Városi reáliskola, Esztergom, 1929

Ifjúságunk eszményképe — nemzeti erő. — Ünnepi beszéd. — Az Esztergomi középfokú iskolák együttes Szent Imre ünnepségén mondotta Dr. Csonkás Mihály reáliskolai tanár. Főmagasságú Bíboros Főpásztorunk! Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Kedves Ifjúság! Gyakran, mikor a bánatosan fekete éjszaka leszáll a földre, mintegy lehullanak fizikai énünk bilincsei, szellemünk szárnyra kap, lelkünk szemei látomásokat látnak, miket nappal a büszke napvilág meglátnunk nem enged. Ilyen pillanatokban engem makacs következetességgel meg-meglátogat egy kép, amelynek borzalmas nagyszerűsége megdermeszti lelkemet. Óriási sírt látok, ahol egy nemzet sülyed el lassan, de biztosan, mint ahogy a lábnyom eltűnik a pusztán, ha csendes fuvalmával homokot tereget rá a szellő'. Mikor a halálharang tompa kongásával megszólal a lét múlását hirdető óra-ütés: szeretnék felkiáltani, hogy meghallják a világ nemzetei, mert az az apokaliptikus sír azt készül elnyelni, ami nekem egyetlen reményem, büszkeségem, célom és mindenem: a fajom, a nemzetem. És lelkemen átsajog minden fájdalom, amit éreztek azok, akik kénytelenek voltak fajuk végperceit végigszemlélni: bennem sír a carthagoi Hamilcarok bánata; annak a gót harcosnak keserve, akit utolsónak vágtak le a lactari hegyen Belizár zsoldosai; úgy érzem, mintha Paleológ Konstantinnal ott állanék Bizánc falán, felém törtetnek Mohamed janicsárjai, mögöttem pedig szendereg ostoba örömei, léha könnyelműsége arany-nyoszolyáján a halálra ítélt Bizánc. Megpróbáltam már, hogy elfussak a messzeségbe erről a sülyedő földről; várt rám a Dél szigetje és a távol Nyugat embersűrűs gigászi vadonja; de a párisi Notre-Dame felségesen zengő harangszaván át 1*