Városi reáliskola, Esztergom, 1933

13 — Ki ismeri ezt ? — kérdezte a tanár úr. — Senki sem jelenkezett. — No hát figyeljék a rádió műsorát s ha legközelebb valahol előadják, hallgassák meg. Nemsokára tényleg hallottam a Hebridák nyitányát a rádióban. Igen tetszett. Azóta többször hallottam már és megszerettem. És mindannyiszor az egész ásványtani óra felújul emlékezetemben és bizonyára sohasem felejtem el: bazalt — vulkáni kőzet — hegykúpok — oszlopos barlang — Hebridák — Fingal — Mendelsohn — és a gyönyörű nyitány. Mondhatná valaki: ásványtan ez ? — Bizonyára csak részben. De százszor több, értékesebb, mert lélekformáló művészet. Még a kemény kő, a bazalt is eleven élet, ható valóság lett az ő áldott tanításában, emlék, amit a sírig visz magával a gazdagodott ifjú lélek, aki szerencsés volt az ő végtelenül kincses lelkében részesülni. * De nemcsak jó tanár és jó családapa volt a megboldogult, hanem szerető, hálás jó gyermek is mindhalálig. A temetésről hazajövet mesélte nekem az egyik helybeli könyvkereskedő: Rayman tanár urat nemcsak azért szerettem, mert annak idején egyik legkedvesebb tanárom volt, hanem azért is, mert sokszor tapasztalhattam gyöngéd gyermeki szeretetét édesanyja iránt. Valahányszor ugyanis a tanár úr valami érdekes, lélekemelő könyvet olvasott, bejött hozzám s érdeklődött, vájjon német nyelven is kapható-e az illető könyv, mert szeretné azt édesanyjának is megküldeni, hogy ő is élvezze s örüljön szép gondolatainak. Bizony nagyon sok könyvet küldtem az évek folyamán megbízásából abba a pozsonymegyei kis faluba, annak a fehérhajú, 72 esztendős szomorú asszonynak, aki most olyan összetörten állott fia koporsójánál. Talán ebben a mélységes, eleven fiúi szeretetben van a nyitja, kulcsa az ő egész lelkének. Ezért volt ő jő tanár, jó családapa, jó barát, jó kolléga, jó polgár: jó ember. * Mint tartalékos honvédhadnagyot a világháború őt is a harcmezőre szólította. Az északi harctérre került mint szakaszparancsnok s az orosz gőzhenger ellen védte a magyar Kárpátokat. De a túlerő győzött s ő is orosz hadifogságba került, mint sok százezer magyar. Messze keletre, Szibéria kellős közepébe, majd még tovább, a kínai határra vitték, ahol a visszatérés reménytelensége mardosta éles körmeivel a lelkeket. Hiszen itthon kis családja, felesége s három gyermeke várta, várta, akik közül a legkisebb alig néhány hónapos volt, amikor hadba szállt. Fizikai szenvedéseit sohasem emlegette, de sokszor mondotta, hogy azt, hogy a hatodfél éves hadifogság rettentő lelki kínjait kibírta, csak az ő második szerelmének, a muzsikának köszönheti. A háborúnak már régen vége volt, mire végre kerülő utakon, ezer veszély között hazaért. Itt azonnal beállt a munkába s a régi lelkesedéssel, a régi buzgósággal dolgozott szent hivatásában. Külsőleg, úgy látszott, megint a régi volt, a lelkes tanár, a mindig derűs, mo-