Szent Margit katolikus leánygimnázium, Esztergom, 1940

14 lát a költöző madárban, aki ha szomorú, egész testével szomorú. Milyen inagy szívvel, mennyi emberi érzéssel írja le a szegény beteg Petykó tyúk elsorvadását, halálát. A szenvedő állatnak emberarca van. Látja a játékos cicát, amint a hátára fekszik a színben és egy szál szénát vesz a négy lába közé, azzal csiklandozza a bajuszát. A fecskék társas lelkek, mint az emberek. A tudós csizmadia Varga Ádám méhei meg egyenesen értik a gazdájuk szavát, reggelente megdörzsölik álmos kis szemüket, tántorognak, jóízűen nyújtózkodnak, azután felrepülnek a vörös posztóról, körülmuzsikálják néhányszor a kast és megindulnak szét a virágos világba. A cserebogár a természet nagy mezőjének a vőfélye. A pillangók: vidám uracskák, akik va'ktában szállnak egyik virágcsárdából a másikba és mindennap lerészegednek. — Gárdonyi csodálkozva veti fel a kérdést: „Vájjon gondolkodmak-e a bogarak? Vagy csak eleven gépecskék? Ha nem gondolkodnak, mért húzódik be némelyik a virágba, ha embert lát? Mért ágaskodik szembe a szarvasbogár? Mért les ki a tücsök a lyukából, hogy elmentem-e már? Gondolat nélkül nincsen védekező mozdulat, se támadó, se vigyázó," (Bogárék vendéglője.). Telente az ürgék éppúgy beszélgetnek, mesélgetnek földi barlangjukban, mint az emberek a kemence mellett. Egy városi vén fiakeres lóról elégiát tud írni Gárdonyi, mint Turgenyev a néma orosz paraszt kutyájáról. 4

0Gárdonyi csodálkozva áll meg a természet nagy kertjében. Mintha abban a korban élne, mikor még minden bokorban istenség lakott! Májusi tavaszkor így írja le a faluja környékét: „Egyes fák tetőtől talpig hófehér csipkében Ezek a mennyasszonyok. Más fák halavány piros selyemben. Ezek a vőlegények. A lábuknál finom, puha fűszőnyeg. És éjjelenként susognak, izengetnek egymásnak, egymás felé terjesztgetik karjaikat, egymásnak virágot küldenek, a levegőt telelehelik édes sóhajokkal. Ó, ha két ilyen virágos fa megindulhatna és azzal az ezer fodros-bodros virágos karjával átölelhetné egymást." 4

1• „A virág, meg az ember milyen különböző teremtései az Istennek! És az érzésük egy", mondja Gárdonyi. A hóvirág c. novellájában. (Mai csodák.) — A leány és a hóvirág képzete eggyé olvadi lelkében. „Hogyan van, hogy ibolya láttára mindig csak szőke leányra gondolok, soha barnára, soha magasra, soha előkelőre, mindig valami szegény, szőke, földi leányra, aki félig gyerek még, de már hosszú ruhában jár, egyszerű, olcsó ruhában, de akinek a szemei ilyen sötétkékek és ilyen rejtelmesen hallgatók. Akinek az arca üde, bársonyos és a napfényen ilyen finoman selyempihés... Ha valaha kiderül, hogy csakugyan van átalakulás: élők átalakulása élőkké, — mert hiszen annyi minden kiderült már, meg fogjuk tudni, hogy a szőke lányok micsoda rokonságban vainnak az ibolyával. Talán akik az életük márciusában halnak meg, azoknak a lelke kerül ide vissza ibolya alakban, azért ilyen félénk, olyan titkos, olyan szemérmes, olyan édeslelkű ez a kék virág." (Mai csodák.). Az ember növény-átalakulást vallják Gárdonyi regényhősei. „A virág