Városi reáliskola, Esztergom, 1929

4 is lelkembe zokogott a magyar puszták pásztori sípja, a Loire és az Adour tükréből is szemembe csillogtak a magyar folyók könnyektől sós hullámai, a Mont-Blanc tövén is arra a kis zöld halomra gondoltam, amely alatt az édesanyám szíve porladoz: nemzetem lelke értem jött és visszahozott. Mikor a tér nem fogadta be elszárnyaló vágyaimat, beledobtam magam a másik végtelenbe, az időbe. S a multakba vágtató időgéppel, a történelemmel elszálltam a hullaszagú jelenből évszázadok távolságain át reményt, vigasztalást vagy legalább is feledést találni. Elvándoroltam addig, amikor lerakták ércalapjait annak a kolosszális műnek, amelyet úgy nevezhetünk meg: a magyar történelem ezer éve. És amit ott tanultam, ahhoz hozzáadom lelkem egész melegét, szívem legszentebb dobbanásait, mert szeretném ezt átültetni hallgatóim, de főleg az ifjúságnak lelkébe, most, hogy ez ünnepi percekben alkalmam van szerény szavaimat felemelni. A nagy népvándorlás befejeztével, mikor az új európai népek» a felkavart és ismét lehiggadt darázsraj elnyugvó morajával megtelepültek a római impérium és a hellén kultura romjain, akkor jelent meg a mi magyar fajunk itt, Európa közepén. Megjelenése olyan volt, mint mikor a királyi fergeteg átviharzik a természet fölött. Apró-cseprő kis szláv fűszálak félve hajoltak meg lába nyomán, recsegve tört le a germán tölgy-óriás; Bizánc és Róma császárcímeres érckapui kísértetiesen döngtek a magyar ököl csapásaitól és távol a Pyrénéken túl megriadtan számlálta szíve dobbanásait a kordovai kalifa. De honfoglaló őseinknek nem a betyáros verekedő lendület volt csak egyetlen virtusa. Amíg művészetté tökéletesedett harci erényeikről bölcsnek nevezett görög császárok írtak tanító könyveket, egykorú írók bámulva emlegetik politikai érettségüket, eszes gondolkozásuk módját; korunk tudományossága pedig megállapítja, hogy a Volga és Don között fényes városi kulturát hagytak maguk után, vándorlásuk korabeli művészetük darabjait ma is áhítva keresik a kulturvilág múzeumai: pedig abban az időben a mai művelt németek, franciák ősei csak annyit tudtak, hogy a cézárok büszke palotáit szétszedjék vityillók épületanyagául és a hellén szobrászművészet márványremekeit kiégessék mészhabarcsnak. Itt volt tehát egy nagyszerű nép, amely arra való volt, hogy nagy értékű része lehessen az emberiségnek, ha meg-