Szent Margit katolikus leánygimnázium, Esztergom, 1933

Amit az iskolától nem várhatunk.* Nagy megtiszteltetés számomra, hogy abban a nagy megbecsülésben részesülök, hogy gondolataimat elmondhatom, pedig hivatalosan nem is vagyok pedagógus, sőt még csak iskolaorvos sem. Bocsánatot kérek előre is, ha talán kényelmetlen dolgokat feszegetek, de úgyis mint gyakorló orvos s úgyis mint az egyetemi leányifjúság egyik vezetője olyan tapasztalatokra tettem szert, amiket jó ha egyszer a szülők is komolyan végiggondolnak. Úton-útfélen azt hangoztatják szülők, pedagógusok, költők és államférfiak, hogy a nőnek legszebb, sőt sokak szerint egyetlen igazi hivatása az anyaság, a család gondozása. Mégis, ahogy tapasztalataim mutatják, épen a legjobban nevelt leányok, akiknek kiképeztetésére a legtöbb pénzt és gondot fordították, a legludatlanabbak és legteheletlenebbek ezzel a hivatással szemben. Ha valaki tanárnőnek készül, négy elemi és nyolc gimnáziumi osztály után még négy évet tölt az egyetemen és egy évet mint gyakorló tanár az iskolában, hogy hivatására képesítsék. A tanítónőknek is nehéz képezdei évek elméleti és gyakorlati oktatásán kell átküzdeniök magukat mielőtt a gyermekekre rászabadítanák őket. Hogy valaki egyszerű tisztviselői állást betölthessen legalább gyorsírni és gépírni tanul. De még ahhoz is, hogy elfogadható masamóddá legyen, évekig tanonckodik. Csak éppen ahhoz, ami a legfelelősségteljesebb, legnagyobbszabású sokoldalúságot igénylő hivatás, arra képzelnek úgy művelt mint műveletlen szülők és kérők minden felserdült leánykát, aki ügyesen tudja elrendezni a hajtincseit és álmatag pillantást tud vetni udvarlóira, máris alkalmasnak. Azt szekták mondani, hogy ezt nem, kell tanulni, ehhez minden nőnek megvan a veleszületett ösztöne. Évezredek öröksége képesíti erre a legtudatlanabb leánykát is. Lássuk csak, mi az az ösztönös tudás? Azt mondják, hogy a kis csibe, mihelyt kibújt a tojásból, vígan szaladgál és csipegeti a kölesszemecskéket, felesleges azt tanítani. Igaz-e ez? Persze, mikor a kotlós végigvonul nagybüszkén az udvaron csipogó, futkosó apróságaival, nem jut senkinek sem eszébe azt gondolni, hogy a kotlós minden csibéjét külön egyéni methodussal tanítgatta szemezgetni, kapirgálni stb. De aki megpróbált már mesterségesen tojást költetni, sőt megpróbált egyet-egyet külön is költetni és alaposan megfigyelni kezdettől fogva, az csodálkozva tapasztalta — mint magam is számtalanszor tettem ezt a laboratóriumban — hogy még a kis csirke sem pillantja meg olyan tökéletesen kiképezve a világot, mint ahogy azt általában gondolják. Bizony tehetetlen kis jószág a tojásból kibújt nedves kis csirke és ha a megfigyelő azt hiszi, hogy minden csirke magától tud enni, inni, kapirgálni, csodálkozva tapasztalhatja, hogy a kölesszemecskék, tojásmorzsák és vizes csésze mellett is éktelen csipogás közben napról-napra jobban bágyadozik, soványodik míg végül is nyomorultul éhenpusztul, ha a megfigyelő elfelejti átvenni a kotlós szerepét, hogy tudniillik újjával egyet-egyet koppintDr. Csaba Margit orvosnő, egyetemi tanársegéd előadása az 1934. június 17-i szülői értekezleten.