyen néz azokba a szemekbe, melyeknek mélysége megmérhetetlennek tűnik fel előtte. Irma üde száj szirmaira mindezekre egy mosoly vonul, természetes könnnyedséggel felugrik s a karját nyújtó ifjúéba fűzi övét. Mily ártatlan ez együttlét. Jelenéséből mindig visszamarad egy sugár. * * * Irma alig tud szólni. Sirva fakad. A szivét úgy szorította valami . . . Tavasz volt . . . Napsugár a levegőben, rügyező élet a földön, egy leányka szive-vágya pedig megdermedt halottá lön. Arthur vőlegény volt. De nem Irmáé, hanem másé . . . Azé, kit egykor erősen fogadott életpárul el nem fogadni. Mily könnyen lemondott a szegényről, mert gazdagot talált helyette! De mig a szegény Gályái Irma szivét adta, Nászai Nelli csak pénzét. És Arthur oda dobta szivét, kezét a a pénzért, oda dobta azt, kit szeretett, a ki őt szerette a kinos csatlakozás örvényébe azért a »házi úr« cimért. A mammonszomj elkábította az egykor nemes lelkületet. Amint Irma meghallotta e hirt: Istenem! szánj meg engem! . . . kiáltással elaléltan omlott özvegy anyja karjaiba ... a sebzett sziv hetekig szegezte ágyához. Mikor aztán újra kilépett a küszöbre azzal a reménynyel, hogy kitartása, erős akarata, a dolog leküzdi a csalódást, hogy feledni fog, — az a halvány beesett arc mást mondott, az a méla, csendes élet mást jelentett. Mig azelőtt énekével, kacagásával betölté a mezőt, erdőt, az az ajk most néma maradt . . . néha, de csak ritkán moccant meg. Szomorúan járt-kelt a kanyargó utakon; olyan volt, mint egy megtört virág. Szemeiben a csalódás könnyűje csillogott, melyet alig volt ereje elrejteni. Az egykor kedves rózsatőről, szomorúan tűzte keblére a letépett rózsát, könnyeivel áztatva. És a rózsák, mintha értenék a könnyeket, bánatosan hajták le fejecskéjüket a tört kebelre. És mig a természet oly mosolygó volt, mig a napsugarak csókjai felszárították a virág-kelyhek harmatát ... ott fenn a felhők közt is látta valaki a szenvedőt, s megenyhítette a kint. A mennyei ápoló eljött, hogy megvédje a vihar ellen. * * Harci zaj tartotta ébren az országot. A fegyvert fogható férfi fegyvert fogott a szabadság és alkotmány védelmére. Tordalagi Arthur is, félévi együttlétük után elveszte nejét, otthagyta gyászos otthonát és még a harc kezdetén táborba szállott. Küzdött és a halált kereste mindenhol. Talán felébredt önérzete űzte ezt keresni ? . .. Talán visszamerengett arra, kinek szivét igérte, és a felébredt lelkiismeret váddal illette, váddal, mely az ellenmondást nem hallgatta ? . . . Egyik ütközetben ő vezette a rohamot, és e roham döntő volt az ellenség vereségére. De a hős katona is sebet kapott. Az alig 30 éves ember betegágyban vette ezredesi kinevezését. Elolvasta, . . . azután kivett kebléből egy medaillont, kinyitotta, s méltán nézte a benne lévő arcképet, csókjaival illeté és majd arra, majd a kinevezési okmányra pillantva, újra kebelébe ,rejté. *Oh ha itt lenne« sóhajtá és csendesen zokogott. A haditett visszhangozá Tordalagi nevét az egész országban, s igy Irmához is eljutott. És e hir mentő lett. Útra kelt a gyenge lányka, hogy felkeresse. A remény, hogy viszontláthatja, egy szebb jövőt tárt elé és ez megnyugtatta, enyhítette fájdalmát. Fázott, ázott, éhezett útjában, de a szeretet megedzette és türövé tette a gyenge lényt. Elérkezett a főhadiszállásra, Tordalagi Arthur után kérdezősködött. — Az ezredes sebei következtében meghalt, tegnap temettük el — világositá fel egy parancs őrtiszt. • — Meghalt ?! Oh Istenem! . . . végem van . .. rebegte Irma és néma maradt. —• Nincs tőle semmi tárgy? kérdezé percek múlva, könnyeit elfojtva. — Ruhája és egy kis medaillon, benne női arcképpel, hanem kegyedre hasonlít . . . igen sokszor csókjaival illeté. Nekem, ki mindig mellette voltam, adta át megőrzés végett.