ESZTERGOM I. évfolyam 1896

1896-05-03 / 18. szám

A hitbizományok és az inség. O Szomorúan jellemzi a mi viszonyainkat azon keserű tapasztalás, hogy az a testület, a mely alkotmányunk értelmében törvényeket alkot és a melynek egyúttal a törvény őrének kellene lennie, mindig legelső fönnálló törvényes intézményeink támadásában. Arról szólni sem akarunk ez alkalommal, hogy a törvényhozó urak, a miniszterek legelői, legtöbbet párbajoznak, igy mutatván saját példájukkal, mennyire nem kell tisztelni a törvényt. Azt a hajszát azonban, a melyet a hitbizományok és általában, a nagybirtokok ellen intéztek, szó nélkül nem hagyhatjuk. Ezeket az ősi intézményeket, különösen pedig a katholikus egyháznak a vagyonát, ép úgy védik törvényeink, mint akármelyik más hazai birtokot, de azért csak ezek ellen s nem a Haas és Deutsch, a Schönberger és Goldberger, nem a Taffler, Guttmann, Hirsch, Klein, Gross és a többi »osnevü« birtok ellen indítanak hajszát, hanem a hazafentartó magyar arisztokrácia és a kath. egyház birtoka ellen. A harci riadót, mint rendesen. Beksics fújja meg, a miniszteri tanácsossá avanzsirozott radikális pamflettista és legelső, a ki beáll közbakának Polóniji Géza

; egykori •» szeretett« képviselőjelöltünk, az alsó-köröskényi földesúr. Igenis az, mert meggondold ám, szives olvasóm, hogy Polónyi Géza, midőn az országházból hazabeszél Hódmezővásárhelyre, megszerzett már magának egy jókora darabocskát ebből a szép magyar földből. Hanem hát Bauer, das ist was anders; Ő, a kinek egyház és társadalmi politikai nézetei minden holdváltozással változnak, ebben az irányban konzervatív. Igy találkozik tehát ismét a két véglet, amint már egyszer találkoztak a radikális egyházpolitika védelmében. Azt nem akarjuk sem ezektől, sem a hitbizományok és egyházi birtokok többi ellenségeitől kérdezni, hogy mikor a föld népe megszorul, ők mivel szoktak segítségökre jönni? Egyet azonban feledünk, hogy valahányszor a múltban rosz inség vagy egyéb szerencsétlenség következtében nem volt kenyere, a megtámadott nagy birtokok cselédsége nem éhezett, egész falvakban nem ettek kenyeret, csak az uradalmak cselédjeinek volt meg a mindennapi kenyerök. Midőn 1866-ban a júniusi fagy, előtte pedig a nagy szárazság következtében az egész országban páratlan inség uralkodott, akkor tudjuk, hogy a baj esi primási uradalomnak alkalmazottjai jobb sorsnak örvendettek, mint a szomszéd gazdag érsekújvári és udvardi földművesek, a kik pedig máskor jómódú gazdák voltak. És nem is kell oly messzire visszamennünk. Csak néhány év előtt indítottak országos gyűjtést az árvamegyei Ínségesek számára, oly nagy volt a nyomorúság, hogy korpalisztjökbe még fakérget is kevertek, s abból sütötték kenyeröket, hanem azok, a kik az árvái uradalomban szolgáltak, nem szenvedtek éhséget! De minek is több példára hivatkozni, hiszen a szomorú tapasztalás bizonyítja, hogy a parasztbirtok mindinkább szétmállik és nemsokára olyan sorsra jut, a melyre már rég jutottak az egykor gazdag nemesség terjedelmes birtokai. Ezeket pedig, az egész világ tudja, sem a hitbizományok, sem az egyházi birtokok, sem pedig a latifundiumok nem tették tönkre, hanem Izrael népe és latifundiumokat létesített a középnemesség és parasztság birtokaiból. Mi azonban nem irigyeljük tőlük az ő birtokaikat, pedig a fönnálló gazdasági válságnak okát nagyobb gőggel kereshetnők köztük, mint a minővel ők a hitbizományokban keresik. A latifundiumok szétdarabolásából a népnek épenséggel semmi haszna sem volna, sőt oly ujabb latifundiumok támadnának az országban, melyeknek tulajdonosai nem többé a hazát fentartó magyar arisztokrácia volna, hanem a recipiált legújabb korú pénzarisztokrácia. Nem a hitbizományok előírása s nem is a latifundiumok szétdarabolása menti meg a földmivelő osztályt, hanem oly törvényes intézkedés, mely lehetetlenné teszi a parasztbirtoknak szétdarabolását, annak más kezekre való jutását. A néppárt programmjának 8-ik pontjában ezt ekkép fejezi ki: •» Követelünk egy, hazai viszonyainknak megfelelő létminimumot.