ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-05-03 / 18. szám

két vége van, s mindkettővel lehet ütni-vágni; eddig ugyan a szabadelvű urak azt mondták, hogy a szabadság oly bot, melynek egy vége van, s az mindig a mi hátunkon jár; de azt az ideológiai tévedést s ezt a praktikus önkénykedést a néppárt iparkodik kijavitani, természetesen a szabadelvüség nevében! — Párt gyűlés. Dunán-innen — Dunántúl, Tiszán-innen —• Tiszán-túl, de a Kárpátok mentén és alján is, szóval az egész fel- és alvidék, megmozdult a magyar föld, hogy seregesen csoportosuljon a néppárt zászlaja alá. A felvidék sem akar elmaradni, és ép ezen okból Privigyén 1896. május 19-én, vasárnap, a milléniumi országos »Te Deum« nyolcadnapján, délután 2 órakor a város piacán nagy néppárti gyűlés lesz, melynek tárgysorozata a következő: 1. Elnöki megnyitó. Tartja magyarul : Esterházy Miklós gr. 2. A kisgazdák érdekei. Tartja tótul: .luriss Mihály, c. kanonok és plébános. 3. A néppártról. Tartja tótul: Zmeskál Zoltán, nagybirtokos. 4. Az adóügy és a néppárt. Tartja németül : dr. Zelenyák János, országos képviselő. 5. A hitelszövetkezetekről. Tartja németül: Rakovszky István, cs. és kir. kamarás. 5. A választók jogairól. Tartja németül: Bonitz Ferenc, szerkesztő. 7. Elnöki zárszó. Magyarul. — Az önálló vámterület mellett. A gazdasági kiegyezés tárgyában a budapesti függetlenlenségi- és 48-as polgári kör népgyűlést tartott kétségkívül azért, hogy a polgárság megadj a a választ az osztrák részről ellenünk intézett támadásokra, túlzott követelésekre. A népgyűlés országos jellegű volt, minthogy háromszáz vidéki testület jelentette be csatlakozását s ezenkívül igen sok vidéki küldöttség — nagyobbára földmivelő emberek — jelent meg. A szónokok mindegyike az önálló vámterület fel állítását kívánta és az elfogadott határozati javaslatok is ilyen értelműek. Annyival nagyobb szükség völt e tiltakozó hiányokra, mert kormányunk és mindazok, akik ebben a kérdésben nyilatkozni illetékesek, a legmélységesebb hallgatással, sőt mondhatnók, nembánomsággal, tűrik el már hónapok óta osztrák szomszédainknak agyarkodásait, amelyeket hogy az osztrák kormány elitélne, ugyancsak nem hallottunk semmit. „Jon a Tatár." Rendkívüli szenzációt keltő röpirat hagyta el a sajtót, s alaposan, élénk vervvel cáfolja a néppárt ellen felhozott hazugságokat. Az eredeti népies modorban irt röpirat a liberalizmus következő hazugságait cáfolja meg: 1. A néppárt klerikális, papi párt. 2. A néppárt fanatikus felekezeti párt. 3. A néppárt feldúlja a vallásbékét 4. A néppárt izgat a törvények ellen. 5. A néppárt szövetkezik a nemzetiségekkel. 6. A néppárt feudális, vagyis tányérnyaló, talpnyaló. 7. A néppárt reakcionárius, vagyis zsörtölődő párt. 8. A néppárt hazaáruló. 9. A néppárt szocialista párt. 10. A néppárt forradalmi párt. 11. A néppárt hazafiatlan. 12. A néppárt csak butákból áll. Végezvén ezekkel a rágalmakkal egy -»Mit tegyünk a tatár ellen'?