Városi reáliskola, Esztergom, 1924
«J aztán fogjátok meg a kezét, vigyétek magatokkal s gondoskodjatok, hogy ne fázzék, adjatok neki meleg és tápláló eledelt. Ha pedig megköszöni nektek, akkor szóljatok hozzá így: „Ne így köszönd fiam, ne szóval, mert ez nem ér semmit. Dolgozzál derekasan, akkor ezt a ruhát megszolgáltad, légy jó társa a te társaidnak s legyen belőled tisztességes ember, aki másokat is tisztességre buzdít a példájával." Ennyi az egész, semmi több. Cselekedvén a jót, ne ajándékozzatok, hanem jutalmazzatok, főleg derekas munkát jutalmazzatok, hogy jóeleve megértessétek tanítványaitokkal, hogy jutalomra csak munka árán lehet szert tenni; ez tisztességes és morális alap, ezen kell a jövő társadalmát felépíteni, mert minden egyéb alap ingatag és romlandó. Eszembe jut egy epizód gyermekkoromból. Ide igtatom, mert nagy igazság rejlik benne, melyet gyermekésszel felfogni nem tudtam akkor. Abban az árvaházban, ahol én nevelkedtem, télvíz idején a nagy fáskertből mi hordottuk fel a hó alól kikaparva a fahasábokat. Dolgoznunk kellett. A mosdáshoz való vizet is mi hordottuk nagy csebrekkel, mi vetettük meg az ágyakat, mi kentük be kátrányos zsírral a csizmánkat. Ez mind igen helyén való dolog volt s mégis, emlékszem, milyen zokon esett mindez nekünk. Igazságtalanságot, sőt kegyetlenséget láttunk benne. Holott igazság és bölcsesség nyilatkozott meg benne, sokkal több igazság és bölcsesség, mint az olyan intézetekben, ahol egyenruhás inasok szolgálják ki az úrfiakat, hol már jóeleve megismertetik az ifjúságot avval a nagy különbséggel, amely az ember és ember között van. Ha azt akarod, hogy meleg szobád legyen, hozd fel a fát, rakd a tűzre. Istenem, mi y csekély munka ez, s hogy megtalálja jutalmát a jó meleg szobában. íme, atyámfia, te ép, erős, munkabíró ember vagy, bekopogtatsz hozzám, segélyt kérsz tőlem, mert állítólag három napja nem ettél (bizonyára nem is ittál) fogd ezt a lapátot, hányd arrébb a havat. Tizenöt perc alatt elkészülsz a munkával, s én szívesen itt foglak vacsorára. Az én emberem pedig ott ha^y engem a faképnél, mert neki alamizsna kell, nem munka. Ha a legnagyobb jótevői akarunk Tenni tanítványainknak, szoktassuk őket hozzá a munkának minden neméhez, mert a legnagyobb nyomorúságnak s egyúttal a leggyógyíthatatlanabbnak is az az oka, hogy tömérdek ember van a világon, aki nem szeret dolgozni. Azért hirdetem, hogy a jótékonyság legigazibb alakjában a munkaadás s az elvégzett munka után az ajándék a kiérdemelt bér jellegét ölti fel. Ha rongyos ruhájú tanulót látok, megszánom őt, de ha megtudom, hogy munkátlan, akkor az én szánalmam átalakul erős felháborodássá, irgalmasságot gyakorló kezemet oly tanuló felé nyújtom, aki becsülettel dolgozik, mert a becsülettel dolgozó alkalmas lesz arra, hogy az én támogatásommal egykoron tovább plántálója legyen a földön a legnagyobb jótéteménynek : a munka szeretetének. Tegyük ezt az iskolában uralkodóvá s megvetettük a legáldásosabb alapítványnak az alapját. Keressük fel tanítványaink közül a munkásokat, a tevékenyeket, a tisztességeseket. Adjunk nekik könyveket, hogy tanulhassanak, meleg, kedves hajlékot nyissunk meg előttük, hol közösen dolgozva jól érezzék magukat, gyűjtsük össze egy-egy vasárnap asztalunk körül, öleljük őket szerető szívünkre s mondjuk meg nekik, hogy ez nem kedvezés, ez nem ajándék, ez nekik jól kiérdemelt bérük, evvel mi tartozunk nekik, ez nemcsak nekik esik jól, hanem nekünk is, sőt nekünk még jobban esik, mint nekik, mert a mi szemünk messzebbre lát: a jövőbe s annak a jövőnek nem mi, hanem ők lesznek a munkásai. l*