« Ne engedjük tehát a parasztbirtokot a paraszt kezéből kisiklani, hanem legyen a földmivesnek oly birtoka, a melyre minden körülmények közt számithat. Mert ha a parasztbirtokot az ő kezében nem biztosítjuk, szétoszthatjuk a nép között akár az egész országot, csakhamar más latifundiumok fognak keletkezni. Elég szomorú példa rá Olaszország. Ott az egyház vagyonát eldobolták s nincs az olasz népnél szegényebb nép Európában. A régi rabszolgaság az, finomabb kiadásban, amit e tekintetben látunk Olaszországban. Nálunk sem volna különb. Külföld. — cs.— A párbaj ellen a német birodalmi képviselőház e hó 23-án egyhangúlag elitélő véleményt nyilvánított. Feltűnő mindenesetre azon körülmény, hogy a számos pártárnyalatra osztott és a legkülönfélébb vallási nézetet valló nagy testületben nem találkozott senki, a ki e durva szokást védelmébe vette volna. Csak a kormány volt egyedül, ki sehogysem akart nyilatkozni ellene. Ezen jelenségnek okát megtaláljuk, ha végigtekintünk azon érdekes tárgyalás során, mely ez ügyben lefolyt. Bachem interpellálta a kormányt, hogy mit szándékozik tenni a megdöbbentő mérvben uralkodó párbaj-mánia ellen ? Az államtitkár készségesen válaszolta, hogy »megfontolás tárgyává* fogja tenni ezt. Azonban a parlament nem elégedett meg ezen miniszteri válaszszal, hanem tüzetes tárgyalás vette e kérdést. Bemstorff gróf egyenesen kimondta, hogy a párbajozást a német nép közvéleménye határozottan elitéli. Az érthető, hogy valaki életét feláldozza a becsületért, de már azért a becsület fölött áll a megsértett lelkiismeret. És azért ő és pártja elvárja a kormánytól, hogy ezt megakadályozza, hacsak nem akarja a német nép erkölcsi elitélését magára zúdítani. Richter a párbajozás egyik okát abban látja, hogy az egyetemi ifjúság komoly tanulmányok helyett éretlen hencegésben találja örömét s e szellemét férfi korában is megtartja. A föok azonban a katonaságban keresendő, hol a tisztek kényszerítve vannak erre, de a legnagyobb részük örömmel látná e durva esztelenség megszűntét. Kiemeli azon következetlenséget, hogy a császár mig egyrészt folyton buzdítja a polgárságot a vallásosság ápolására, templomok épitésére, addig más oldalról a párbajozást pártolva, a keresztény érzületet folytonosan sérti. Azért a párbajozást ellenző mozgalomnak a császárhoz kellene fordulni, ki ez ostoba szokást egyetlen rendelettel képes lenne megállítani. Br. Marteuffel szükségesnek tartja minden társadalmi osztály számára olyan becsületbíróság állítását, mely egyszersmind büntető hatalommal is birna, s elitélő nyilatkozata végérvényesen megfosztaná becsületétől más becsületének megrablóját. Első sorban természetesen a katonai becsületbíróság szervezetét kell megváltoztatni, mely eddigi alakjában nem más, mint a párbajozásra való kényszerítés. A magas színvonalon tartott vita azzal végződött, hogy a képviselők egyhangú határozattal arra utasították a kormányt, hogy a párbajozás megakadályozására szükséges intézkedéseket minél előbb tegye meg. Ezen ügy uralja jelenleg Németország egész közvéleményét. Általános azon nézet, hogy a jelenlegi helyzet tovább nem tarthat, mert a párbajok története minden józan eszű embert azon meggyőződésre kényszerit, hogy a párbaj minden izében esztelenség. Elvetendő azon felfogás, hogy a párbaj visszautasitása gyávaság, és hogy bármely hencegő lump tiszteletre méltó, midőn az általa megsértettet leöli. Azért a párbajozás vétségét a büntető bíróságnak is komolyan kell venni, nem pedig olyan nevetséges büntetést szabni, mely csak gúnyolása a törvénynek. Az egész vad szokás a katonaságban gyökerezik, hol a végletekig viszik s az egész becsületet ezen esztelen külsőségre alapítják. Az egész parlamenti tárgyalás alatt távol volt Berlinből a császár, és ezen körülménynek tulajdonítják azt, hogy a kormány semmi határozott nyilatkozatot nem