*- c. fejezetben arra buzdittatik a nép, hogy a néppártban szervezkedjék és választásokkor szavazatát csakis néppárti férfiakra adja. Végül pedig megmagyarázza a röpirat a népnek, hogyan hadakozzék. Mutatványképen a következő részleteket közöljük a röpiratból: Első hazugságuk, hogy a „Néppárt klerikális, papi párt." Midőn a papok a szabadelvűeknek, a »tataroknak« szekerét tologatták; midőn az erre sarcolt püspökök ezreiket kaszszáikba rakták, óh ! akkor nem panaszkodtak a belügyminiszter urak az országházban, hogy »minden plébánia« (úgy is kell lennie!) »egy-egy politikai agentura«, vagyis ügynökség. De most, midőn a püspökök is, papok is —• belátván azt, hogy az az egész szabadelvű rendszer nem egyéb, mint szemfényvesztés, porhintés, ravaszság, ámítás, valóságos »tatárjárás* ; hogy annak hivei nem mások, mint katlantámogatók a cudar önérdek, haszonlesés tűzhelye körül; és meggyőződvén arról, hogy a szabadelvüség »tatárfája« mindenütt csak országos, hallatlan botrányokat, panamákat, vagyis bűzös, korhadt és nem gránátalmákat terem — elfordultak tőlük és a néppárthoz szegődtek, ez a párt most »papi párt«. Mintha bizony a magyar pap (ki mindig szivén hordozta a szegény nép érdekét és ügyénekbajának mindenkor támogatója, könnyítője vala) szégyenfoltot ejtene valamely párton, ha annak zászlaja alá esküszik ! Azt mondta nekem egyszer egy asszony az uráról: »Kerem. mihelyt hozzá mentem, »szalla alá poklokra* lett nekem. Ezt szeretnék azok a »tatárok« a néppártnak a papokkal való összeházasodásáról is elhitetni a közönséggel, de hát»eb, a ki elhiszi« nekik. Mert hát ha oly megvetendők és veszedelmesek azok a papok, miért vetik ki ők, a büszke »tatarok«, oly mohón utánok a hálóikat'? Miért ígérgetnek nekik püspök-süvegeket, busás jövedelmeket és adnak érdemrendeket, kereszteket, ha közéjök lépnek? Miért örülnek, mint »vak a garasnak «, ha csak egy oly önfeledt papot foghatnak is, a ki még most sem lát és »szabadelvü« kötélnek áll, noha még a kis macskának is megnyílik idővel a szeme ? Es miért mutogatják azután öt, mint »oláh a medvet«, a választások alatt hogy ihol ni, pap is van közöttünk ? ! A pap, ha igazán pap, nemcsak az oltárnál az, hanem a közéletben is, vagyis ott is azon fáradozik, a miért az oltárnál imádkozik, hogy t. i. népe necsak a másvilágon, de ezen a földön is boldog legyen. Ezért csatlakozik szívvel-lélekkel minden igaz pap a néppárthoz, anélkül azonban, hogy azért azt magának foglalná le. A mi pártunk tehát nem »papi párt«, hanem a józan népnek, vagyis édes mindnyájunknak a pártja : azt sem nem szervezték, sem nem alkotják, hanem csak támogatják a papok, épen ugy, mint teszik mindazok, a kik a fejőkkel és nem a könyökükkel gondolkoznak, s a nép javára, a közjónak, nem pedig saját zsebüknek élnek, dolgoznak. A negyedik hazugság, hogy „A néppárt izgat a törvények ellen." Az igaz, hogy »árva az árva, ha arany is a kapufája!« Mi mindent nem kennek erre a szegény néppártra ! Mintha csak a farizeusokat hallanám, a mint Krisztus Urunk ellen vádaskodnak, szájaskodnak, hogy »lázítja a népet!« mikor ép 0 mondotta annak, hogy »Adjátok meg a császárnak, a mi a császáré!* minthogy a néppárt is igy szól: »Adjátok meg az államnak, a mi az államé!