Városi reáliskola, Esztergom, 1883

6 vallás tiszta szertartásaiba s mind az első szent király, mind a főpapok aggodalmas gonddal igyekeztek az ősi vallásos szertartások elemeit kiküszöbölni. Az uj vallás diadala természetesen mind annak majd tökéletes megsemmisítésével járt, a mi valamiképen a régi nemzeti vallásra emlékeztetett. Az úgynevezett pogány emlékekből csak egyes romok maradtak'reánk, az ősi nemzeti vallás lényegére azonban a ránk származott adatok aligha birnak nagyobb fontossággal. A régi hagyományok üldözése minden irányban kiterjedt. A budai zsinat a joculátorok ellen élesen kifakadt s a papokat a világi zenétől s nem egyházi költeményektől szigorúan eltiltotta. Sőt a templomokban és temetőkben az egyházi szertartásokat kísérő tánczokat is kérlelhetetlenül üldözték és irtották. Az ősi magyarok az ősi vallás vérré vált elveitől csak nagy nehezen tudtak végkép lemondani. Az ősi vallás romjaiból még mindig kitör a táltosok oltárlángja. Szent László a szabolcsi zsinaton megtiltja a kutak és források, a fák és kősziklák mellett való ősi áldozatokat. Az ősi vallás rendszere még nem egészen ismeretes. Hogy a beköltözött magyarok elismertek egy fölényt, azt az „Isten" szó bizonyítja. A felsőbb lény fogalmának meghatározására használt szó tagadhatatlanál pogány eredetű s a katholicismus már mint régi szót vette át. A „magyarok istene" sem hangzatos szólás, de speciális nemzeti fogalom, kinek menyköveit ősi magyar mythologiával az ősi magyarok legkedveltebb fegyverneme után még mai nap is Isten nyilának nevezzük. Alig van nemzet, mely a régi zsidók példájára külön istent állított volna magának, mint a magyar. A magyarok istene bele van szőve énekeinkbe, dalainkba, köszöntőinkbe és áldó mondásainkba. Az ősi magyarok hittek a lélek halhatatlanságában is s ezt azonosították harczi életük folytatásával a másvilágon. Innen van a „hadak-utja" meg az „égi háború" ősi megjelölés. Hogy a harczias magyarok közt kellett lenni költészetnek, azt gyönyörűen bizonyítják azok a szép mondák, melyeket a hagyomány ajka tartott fön számunkra s melyek ősi formájukban kétségkívül hösiségre és harczvágyra lelkesítették a hadakozó nemzetet. A „pogány magyarok", mint már hozzá szoktunk a nem keresztény magyarokat nevezni, a földet termékenységeért és adományaiért hálás énekekkel dicsőítették. így jegyezte azt föl Theophilactus, a ki kölönben még hozzáteszi, hogy a nemzeti valláson levő ősmagyarok papjai, a táltosok, csata előtt énekekkel lelkesítették és tüzelték a harczosokat. Ekkehardnál érdekes megemlítést találunk az ősi magyar vallásos, hallottas, ünnepi s történeti énekekről. A kereszténység befogadása előtt élt magyarok tehát ismerték a vallásos és harczi énekeket, a minthogy azokhoz hasonlókat majd minden életrevaló nemzet őseinél találunk.