Szent Margit katolikus leánygimnázium, Esztergom, 1941

44 loff, bensőséges ünnep, melyet mindenki otthon szeret tölteni, s melyet ezen a télen katonáinknak a harcvonalban kellett ünnepelniök. Elhatároztuk tehát, hogy lemondunk a szokásos Mikulás-eströl és az ajándékokról, s ezekből katonáinknak karácsonyi meglepetést készítünk. Szerettük volna, ha megérzik honvédeink ott a messzi végtelen hóinezökön, hogy az itthoniak szíve ezen a szent ünnepen még nagyobb gonddal, melegséggel, még nagyobb szeretettel fordul feléjük, mint máskor, s hogy még idejében odaérjenek, már jóval karácsony előtt hozzáláttunk a szeretetcsomagok készítéséhez. Áhítatos adventi csendben mosolyogva rendezgettük a csomagokat a magyar katonáknak. Ha beszélgettünk, csak róluk folyt a szó, s kérdezgettük egymást, vájjon örülnek-e majd neki, vájjon megérzik-e a feléjük sugárzó szeretetet? ízlésesen elrendezett, átlátszó papriba burkolt sütemény, konzerv, rum, cigaretta, alma került a csomagokba. De még valami. Fehér papíron néhány meleg sor, zöld fenyőág és lángoló piros magyar szívünk egész szeretete. Már teljesen kész volt mindegyik, még egy utolsó búcsúpillantás, forró imafohász, s a nagy ládákban a 208 drb. kis csomag útnak indult Oroszország felé, hogy melegebbé, szebbé tegye katonáinknak a szentestét. S amit akartunk, azt hiszem, elértük. Már tavasz felé járt az idő, mikor egymás után köszöntöttek be a zárda csendes falai közé a világoszöld tábori lapok, melyek oly nagy örömet okoztak nekünk, hiszen arról az örömről, boldogságról tanúskodtak mind, melyet szerezni akartunk nekik. Megérezték küldeményünkben az értük égő szeretetet és mint írják, ez boldoggá tette őket. „Idegen földön, messze az áldott magyar földtől, szent karácsony estén elért hozzánk az önök szeretete és boldoggá tett bennünket." „Kedves küldeménye elhozta Oroszországba az otthon melegét," „Köszönöm, hogy családi otthona melegéből küldött nekünk is'', írják s mindnyájan a jó Isten áldását kérik „Kedves kis magyar Testvéreikre." Kipattantak a tavaszi rügyek a napsugár első csókjára, s szívünkből is így pattant ki az adnivágyás húsvét fenséges ünnepe előtt. Adni, meghálálni valamiképen azt az önfeláldozást, áldozatot, melyet ők, a dicső, a hős honvédek hoznak értünk messzeföldön, idegenben. És ismét robog, robog a magyar vonat 150 drb. fehér szeretetcsomaggal az orosz mezők felé, oda, ahol nem hirdeti még a falucskák harangja: „Alleluja." Még húsvét előtt fogtunk hozzá a tépéskészítéshez is. Mindeféle régi rongyhulladikot összeszedtünk és azt szálaira tépdestük széjjel. Természetesen először igen nehe zen ment a munka, de csakhamar annyira megtanultuk, hogy élvezettel csináltuk. Mindenhová vittünk magunkkal egy kis darab rongyot, és szorgalmasan tépdestünk. És a sok kicsi sokra ment. Alig néhány napi munka után 17 kg. tépést készítettünk. A katonák pedig örömmel vették át a tépést, melyet a fronton a nagy rongyhiány miatt gépalkatrészek tisztítására nagyszerűen tudnak alkalmazni. Még hűvösen fújt a szél, de az égen már bíztató ragyogással sütött a nap, mikor a tavasz első virágaival kezünkben hosszú sorban álltunk a Hősök szobrához vezető úton. Előttünk haladtak el búcsúzó, frontrainduló katonáink. Nemzetiszínű szalagon csodásérmet adtunk nekik, hogy a magyarok Nagyasszonya védje meg őket a gyilkos golyótól, s vezesse őket épségben haza. Minden virágot rájuk szórtunk, s kicsit elszoruló szívvel, könnyes szemmel, de imádságos, bizakodó lélekkel néztünk utánuk.