« Vagy mikor hirdetett a néppárt ezzel ellenkező tanokat ? Mikor mondta pl. azt a polgároknak, hogy szedjétek le a hirdetési táblákat, gyújtsátok föl a községházat, üssétek agyon az állami anyakönyvvezetőket vagy a választási basáskodó elnököket? ! Ezt és ilyeneket a néppárt soha sem tett és tenni nem is fog. De azt igenis láttuk és látjuk szüntelen, hogy a választók listáját ezrek számra meghamisítják; hogy száz és Száz arra jogosultnak szavazatát ok nélkül visszautasítják ; hogy a választókat etetikitatják, megvesztegetik, vagy fenyegetik, kínozzák, zaklatják ; hogy némely köztisztviselők nyilvánosan és heteken át korteskednek; hogy még főispánok között is akadnak, a kik geseftelnek, a polgármesterek, szolgabirák, falusi jegyzők között pedig olyanok, a kik a köz- vagy árvakasszákban — a tisztességes hivatalnokok méltó bosszúságára — kotorásznak és onnan egy-egy csomó bankót el is emelnek, be is zsebelnek . . . mit gondolnak Kigyelmetek, talán ez volnaizgatásnak mondható? ! És a kik ilyeneket cselekszenek, talán néppártiak ? . . . Isten ments: telivér tatárpártiak ! Tehát tisztelt »tatár* uraimék, »ki a bénát neveti, maga ne sántítson!« sem ne dobálódzzék kövekkel az, ki üvegházban lakik! Valahányszor hallom azt a tatár-ajkakról, hogy »a néppárt izgat és lázit«, mindig eszembe jut az a tolvaj-furfang, hogy midőn a csirkefogót lopáson érik, futni kezd és torkaszakadtából ordítja, hogy »fogjátok meg, fogjátok meg!« mintha t. i. más és nem ő volna a bűnös, s igy mást, egy ártatlant, és ne őt füleljék le az emberek. Tudjátok miért »izgatö«. »lázitó« a néppárt a »tatarok« előtt? Mert az nemcsak kötelességeiről, de jogairól is kioktatja a népet (az ő szemökben a »buta tömeget«) már pedig ők azt szeretnék, hogy lenne a nép vak és néma, szavazna vakon és íizetne némán, azután majd rend lészen, mert hát — szerintök —• »ijjen röndnek muszáj lönnyi!« Persze én csak a hajóra figyeltem, hogy mikor érkezik meg. Képzelem, mennyire aggódott szegény, mig azt a nagy (?) utat megjártam! Már Visegrádnál el kezdtem készülődni: megnéztem a pénzem, meg a sült kacsákat, kalapomat megkötöttem, mert szél fujt, aztán néztem, vártam Pestet. Végre este 9-kor megérkeztünk. Dobogott a szivem, mindig ott álltam, hol ki kellett szállani, a matrózok nem győztek elkergetni. Fülemben csengett öreg anyám tanácsa: kék kendő, útitáska. Görcsösen szorítottam a sült kacsákat. Egy darabig nem háborgatott senki. Egyszerre csak megállított valaki: »Jegyet kerem!« Hol a jegy, hol a jegy? A pénztárcában. Hol a pénztárca? A nagy kék kendőben. Hogyan vegyem ki a zsebemből ? Táskám ellen 5 hordár is merényletet, támadást intézett. El nem eresztettem volna a világ összes kincseért. Az utasok jobbra-balra taszigáltak. A jegyszedő látva zavaromat, oltalmába vett, háta mögé állított. Ott letettem a táskát s hogy valaki el ne vigye, rá ültem, gondoltam is én a sült kacsákkal, meg a körtékkel: elővettem nagy ügygyel-bajjal a pénztárcát s a jegyet átadtam; az izzadtság csak úgy csorgott rólam ; megküzdve a hordár-sereggel, kiértem a partra; azt veszem észre, hogy lábam szárát hidegiti valami, nézem a táskát, csurgott biz' onnét az útravaló leve. Megtaláltam rokonaimat, egy nagyot fújtam: Hála Istennek, csakhogy szerencsésen — úgy ahogy — megérkeztem ! Miután megnéztem Pestet