tett. Most azonban már visszaérkezett és az egész birodalom kíváncsian lesi azon császári véleményt, ki olyan nagy nyomatékkal hangoztatja szüntelen a kereszténységhez való visszatérést. Altalános az óhaj a német társadalombán, hogy szűnjenek meg már egyszer ápolni, vagy j közönbösen nézni minden áramlatot, melynek célja j a közerkölcsösséget pusztítani s a társadalom alapjait aláásni. A socialdemokratia fellépése Németországban rémületbe ejtette a józan rend barátait és lázasan kapkodnak az orvosság után. De bár a legélesebb eszű államférfiak minden találékonyságukat felhasználták a bajok elsimítására, az eredmény mégis csak kétségbeejtő csalódás. Azért kezdik érezni azon igazságot, hogy a jelenkor társadalmi ellentéteit egyedül a kereszj tény elvek alapján lehet kiegyenlíteni. — Innét származik a jobb érzésüeknél azon általános felzúdulás minden ellen, mely a keresztény elvek érvényesülését akadályozza. Fővárosi levél. Budapest, május 1. A székesfővárosi közönség a lehető leghidegebben, de sőt visszatetszéssel fogadta Szigetvári Ivánnak indítványát és lelkesedését inkább Papakosztára pazarolta, akit harsogó éljenzések között fogadtak kirándulásából visszatérte után. Papakoszta egyénisége különben a fővárosi rendőrség szemében is rokonszenves, mint halljuk, egyik rendőrtisztviselő, aki egyúttal iró is, meg fogja irni történetét; a kötet cime állítólag ez lesz: Papakoszta, a hires betörő, vagy : hogyan szabadult meg Dimitri úr börtönéből a Kakas Márton segítségével. Tudvalevő dolog, hogy a börtönőrök közül eddig csak egynek járt a Kakas Márton s minthogy a lap nagyon érdekes szokott lenni, a börtönőrök rendesen összeültek, s közösen olvasták a legújabb vicceket. Koszta papa felhasználta e gyönge pillanatot és cellájába rendelvén polgári ruháját, nemkülönben néhány rongyos forintot, könnyek közt vált meg kisded lakásától. A Kakas Márton — elég ügyesen — felhasználta e kis epiródot s előfizetési felhívást küldött minden egyes börtönőrhöz azon reményben, hogy Rudnay úr tényleg elő fizet alantasai számára ; legalább ki-ki saját cellája előtt olvashatja s nem kell összebújniuk. Rudnay azonban késedelmezik az előfizetéssel s még csak egy tisztességes rendeletet sem bocsát ki. Legújabban is olyan kényes rendeletet adott, hogy tisztességes viccet sem lehet belőle csinálni. Meghagyta, hogy a millenáris évben nem szabad köpködni; a lóvasútakon, villamosokon stb., mindenütt nagy táblák hirdetik, hogy : köpködni tilos. S ha valamelyik recipiált ennek dacára megfeledkezett magáról, s köpködni kezd, egyszerre tizen is tüntetőleg néznek a táblára gyöngéd figyelmeztetés képen. Annyi bizonyos, hogy sokkal nehezebb a körút porát lenyelni, mint a főkapitány rendeletét. Még a vígszínház tájékán is, — ahol ugyancsak kedélyes hangulatban kellene járnunk — elszontyorodik az ember a nagy por miatt. Ha biztosan nem tudnók az ellenkezőjét, hát mérget vennénk rá, hogy a székesfőváros szerződést kötött a sörcsarnokok tulajdonosaival, akik valósággal sokat köszönhetnek a millenáris év porának. . . . Érdekes jelenség mostanában, hogy valahány felkötött állu, bezúzott orrú vagy kificamodott karú embertől megkérdezzük, mi okozta balesetét, mindannyiszor ugyan egyet válaszolnak: a bicikli, s a tisztelt kerékpározók természetesen a legnagyobb eleganciával surrannak tova minden egyes baleset után. A rendőr kiabálhat utánuk, szava elvész a villamos kocsik, (laszterozók, épületeken dolgozó tótok stb. okozta zajban. A rendőrség most megrendszabályozni készül a gomba módra elszaporodott kerékpározókat, s első sorban szigorúan megtiltja nekik a város ; területén belül a sebes, gyors hajtást, s megnumerázza őket. Minden kerékpárosnak száma lesz, vagy a sipkáján, mint a hordároknak, vagy a legjobb esetben a biciklin, mint a fiakkerosoknál. A szám névvel együtt be lesz jegyezve a rendőrségnél, s ha valakit elütnek a kerékpáros urak, nem szelelhetnek majd el anélkül, hogy a rendőr-