Leánynevelde és Tanodák, Esztergom 1912

Ha ezek érezni, beszélni tudnának; de hátha mégis érzik lelkünk sóhaját. Beléptünk a lovagterembe, ahol a nagy ősök kardjai függtek, amelyekkel annyi-annyi jogot és becsületet szereztek a magyar névnek. Itt ütötték az ifjakat lovagokká. Itt tettek esküt az ifjak, hogy hűek lesznek a magyar névhez és a magyarok Nagyasszonyához, bármily sors érje őket s bármily nehéz is ezen úton egyenesen, tiszta, fehér lélekkel, eljutni a végcélhoz. De ott volt a Segítő, aki a veszélyben karját nyújtá a hozzá folyamodónak.

Mily fény és pompa, vigasság és öröm szemtanai voltak e falak, midőn Nagy Lajos király tartózkodott itt udvarával, mikor messze földről fejedelmek, híres tudósok jöttek hozzá tanácsért s ezek is megcsodálták a termek gazdag ékítményeit és pazar gyönyörűségét. Itt járt hajdan a dicsőséges Mátyás király, errefelé volt az ő palotája is s most élénkbe képzeljük őt, amint tudósai körében lassú méltóságteljes lépteivel végighalad előttünk. S tán e helyen sétálgattak egykor herceg- kisasszonykák víg csevegéssel, játszi, gyermekes könnyűséggel haladva e most már szomorú, méla termeken át. A falakon még látható egy-egy nyílás, hajdan ablak lehetett. A rajta beözönlő világosság távozást int a szörnyetegnek, amely a falak hasadékán át behúzódott és körülölelte zöld, penészes karjaival a hajdanta káprázatosán csillogó termeket. A híres freskóknak már nyomai sem látszanak. Ez az enyészet. A lovagteremből a templomba jutottunk. Ereztük, hogy templomban vagyunk, itt csak imádkozni szabad. Hová tűnt a régi pompa? Hol vannak a koronás fők, akik itt hajtották meg térdüket a királyok Királya előtt, ahol mi hétköznapi szürke emberek most állunk? Nincsenek itt, eltávoztak messze- messze a túlvilági hazába. Hírükről csak a szellő suttogása beszél, amint selymes kezével simogatja a zöld mohot és mesél neki régi dicsőségről, letűnt örömök nagyságáról, híres vitézekről, akiket azóta ezerszer is elsiratott már emberi fülekkel nem hallható zokogással. A templom közepén egy ciszternát nyitott fel vezetőnk. Szent áhítattal néztünk bele, itt őrizték a magyar nemzet legdrágább, legféltettebb kincsét: a szent koronát. Még két ciszternát láttunk; egyik mellett egy bőviző forrás van, amelynek friss vize enyhítette szomjunkat, azután tovább haladtunk a titkos, rejtélyes folyosókon, melyeknek falán felfut a repkény. Talán feledtetni akarja az elhagyott falakkal régi fényüket ? De hiába vigasztalja, már az enyészet