s amúgy vidékiesen megbámultam mindent, hazafelé indultam. Itt eszembe jut egyik társam, ki szintén először volt Pesten. Roppantul lelkesedett mindenért s lelkesedésében mindjárt gesztikulálni és szónokolni kezdett. Megálltak a dunaparti Petőfi-szobor előtt, nagyon tüzelt Petőfiért, ott is már mind elmentek barátai, de a mi Jánosunk csak szónokolt tüzesen, hadonászott feltűnően, lassankint a suszterinasok is köré gyülekeztek, az emberek csoportosultak, úgy hogy a közlekedés egészen megakadt. Mikor a mi Jánosunk már egészen szívből kibeszélte magát, körülnéz s látja maga mögött a tömeget. Megijed, siet társai után, kik a korzón nevetve fogadják ; — a tömeg még sokáig együtt volt, egyik sem tudta megmondani, miért. Visszafelé a hajón pompásan elaludtam s nem vettem észre, hogy már otthon vagyunk. Jöttek ki az utasok, szegény öreg anyám remegve várt, várt, de az ő unokája csak nem jön. Elkezdett sirni, jajgatni: biztos, a vizbe esett — mint egy őrült rohant a hajóra s kérdezte fűtői-fától: nem látták-e az ő unokáját, semmi nesz, semmi hang. A hajó fütyül, indulásra kész, én fölugrok, megragadom azt a végzetes táskát s ugrom ki az induló hajóbői. Volt otthon öröm, mert szegény öreg anyám fia el volt veszve s megtaláltatott, meg volt halva s föltámadott! Az idén is utaztam messze, nagyon messze, Tirolországban. Le akartam irni az egész utazást az »Esztergom« számára, de kollegáim azt mondták : unalmas lesz az, senki sem olvas most utazást. Jó, hát nem irok utazást, hanem úgy közbeközbe egy kis utazási csevegést fogok megereszteni, talán úgy nem igen lesz unalmas. Tehát utazunk Bécsbe, a pénztárnál azzal fogadnak, hogy a jegyárak fölemeltettek; sebaj, aki utazni akar, pénzének kell lenni, aki meszszire akar utazni, sok pénzének kell lenni; én messzire akartam utazni, tehát sok pénzemnek kellett lenni. Ez oly bizonyíték, melynek megdönthetetlenül kell állania — gondolja magában az olvasó. Én pedig azt mondom, hogy sem sok, sem kevés pénzem nem volt. mert engem úgy vittek csupa kegyességből. Fölemelték a jegy árát — legalább lesz hely, aki megfizeti az árát. Győrből jöttem II. osztályon, egy talpalatnyi hely sem volt, csupa zsidóval volt telve a kupé: köpködtek, a libacsontokat elszórták mindenfelé, a hagymaillat csak úgy kóválygott az egész kocsiban. A konduktor panaszomra a vállait vonogatta: »Kérem, nincs hely!« — vérig boszantó felelet. Ketten voltunk, félre hívtuk a kalauzt, jelentőségteljes mosolylyal vettem elő a tárcát, a tárcából egy ragyogó koronát: »Vezessen ki ebből a bűzből!« — miközben a koronát a markába nyomtam. A ílegmatikus kalauzom el kezdett ugrálni s kinyílt előttünk egy egészen üres kupé, melybe egészen hazáig kívülünk senki sem bocsájtatott be. Ime mondja aztán valaki, hogy a pénz nem a legerősebb hatalom. Ahol a pénz, ott a hatalom; a korona mindjárt teremtett számunkra üres kupét. Szerettem volna jól megnézni a magyar határt, de bizony a vonat robogott s így nem sikerült. Csak azt vettem észre, hogy a magyar konduktort német váltotta föl, német kiabálás hangzott az állomásokon, szóval Ausztriába értünk. Hogy unalmas ne legyek, — befejezem."A viszontlátásig !