Szent Margit katolikus leánygimnázium, Esztergom, 1935

4 mit ér a haza, ha meg van, de nincs benne szeretettől áthatott tisziaerkölcsü, vallásos otthon, aminek lelke és fenntartója a nő és az anya? És mit ér ezer és ezer ilyen édes, meleg otthon, ha nem kapcsolja őket össze védőszárnyai alatt a drága, és biztonságot adó haza, aminek megvédője és fenntartója a férfi? De amíg a férfi az alkotó munkára teremtve, alkotásait maradandó emlékekbe: márványba, bronzba, hatalmas épületekbe, gépekbe, hidakba, vasutakba, léghajókba örökíti meg, hogy ezen művek dacolva az idővel, korokkal és elfeledtetéssél, évszázadokra hirdessék munkáját, addig a mi és anyáink munkája — nem terjedvén túl a család és otthon kőién, — mindennapi egyformaságával észrevétlenül tűnik el az élet forgatagában. És ez a látszólag szürke, egyforma, mindennapi munka mégis az, aminélkül nem állhat fenn a társadalom, nem épülhet fel a jövő, nincs biztos erkölcsi bázis. Igaz, hogy ezt a munkáját a nőnek és anyának nem szokás észrevenni, vagy ha észrevesszük is nem szokás róla beszélni, mert hozzátartozik az életünkhöz, úgy mint a nap fénye és melege. Ki beszél arról különös elismeréssel, hogy a nap minden 24 órában felkél a keleti láthatáron, hogy fényével életet és meleget árasszon mindnyájunkra? Senki. Tudjuk, érezzük, hogy van, jól is esik látnunk, ha sokáig felhők takarták el a szemeink elől, de napirendre térünk felette, mert tudjuk, hogy ennek így kell lenni, ennek ez a rendje, mert így alkottatott. Éppen így vagyunk a nő, az anya évezredek óta folytatott áldásos, nélkülözhetetlen, de megszokott létezésével és munkájával. Valami megrázta ezt a társadalmat, hogy eljutott odáig, hogy minden vallási és nemzeti nagyjaink tisztelete és ünneplése között végre ráeszmélt arra, hogy az édesanyáknak is illik egy ünnepet szentelni egy napot a 36f)-ből úgy kell elnevezni, hogy az „anyák napja". Valami hidegség szoríthatta össze az emberek lelkét, hogy odafordult, ahonnét minden ember számára legelső és legigazabb és legönzetlenebb melegség árad: az édesanyákhoz. Hogy mi volt ami megrázta, mi volt amitől fázott és didergett? A reánk szakadt szédületes életiram, a mindenkin könyörtelenül való átgázolási ösztön, a „sacro egoismo" mindent elsöprő érvényesülése. Ez az, amitől idáig jutottunk, ahol ma vagyunk, és ez az, amitől ma mindnyájan fázunk és didergünk. Az „én" határtalan érvényesülése és bálványozása mindnyájunkat kifárasztott és csalódással telített meg, tehát kerestünk valamit vagy valakit, akinek nincs énje, mert mindenét másnak adja, akiben nincs önzés, mert mindig csak másért él, aki nem akar érvényesülni a saját személyében, csak az övéiben, aki mindig hű és biztos... és megtaláltuk abban az egy szóban : anya... Tehát van már az édesanyáknak