Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Esztergom, 1938

alább hagyni. Az idő rohant, a kilométereket pedig róttuk tovább. Már 20—24 km-t futottunk rossz irányban — midőn jó útra terelődtünk ... Persze ezalatt már beharangoztak litániára Lekéren. Minden vágyunk most már csak az volt, hogy legalább litánia végére érjünk oda. A kilométer kövek maradoztak ... az idő mult... és a litániának is vége volt, mire célhoz értünk. Amint a plébánia előtt megálltunk, harangzúgásra lettünk figyelmesek. Felkerestük a jóságáról és szeretetéről közismert esperes urat. Elmondottuk késésünk okát, de mindjárt meg is kérdeztük, miért zúgnak a harangok? A válasz reánk nézve nagyon megtisztelő volt. A harangzúgás nekünk szólt. Mert nem értünk oda a litániának a végére sem, az esperes úr kihirdette a jó híveknek, hogy menjenek csak nyugodtan haza. Ha majd megérkezünk, harangozni fognak. Hát így értünk harangzúgás közben Lekérre .. . Az iskolában volt az ünnepség. A színpad már várt. A nép gyülekezett... s mi lázasan készülődtünk a műsor lebonyolítására. A fiúk mind a színpadon álltak — félkörben. Intézeti ruhában, szívük felett nemzetiszínű szalagrózsa, sapkájukon baloldalt piros-fehér-zöld szalag •— egyszóval festői volt a helyzet. Felgördül a függöny s máris szállt a „Hiszekegy" fenséges dallama. Belekapcsolódott a felállt tömeg is. A fiúk lelkesen énekeltek. Piros volt az arcuk — színpadon voltak és szemben a jó lekéri magyar testvérekkel. A terem zsúfolásig tele. Boldogan nézték a fiúkat, akik olyan büszkén és öntudatosan állottak ott és énekeltek, mint akik ebben a percben az egész ország arany-ifjúságát képviselik. Egymásután jött sorba a beszéd, a vers, az ének. Aztán legördült a függöny. Kis szünet következett. Feljött két kisfiú a színpadra, hogy átvegyék a zászlót és címert. De felszalad újból a függöny és a következő, beszéd keretében adtam át az ajándékot: Kedves Magyar Testvéreim! Örül a lelkünk, csillog a szemünk, dal van ajkunkon, mert láthatjuk 20 év keserves elnyomatásának, megpróbáltatásának a végét. Örülünk, hogy újból magyar szótól lehet hangos az erdő, a mező, a berek ... az iskola . . . hogy magyarnak lenni itt ezen a földön nem jelent már szégyent,, nem jelent kálváriát, hanem szabadon, nyíltan és bátran mondhatjuk ki a boldog, varázslatos szavakat: magyar vagyok. Hangos, dalos énekkel jöttünk a kedves faluba, hogy mint az esztergomi Szent Antal gimnázium és kollégium ferences növendékei lerójjuk hálánkat és tisztelegjünk azon magyarság és magyar ifjúság előtt, amely lélekben és szívben, gondolatban és érzésben magyarnak mondotta és magyarnak vallotta magát akkor is — és ezen van a hangsúly — amikor idegen rabiga alatt nyögött. Golgotát járt magyar Testvéreim! Nézzétek, és lássátok bennünk 36